Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Túróczi József: A FIATAL HOFMANNSTHAL PRÓZÁJA
Loris. Die Prosa des jungen Hugo von Hofmannsthal. S. Fischer, Berlin. 1930.

Még élt, amikor már halott hírét költötték. A naturalizmustól világok választották el. A George-kör, amelynek tagja volt, kiközösítette magából, mert nem találta eléggé intranzigensek. Az expresszionizmus nem tudta megbocsátani apolitikus időszerűtlenségét s egyszerűen agyonhallgatta. Az irodalomtörténet az új romantika temetőjében jelölte ki a helyét; halála pillanatában mégegyszer életre keltette, de csak azért, hogy megállapítsa a barokkal való rokonságát. Hofmannsthal pedig úgy élt, mintha nem is Bécs mellett, hanem valami idegen, távoli csillagon élt volna, időtlen törvényszerűségek szerint. Operaszövegeket írt, színpadellenes drámákat, amelyek sorra megbuktak, prózai olvasókönyvet szerkesztett, görög tragikusokat és barokk drámaírókat modernizált, nagy évfordulókon Ausztriát és hőseit ünnepelte. Ha megszólalt, már csak kimért, udvarias visszhang fogadta. Ez is inkább kegyeletből történt: az első versek s a kis drámák költőjének szólt.

Hofmannsthal a legérzékenyebb emberek közé tartozik. Állandóan belső megrázkódtatások között él. De arisztokratikus tartózkodása arra kényszeríti, hogy megálljon az «anyák»-hoz, az élet elemi erőihez vezető út felén, hogy árnyékká, tükörképpé, álarccá, hasonlattá szublimáljon mindent. Megosztja személyét, hogy ne legyen kénytelen elárulni érzékenységét és érzelmességét. Ez a költészet álomba ringatja az ember fülét, megfogja a szemét ünnepélyest, személytelen pompájával, morbid, tárgytalan szépségáhítatával; képekkel állja el a végtelent kereső vágy útját, hogy a következő pillanatban mesterséges kulissza-végtelenséget vakítson rája. Hofmannsthal minden verse ritmikus, gyengéd kerülővel jut el a maga végső céljához: Hofmannsthalhoz. Prózája is ilyen kerülő. Csak hogy itt a kerülő a legrövidebb úttal azonos: nem szorul személytelenítő álarcra, külön objektiválásra. Míg líráján mindvégig meglátszik, hogy elhárításból, védekezésből, óvatosságból született s belső tápláló források híján nem fejlődik, hanem csak alakot vált, - igaz: egyre tisztább, óvatosabb alakot, - prózája eleitől fogva pozitív, határozottabb, cselekvésre, fejlődésre s gazdagodásra képes. Hofmannsthal legyőzi a német próza legveszedelmesebb ellenségét, a súly törvényét, le a bőbeszédű tapintatlanságot és aránytalanságot. Új távlathoz és méltósághoz juttatja: ez a próza már nem merül ki puszta gondolatközlésben, logikai elemzésben, valóság-másolásban, amire a pozitívizmus korlátozta. Összefoglaló, eszményítő funkciójában alakmása lehetne George lírai nyelvének. Hofmannsthal nem rögtönzi, nem impresszionista ötletek, hanem architektónikus tervek szerint építi mondatait. Nem tűri, hogy egy-egy mondatrész kisajátítsa az egész mondat szerepét, a mondat a szakaszét, a szakasz a fejezetét. A nyelvtani kategóriák eleven, szabályozó, rendszerező erőkké válnak. Ez az ünnepi, mélytávlatú, architektónikus próza mindenben ellenkezője a Kerr kritikai vagy a Karl Kraus feddő, romboló impresszinozmusának, a fiatal Hofmannsthal teljes tudatában van ennek az elemi különbségnek s kezdeményezése jelentőségének: amikor alkalom adódik rá, élesen megvonja a határt maga s az impresszionizmus között. Első prózai kísérleteiben (képek, bírálatok, nekrológok, essayk, jegyzetek), amelyek időpontjuk szerint egykorúak az első versekkel, éppen ennek a tudatosságnak a formája, a nagy kultúrfegyelmezettség érdekel. Tárgyuk, hőseik jórészt olyanok, mintha egy elsüllyedt világból szólnának hozzánk, árnyéktárgyak és árnyékhősök. (Akad egy-kettő, amelyekkel megelőzi korát vagy önmagát: így, amikor leleplezi Ibsen drámai technikáját, d'Annunzió alakváltozásait, amikor El. Duseről, Stefan Georgeról, a metaforáról, Swinburneről ír.) - De a formájuk varázsa megfog. Hofmannsthal ott folytatja a német prózát, ahol az érett Goethe, egypár romantikus, A. Stifter abbahagyta; folytatja, de nem másolja, nem utánozza. Amit csinál, az nem stílusromantika. Mértéket kap, útbaigazítást kér tőlük tanácstalanságában, egyik-másik stílushelyzetében. Megesik, hogy rájuk bízza magát olyankor is, amikor az új helyzet új stílusmegoldást, új romantikát kíván. Szerencsére nem áll meg ezen a ponton. Néhány év mulva már nem szorul útbaigazításra, a mértékeket úgy kapja készen új tárgyaival és hőseivel. A huszadik század lírája Hofmannsthal nélkül szegényebb lenne egy hanggal, essayi nélkül csonka lenne az új német próza története. (Loris Hofmannsthal ifjúkori álneve).