Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika

Fenyő László: A LEGÚJABB LÍRA A VILÁGIRODALOMBAN
Kállay Miklós tanulmánya - Magyar Szemle Kincsestára

Ez a könyv azzal a rokonszenves igénnyel készült, hogy «a modern lírával szemben meglehetősen értetlenül álló átlagolvasót» közelebb hozza az új vershez, hogy afféle idegenvezetőül szolgáljon a modern líra «zegzugos sikátoraiban». Ha már most le is mondunk arról az illúzióról, hogy a mai átlagolvasó érdeklődési körébe a modern vers, sőt bármiféle vers is beletartoznék - a legújabb líráról világirodalmi áttekintést nyujtani, e felvilágosító szándéktól függetlenül is, oly cél, minőt óhajthat a nemes.

*

Mingyárt az ötödik oldalon megkezdődik az ismeretlen átlagolvasó szemléltető oktatása: «Ha valaki például egy Petőfi-költemény után egy Kassák-verset elolvas, egyszeribe érezni fogja azt az óriási különbséget, amely a régi lírát az új lírától elválasztja. A Petőfi-költeményben minden világos és átlátszó, a költő egyszerűen és érthetően azt mondja, amit akar, közvetlen hangon számol be az érzéseiről. Pillanatnyi kétséget sem támaszt az olvasóban. Minden szónak, minden gondolatnak meg van itt a félremagyarázhatatlan értelme és szoros, pontosan vágó logikai összefüggése. A költemény lezárt egész, amelyből sem elvenni nem lehet, de hozzátenni sem lehet semmit». Ez utolsó mondat a remekműveket jellemzi és így csakugyan nem egy Petőfi-verset is -, de hogy állunk azzal a bizonyos «világos és átlátszó», «egyszerű és érthető» «pontosan vágó logikai összefüggéssel» például ennél a Csokonai-sornál:

...csonka panasszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik.

Azt hiszem, a Kállay átlagolvasójának ez is Kassák. És Berzsenyi, Vörösmarty verseiből is nem egy olyan modernül ható szépséget idézhetnék, amelyek víziósságukban úgy a Kállay fenti példája, mint az átlagolvasó versérzéklése alól kicsúsznak.

Azután jön az ellenpélda: a Kassák-vers. «Kaotikus, zavaros az egész» - írja Kállay. S mint ahogy a Diana-sósborszesz használati utasításában olvashatjuk: dörzsölje be mellét-hátát kétszer-háromszor és a hatás elmaradhatatlan: Kállay szerint a Kassák-verset is mindössze kétszer-háromszor kell elolvasnunk, hogy - «megragadjon fülünkben egyes sorok különös zenéje».

*

«A költészet válsága» c. fejezetben olvassuk: «...az új idők lírája homlokegyenest ellenkező irányban halad, mint az elmúlt időké. Az új líra hátat fordított annak az útnak, amelyen a költészet évezredek óta járt». Csakugyan?

Soha nem fordultak áhítatosabban a lírának ősi formái felé, mint a mai lirikusok; a zsidó zsoltárokkal, ó-egyiptomi himnuszokkal való belső közösséget a líra intellektuálisabb természetű művelői is hangsúlyozták; a primitív népek bensőséges és megrendítő naivitást tükröző lírai ötleteit ez új líra fedezte fel modernné és a líra örök-egy mivoltának öntudata soha nem jelentkezett érettebben és klasszikusabban, mint Stephan George költészetében, aki rétegenként akarta beleélni magát a világtörténelem minden egyes kultúrkörének lírai lényegébe.

*

Tovább olvasván, megtudjuk, hogy a mai ember költészetmentes irodalmat keres s ezt elsősorban a regényben találja fel, amely mindig legtávolabb állt a költészettől.

Kire és mire gondol Kállay? A Don Quichotéra vagy a Wilhelm Meisterre? A Zöld Henrikre, Jacobsenre vagy Hamsunra talán?

De folytassuk: A mai regény «naturalista fotografiák, szenzációhajhász izgalmak, szexuális intimitások kiteregetése stb.»

Nem egyoldalú kissé: Thomas Mann, Gide, Hamsun, Pontoppidan, Gorkij korában olybá tekinteni a regényt, mintha azt kizárólag Wallace, Ujhelyi Nándor és társaik művelnék?

*

A szimbólumról írván: abban is csak azt látja, ami történeti alakulásának következménye (felsorolja: honnan vették képeiket az egyes stílus-korszakok), de nem látja a szimbólumban az örök pillanatot: a kifejezés mágikus beteljesedését. Merő racionalizmusára jellemző, hogy a szimbólista verset, mint a metaphorának valami «felsőbb algebráját», mint valami «számtani feladványt» véli csak megoldhatónak.

*

A homályosság - Kállay szerint - a modern költészet sajátsága. Holott kétségtelen, hogy a misztikusokról nem beszélve, a romantikával kezdődött a lélek álomködében, az érthetetlenben való elsüppedés. És Hölderlint egyáltalában nem könnyebb megérteni, mint Georg Traklt.

*

«Az antiintellektuális fejlődés és irányai» c. fejezet állít meg a következőnél: «Az igazi költészet csak az ihlet kényszerítő hatása alatt jöhet létre, amelynek a költő engedni kénytelen, ha akar, ha nem. Az ihlet, amely a lelki működéseket felfokozó extázis formájában jelentkezik, nem engedi, hogy a költő látomásait, felvillanó gondolatait, félöntudatlan absztrakcióit vagy más érzéki észrevételeit besorozza a maga megszokott, logikus, mindennapi szemléletének rendjébe. Ha ezt megpróbálja, akkor szabadulni akar az ihlet kényszere alól, nem öntudatlanul dolgozik, hanem bizonyos rendszer, bizonyos irányító szempontok ujjmutatása szerint, tehát nem igazán költő többé. Ezért nincs a költészetnek általános törvénye, hanem minden költői műnek, minden művészi alkotásnak csak a maga különös törvénye szabhat zsinórmértéket.»

Mi ez?

Jellemzése az expresszionista költészet-szemléletnek és nagyjából helytáll. Nemcsak az expresszionizmusra, de magára a költészetre is. Minden idők költészetére.

Kállay szerint azonban «ez a felfogás már csaknem a teljes anarchia határán jár».

*

A felvázolt elméleti rész után illusztrációképpen az egyes irodalmak következnek: «Az új líra világirodalmi vázlata» és Kállay legrokonszenvesebb tulajdonságául azt a tárgyilagosságot kell elismernünk, amely alól például a szovjet-orosz költőket sem rekeszti ki, a spanyolokat sem bizonyára - csak hazája költőit! (Erre még visszatérünk.)

Nem ismerem az új angol, amerikai, spanyol és olasz lírát azzal a tárgyi alapossággal, ahogy azokat Kállay ismerni látszik és semmint vitatkozzam, inkább készséggel elhiszem, hogy T. Sturge More «a sportok őszinte és természetes gyönyörűségét énekli», Juan Ramon Jimenez-zel szemben, «akit a legérzékenyebb szenzibilitás (!) jellemez», - ami azonban a német lírát illeti: hogy Rilkét észrevehetőleg többre becsüli George-nál - ám legyen, de hogy «Franz Werfel költészetében csúcsosodik ki az egész modern német líra», oly tréfaság, amelyet megcáfolni sem érdemes. És August Stramm bizonnyal nem legköltőibb, de egyik legjellegzetesebb képviselője a korai német-expresszionizmusnak. Kállay nem tud róla.

*

Claudel-ről olvassuk, hogy «nála Baudelaire és Rimbaud géniusza dantei magasságokba emelkedik». Baudelaire és Rimbaud talán mégis csak jelentenek annyit, hogy Claudelt nagy költőnek lehessen nevezni tőlük függetlenül is és nem hozzájuk viszonyítva - dantei magasságnak.

A Claudelt ünneplő tiráda mellett kicsit nagyobb elismerés illetné meg annál a semmitmondó három sornál Francis Jammes-t, akit éppen Claudel nevezett a legigazabb líra költőjének.

*

A könyv utolsó két oldala az új magyar költészettel foglalkozik. Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Szép Ernőt említi meg, mint akiknek költészetében expresszionista elemek vannak, majd Fodor József, Bányai Kornél, Szabó Lőrinc és Bartalis János neveinek felsorolása mellett természetesen nem feledkezik meg Szentimrey Jenő «modern prófétai hangjáról» és Mécs László «vízionárius, barokk zsúfoltságáról». Majd Kassákra tér rá és - Raith Tivadarra, akiről megtudjuk, hogy «határozott és fáradhatatlan propagatív erő van benne». Ezután egy sereg oly név következik, amelyek hordozóinak egyike-másika bizonyára pironkodva fogja olvasni, hogy «ígéretet jelent a magyar líra számára»...

Amint láthatjuk tehát, Kállay könyvének e részében nem érte be azzal, hogy meglévő értékeket regisztráljon, hanem kissé a felfedező munkáját vállalta - egyenesen az irodalomtörténet számára. Holott talán nem ártott volna, ha azokat a bizonyos meglévő értékeket valamivel lelkiismeretesebben regisztrálja. Hiába kerestük például Rozványi Vilmos, Barta Sándor neveit, akik alighanem jelentettek annyit mind az expresszionizmus, mind a líra számára, mint Raith Tivadar és köre. És említést tehetett volna azokról a költőkről, akik Ady, Babits mellett a legnagyobb hatással voltak a mai fiatalokra s lírájukkal mintegy előfutárok: Kaffka Margitra gondolok, akinek fojtott szabadverseiben sok expresszív idegesség bujkál és Füst Milánra, akinek hatása napjainkig se szűnt meg. Erdélyi József, Sárközi György nevei még a feltűnőbb reklamálnivalók; Sárközi írta valamennyi fiatal között a legkulturáltabb szabadverset s Erdélyi, bár fellépése éppen reakciót jelent a különféle izmusok után, van olyan modern költő, mint... a hasonlatot Kállay, könyvének utolsó oldaláról, tetszés szerint befejezheti.

*

Mégis ez az ötíves tanulmány az első magyarnyelvű kísérlet a legújabb líra világirodalmi összefoglalására. Széleskörű tárgyismeret, világos, folyamatos, bár helyenként kissé iskolás előadás, s egész szellemiségében tárgyilagosságra való törekvés - jellemzői Kállay művének, amelyet a konzervatív Magyar Szemle tartott fontosnak kiadni.