Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám

ELEK ARTÚR: PATTHY KÁROLY
(1855-1930)

Olyan nesztelenül ment el, mint amily nesztelen volt járása ezen a földön. Mint életének minden próbáját, a végsőt is magában, - rokontól, baráttól, tanítványtól távol intézte el egy kórházi szobában.

Életének semmi válságához sem szokott tanukat hívni, a magánosság volt az ő hazája, az egyedüllét az otthona. Korán kezdte, igen fiatalon az életnek ezt a módját, és hosszú életének folyamán valóságos stilussá alakította ki az egymagában élést. Filozofusi természet volt, aki korán leszokott arról, hogy az akadályokon, amiket az élet az ember elé rak, fölháborodjék, vagy hogy bősz elkeseredéssel éppen nekikmenjen. Gondos mérlegeléssel, erejének bölcs beosztásával tette magát túl rajtok. Aránylag hamar megtanulta, hogyan kell természetes valamiként elfogadni a rosszat is, ha elháríthatatlan. Bölcsesége olyan volt, mint a nagy természeté, amelynek minden napja egyben teremtés és temetés, s amelynek vígasztaló gondolata, hogy új életek sarjadnak minden elpusztult életnek hamvából.

A maga végére régen fölkészült. Még mint ifjú önkéntes szabad ég alatti éjjeli táborozásban meghült a boszniai okkupációban. Súlyos gégebaja támadt, amely egész élete folyamán a nyomában maradt és sok szenvedést okozott neki. Az tette halk beszédűvé, szél, por, köd iránt érzékennyé. Az is szoktatta össze a halál gondolatával. Minthogy semmi országnak semelyik orvosa sem tudott baján segíteni, gyógyíthatatlan betegnek hitte magát és korán fölkészült e fölismerés következésének elviselésére. Nem ijedt meg a gondolattól, ellenkezőleg, arra törekedett, hogy beleillessze életébe, mintegy földolgozza magában és filozófiájának részesévé tegye. Ez tette képessé arra, hogy el-elfeledje és zavartalanul és fenekéig élvezze azt, ami rajta túl mégis szép és élveznivaló az életben.

Harminc évig volt középiskolai tanár a fővárosban, s ezt a nagy időt, talán a segédtanári egy esztendő kivételével, ugyanabban az iskolában töltötte el, a nyolcadik kerületi Zerge (ma Horánszky)-utca főreáliskolájában. Ezrével vagyunk olyanok, kiknek gyermekkori emlékei közé tartozik alakja. Szakálla, mely lágyan és gyengédeden folydogált arca körül, akkoriban még világosbarna volt és olyan a haja is, mely finoman és szelíden símult fejére. Halkam beszélt, és azért csöndesen kellett lennünk, hogy megérthessük. Mekkora türelemmel és milyen szeretettel foglalkozott velünk, az elsőosztályosokkal is. Bennünket beszéltetett, ambiciónkat igyekezett fölizgatni kérdésekkel, melyekre bárki megfelelhetett, aki tudott és melyekért a helyes megfelelőnek elismerő szavak jártak. A magyar és a német nyelvtani órák halálos unalmával csak később ismerkedtünk meg, mikor más tanárok alá kerültünk. Patthy Károly óráin csöndes figyelés volt, vagy izgatott vetélkedés azok között, kik kérdéseire a helyes választ keresték.

Pedagogusi működése fontos része volt életének. Mint életének minden helyzetében, a tanítóéban is arra törekedett, hogy otthonosság legyen benne és arra, hogy kiélvezze mindazt, ami abban a helyzetében szép és lelket megmozgató. Gyönyörködött mindenekelőtt a kezére bízott gyermekek lelki életében. Figyelte és serkentette bennök a lélek járását. Ami legjobban érdekelte bennök, az a nagy titok volt: a tehetség ébredésének, észbekapásának, ellendülésének misztériuma. Ritka tehetségápoló tehetség volt, olyan, akinek ebben a munkában igaz gyönyörűsége tellett. Sok csalódás érte, mert kevés tanítványa igazolta utóbb a tehetségében való bizakodást. De csalódásaiban azt, ami keserű volt bennök, épp úgy filozófiává dolgozta föl, mint életének egyéb keserűségeit, s folytatva a munkát, magának a munkának öröméért, a jó reménység nevében.

Azok közé a ritka tanítók közé tartozott, kik a tanítói foglalkozást és a maguk életét nem tudják egymástól különválasztani. A maga élete folytonos tanulás volt, olvasás, szemlélődés, utazás és eszmélkedés útján. Ennek a maga életének eredményeit sietett tanítványai javára értékesíteni. Előadásait, különösen a felsőbb osztályokban, meg-megszínezte és elmélyítette olvasmányainak bevonásával, a problemákra rámutatással, a láthatatlan összefüggések föltárásával. Sokszor emlegette panaszosan, hogy a különböző irodalmi tárgyakat valójában egy-egy emberre kellene bízni, mert az irodalmak közötti összefüggést, a rokonságot és különbözőséget csak úgy lehet az ifjú szemek számára láthatóvá tenni. Ő maga minden európai nemzet irodalmában otthon volt, mély szeretettel olvasgatta az ókor klasszikusait és nagy érdeklődéssel kísérte a magyar irodalom újabb jelenségeit. Figyelmét és érdeklődését a meggyülekező évek terhe sem lankasztotta. Végig, talán végső órájáig érdeklődve figyelte, hogy a szellem világában ezen a földön mi történik.

Művésze volt az olvasásnak. Elemző, az írót és rejtett szándékait lépésről lépésre követő és élvező olvasó. Nagy érzékenységgel reagált az erőnek, vagy a finomságnak minden igaz nyilvánulására, s a félig kimondott, vagy elhallgatott gondolatokat fáradhatatlan invencióval igyekezett kiegészíteni, vagy kitalálni és az egésszel összefűzni. Minderre tanítványait is ránevelni igyekezett. Az olvastatásnak nagy szerepet juttatott a felső osztályokban, s megtörtént, hogy teljes egy órát eltöltött egy-egy költemény analizisével. Bizonyára sok tanítványának emlékezetes még ma is az az előadás-sorozata, melyet egyszer Vörösmartyról tartott. Hónapokig foglalkozott vele, szétszedte műveit és megkereste a költő életével való összefüggésüket, majd pedig beleállította Vörösmartyt a maga korába, elődjei közé, a világirodalom nagyságai mellé.

Sokat lehetne még a pedagógus Patthyról mondani, de személyiségének rajza attól könnyen egyoldalúvá vállhatnék. Pedig Patthy Károly nemcsak pedagógus volt. Ifjú korában bizonyára az író és költő megmozdulását is érezte magában. Erről a tárgyról nem szívesen beszélt, s ha igen, inkább tagadóan. De maga árulta el egyszer tréfás kedvében, hogy fiatal korában Vadnai Károly «Fővárosi Lapok»-jában Várnai Géza néven versei jelentek meg. Ha kísérletezett még azóta az írással, annak a nyomait is gondosan eltörülte. Csak fordításait vallotta a magáénak. Fiatal korában a «Budapesti Szemlé»-ben jelentek meg spanyolból készült fordításai, Caballero, Alarcon egy-egy elbeszélése. Jóval később, már a múlt század kilencvenes éveinek első felében, magyarra fordította Echegaray «Nagy Galeottó»-jának trochaeusait. Ismeretlenül hatott neve a Nemzeti Színház színlapján, mikor ez a dráma nagy sikerrel előadásra került. De akinek füle volt hozzá, vagy aki elolvasta fordítását, annak meg kellett éreznie az «új ember» formai virtuózságát és nyelvének zavartalanul tiszta magyarságát. Echegaraynak még két drámáját fordította magyarra Patthy, a «Bernardo Montillá»-t és a «Folt, amely tisztít»-ot. A negyediknek, egy Don Juan-drámának lefordítását Péterfy Jenő elítélő kritikájára (a darabot ítélte el), abban hagyta. S letette véle a tollat is, amely olyan ragyogó írói tulajdonságait árulta el.

A tanítás és önmagának művelése szemlátomást minden ambícióját kielégítette. Az egyetlen barát, aki talán föl tudta volna ébreszteni benne az írói elhivatottságában való hitet, Péterfy Jenő, úgy látszik, megnyugodott abban, amivel Patthy hasonló ösztönzésekre felelni szokott: hogy ő nem író. S a sors úgy akarta, hogy Patthyban az írót éppen olyan esemény szólaltassa meg, amelynek Péterfy volt a tragikus hőse. Sok kortársát mélyen megrendítette Péterfy Jenő váratlan halála, s Patthy Péterfynek mindennapos környezetéhez tartozott. Évtizedeken át napról napra találkozott és beszélt vele az iskolában, melynek mind a ketten tanárai voltak. Írásait senki úgy nem ismerte és nem méltányolta, mint ő, aki készültségénél és tanulmányai irányánál fogva Péterfy sok irányú érdeklődését minden elágazásában követni tudta. Irodalmi ízlésük és ítéletük is sok pontban találkozott. Azonfelül testvéri és baráti érzéssel szerette Péterfyben az embert és csodálta benne a ragyogó elmét.

Péterfy halála nagyon lesújtotta. Számára, ki a maga csöndes szemlélődő módján annyira szerette az életet, megfoghatatlannak látszott, hogy olyan élvező tehetség, mint Péterfy, java erejében és gyönyörködő képességének teljességében eldobhatta magától az életet. Újra elolvasta halott barátjának műveit, összeszedte a maga emlékeit és hozzájuk téve azt, amit Péterfy más barátaitól tudott, írásban igyekezett megkeresni a kérdésre a választ. Így született meg búcsúztatója, mely iskolájának évvégi értesítőjében jelent meg. Csak kevesen ismerik ezt az írást, jóllehet évekkel ezelőtt a «Nyugat» is kiadta, minekutána Osvát Ernőnek sikerült többször megújitott kapacitálással legyőznie Patthy ellenkezését.

Ez az aránylag kisterjedelmű emlékezés, amely egyben méltatás és jellemzés is, körülbelül az egyetlen nyomtatásban megjelent írása Patthynak. Gyöngéden, símogató kézzel bontogatja benne a problemát és keresi Péterfy élettitkának nyitját. Keresi előzményeiben, apja életében és jellemében, majd olvasmányaiban, végül ott, ahol önkéntelen vallomásait rejtette el, az írásaiban. Az elemző írásnak mesterműve ez a tanulmány. Az író benne mindenhova elmerészkedik, a legkényesebb pontokig is, de végtelen tapintattal és szeretettel. S mekkora művészettel cselekszi, milyen biztossággal és készséggel. És mennyi a mondanivaló benne, a szempontoknak és a párhuzamoknak mekkora gazdagsága.

Ő maga az ilyenféle elismerő szavakra kétkedően rázta a fejét. Végig - élete végéig - megmaradt amellett, hogy neki nem hivatása az írás. Nem érzi, hogy az volna és nem érzi a hozzá való képességet. Nem is nyúlt többé tollhoz, vagy legföllebb azért, hogy feljegyezze gondolatait. Még öt-hat évvel ezelőtt is emlegette, hogy kedve lenne tanulmányt írni Poe Edgarról. S mikor az Athenaeum megvásárolta tőle a Peer Gynt fordításának második kiadását, az volt az elhatározása, hogy előszót ír eléje s abban összefoglalja Ibsenről való felfogását. El is olvasta akkoriban az Ibsen-irodalom újabb termékeit, de végül letett szándékáról. Volt egy harmadik irodalmi terve is, annak megvalósítását szántszándékkal életének végére halasztotta. Arra gondolt, hogy életének tapasztalatai alapján összefoglalja és filozofiai formába önti a világra és az életre vonatkozó gondolatait.

Bizonyos írók sokat foglalkoztatták életében. Goethét szinte állandóan olvasta és nagyon ismerte, de problemaként főként két költő izgatta: Poe Edgar és Ibsen. Az utóbbinak kedvéért megtanult norvégül és Norvégiát is bejárta. A Peer Gynt fordításába még Péterfy életében belefogott és sok éven át dolgozott rajta. És mennyire jellemző reá, hogy talán soha be nem fejezi, ha nyugalombavonulása alkalmából iskolájának Értesítője el nem sorolja művei között a Peer Gynt fordítását is. Ekkor úgy érezte, hogy az Értesítő hitelének tartozik a munka befejezésével. Ugyanez a motivum birta rá arra is, hogy újra kezébe vegye a Cid-románcoknak ifjan megkezdett fordítását és nagyrészt újra lefordítsa a terjedelmes spanyol költeményciklust. Ez az utóbbi munkája, melyen még halálának esztendejében is símitgatott, kiadatlannak maradt utána.

Az irodalom és általában a művészet neki a legmagasabbrendű ideált jelentette. El sem igen tudta képzelni, hogy írói alkotás egyéb úton is keletkezhessék, mint a tiszta ihlet sugallatára. Maga talán azért is húzódozott annyira az írástól, mert nem hitt abban, hogy a közvetetlen ihlet híján, külső vagy belső kényszerre is megindulhasson az íróban az alkotó munka. Bár az írói munka mechanizmusát kitűnően ismerte, s épp annyira tisztában volt az írói hatás eszközeivel és azok felhasználási módjával, a foganás idealista felfogásától nem volt tágítani hajlandó.

Titokzatos erők működhettek benne, azok bénították meg írókedvét és vették el magában való hitét. Abból a kevésből is, ami utána maradt, megítélhető, milyen ritka írói tehetség mult el benne. Pontos és gondos megfigyelő, logikus gondolkodó, a szerencsésebbnél szerencsésebb asszociációkat könnyedén és nagy változatossággal termelő képzelet és a kifejezésnek eredetiskedés nélkül is eredeti művésze.

Mindenkinek, aki közel állott hozzá, fájt érthetetlen okú belső bénasága. Ő mosolygott ellenvetéseinken és csöndesen ingatta hozzá a fejét. Soha nem volt az az érzése, a mi nekünk, hogy valami nagy és drága vész el benne. Az írás gyönyörűségéért kárpótolta a mások írásaiban való gyönyörködés képessége. Igen sokat olvasott, azt mondhatni, mindig olvasott. A régmult épp úgy érdekelte, mint az alig megszületett jelen. Kíváncsiság nélkül való volt az érdeklődése, közösségvállalás mindennel, a mi szép és jó s a mi az emberiség hasznára való.

Harminc évi fáradságos tanárkodás után 1909-ben, vagy 1910-ben nyugalomba vonult. Nem volt fáradt sem a teste sem az életkedve. A teste különben is edzett test volt, havasi turistáskodásban, nyári és téli hegyisétákon megerősödött szervezet. Olvasmányainál csak a természetet szerette jobban, hétköznapi és ünnepi jelenségeiben egyformán gyönyörködött. Fáradhatatlan gyalogló és kapaszkodó volt. Nyári szünideire Tirol és Svájc legszebb helyeit bejárta, a legmagasabb hágókra és gleccserekre is fölkapaszkodott. A havasi tájak tiszta levegőjében különösen jól érezte magát, a tízhavi tanítás közben elfáradt gégéje ott megpihent és a sajgató fájdalom, a mi lenn a nagyvárosban szinte sohasem tágított tőle, ott kiállott belőle. Edzettsége és egyébként is bölcs életmódja tette testét annyira ellenállóvá, hogy semmi betegség sem fogott rajta. Pedig életének végső húsz esztendejében bőven volt része bennök, a legsúlyosabbikban a kommunizmus után, mikor leromlott testét mellhártyagyuladás támadta meg s az orvosok mintha már lemondtak volna róla. De ő hirtelen elhatározással otthagyta a kórházat orvosostól és zalai hazájába vonult rokonaihoz. Ott hamar lábra állott és attól fogva sem lett beteg többé, amíg csak szíve föl nem mondta a szolgálatot. De orvosról többé tudni sem akart, s ez is oka lehetett korai elmulásának és a végső napok szenvedéseinek.

A nyugalom esztendeit Olaszországban akarta eltölteni. Úgy rendezkedett be, hogy Rómában várta meg a tél végét és a tavaszt, a forró nyári hónapokra Tirol havasai közé vonult, a szép őszi hónapokra pedig hazajött. Rómában ugyanaz volt az életrendje, ami itthon, azzal a különbséggel, hogy tanítás helyett apróra bejárta a várost és megnézte és megtanulmányozta minden látnivalóját. A hat tél-tavasz folyamán, amit Rómában töltött, sok ismerőse támadt a nyájas «professore»-nak. Szívesen szóbaállott útitársakkal, egyszerű emberekkel is, akár mert minden érdekelte, ami emberi, akár hogy segíteni próbáljon az arra szorultakon. Hogy ideje másokra nézve is haszontalanul ne teljék, eljárt - az évek során egyre rendszeresebben - a római antikváriusok könyvaukcióira. A magyar középiskolai tanárnak, kivált a legényembernek sorsa a háborúelőtti esztendőkben, elég kedvező volt. Patthy akkora fizetéssel vonult nyugalomba, hogy az akkor még igen olcsó Olaszországban úri módon megélhetett a feléből. Másik felét könyvvásárlásra fordította. Hamar beletanult a bibliologia titkaiba és többesztendei munkával körülbelül négyezer kötetre rúgó könyvtárt gyüjtött össze, javarészt olasz, továbbá latin és görög irodalmat, az aldinák és más híres kiadók egész sorozatait, csupa válogatott szép példányt. Az értékes könyvtárt azután 1914-ben, de még jóval a háború kitörése előtt, a római magyar Történeti Intézetnek ajándékozta.

A hadüzenet a Dolomitok között érte. Az olaszországi teleléseknek ezzel végök szakadt. Panaszszó nélkül nyugodott meg benne és folytatta megszokott életét. A háború esztendeiben fejezte be a Peer Gynt fordítását, a magyar fordítóművészetnek remekbe csiszolt alkotását. Az idők zordra fordulásával sorsa egyre nehezebb lett. Megismerkedett a nélkülözéssel és ami ennél is fájdalmasabb volt, az emberi hálátlansággal. Bútorozott szobájából a kapzsiság kiszorította, csaknem hajléktalan lett kemény télidőben. Zúgolódás nélkül tűrte ezt is. Sohasem panaszkodott és nem hagyta, hogy a keserűség úrrá legyen rajta. Elérzékenyülés nélkül volt szelid és jó, józanul tudott szeretni és áldozatot vállalni, és megifjodva örülni mindennek, amiről úgy látszott, hogy előbbre segíti az emberiséget: egy-egy tehetség fölbukkanásának, az emberi találékonyság egy-egy sikerének.