Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Illyés Gyula: FAVÁGÓK
Forbáth Imre versei - Nyitra

A szépségre, vagy formás gondolatok pontos kifejezésére törekvő nagyszámú mai versírók között végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és még gyakoribb zuhanásaival; megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemreméltóvá tesz az, hogy költő hibái, csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket.

Nem is tudom, értékei vagy fogyatékosságai ismertetésével kezdjem el Forbáth Imre költészetének megközelítését. Mind két úton át rövidesen elérnénk ugyanarra a helyre, ahhoz a ponthoz, a lírának ahhoz a megmagyarázhatatlan centrumához, amelynél már meg lehet különböztetni a szépen verselő epigont az önmagával örökös küzdelemben levő igazi költőtől, aki tán nem is ír jó verseket. (Tapasztalatom szerint, különben is, az epigonok mindig tökéletesebbnek látszó verseket írnak, mint az útkezdők, ami természetes is: nekik már nem kell a költészet legkeményebb oldalával, a formával megbirkózniok.)

Nem, Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy ezt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens, vagy legalább is meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek. A költő elkezd valamiről beszélni, ennek magyarázatára felhoz egy szép hasonlatot, a hasonlatot felidéz egy másik emlékképet s a vers máris letér eredeti útjáról s röpül, vagy akart csikorgással döcög valami keserű, gúnyos, kegyetlen fantázia útján, mintha önmagától menekülne. A fantázia útja? Piszkos külvárosi udvarokon, bűzös utcákon, kocsmákon, matrózlebujokon, gyönyörű, de a nyomor szagát erjesztő tót hegyvidékeken vezet át, hogy aztán - hova menekülhetne? - az alkohol szürke ködű tájaira, a realitáson túli régiókba vesse magát, amelyeket mintha már az őrület alakítana. Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe, annyira egocentrikus, hogy magában sem fér meg; a költő bizalmatlan mindennel szemben, saját érzéseivel szemben is, önmagát emészti.

De éppen ez a korláttalanság teszi lehetővé, hogy megismerjük benne az igazi költőt. A pongyolaság közvetlenséggé válik, a szerkezetlenség, a szabad asszociációk sora eleven lelket leplez le. Szándékos faragatlanságát, amely nem egyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csapongásában gyorsan bezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága legriasztóbban kiütközik, helyenként úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz. S most, kifáradva a szédítő keringésben, csendes, lemondó szemlélődésbe merül. A szitok és az épater le bourgeois hangját elégikus akcentus váltja fel. E nyugodtabb hangnemben ismerhetjük meg Forbáth Imre költészetének eredendő izmosságát, nyelvezetének erejét és magát a költőt is igazi emberségében.

Elbabrálok elfáradt kezekkel
A nagyvilág kis tárgyai között,
A melancholia sötét angyala
Reámsuhintott szárnyai szelével.

Szobámon imhol egy fecske átrepült
S mit egykor bor és vad ricsaj kisért,
Hallga!... galambfehéren tiszta lett a dal,
Vigyétek fecskék a csillagtiszta éjbe.

Forbáth Imre elégiáinak hangján érezzük, hogy ez az ember ezer kalandon, veszélyen ment át, megpróbált minden megpróbálhatót. Tapasztalt és mélyen látó szemmel nézi kis környezetét. Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vígasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll az imaginációk szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikuan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. Az imént szemére vetettük rendszertelenségét és önkényes temperamentumát. Most, hogy a valóságnak adja át magát, minden fentartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról. Hogy első tekintete inkább elriasztó, mint gyönyörködtető? Igen, bántó valóban és fájdalmas. Forbáth Imre aktuális költő, a szó nemes értelmében. Első gondja nem a szépség, hanem az őszinteség.

Rendesen a csendes, halkszavú költőkre használjuk azt a kifejezést, hogy «érezzük a szívüket». A tiltakozó, a forradalmi költőknek inkább csak a hangjukat érezzük. De ennek a hangos, átkozódó költőnek tolongó szavaiból kihalljuk szíve meggyorsult, majd elakadó dobogását, minél jobban szitkozódik, annál jobban. Minél jobban tiltakozik sorsa és a költészet ellen, annál jobban érezzük költői erejét. Képzeljék el azt a színészt, akinek Lear monológja közben eszébe jut a saját élete, dühbe jön és haragját - az egyszer alkalma van rá - világgá kiáltja.

A költészetet váró olvasónak, ha Forbáth könyvét kezébe veszi, igen valószínű, hogy szinte minden oldal után kedve támad, hogy megvetéssel félredobja. Türelmének fonala szinte minden vers, ha nem minden szakasz után végsőig feszül. Ám valami mégis visszatartja és tovább lapoz. És ha végigolvasván a könyvet, rendszerezni akarja benyomásait, megállapítja, hogy e durva, szabados s csak ritkán tiszta hangú verseken át igazi költővel ismerkedett meg. Sajnálja a «zavaró momentumokat», szeretné, ha feszengés nélkül élvezhetné ezeket a verseket, azt kívánná, ha a költő «letisztulna», ha komolyabban venné hivatását és ebben tökéletesen igaza is lenne. A költészet nemcsak a közvetlen, nyers inspiráción múlik, ahogy Forbáth Imre valószínűleg vallja. Az ő tehetsége emelkedettebb, messzebb terjedő hangra méltó. Olyanra, aminőt itt a Március elsején, Elégia, Utolsó dal, Szürkület, Az erdő kisértetei, Hajnali rapszódia (az utolsó két sor nélkül) és a Tél címűekben megütött, hogy csak a hozzám legközelebb állókat említsem a kötetből, melyet én így is a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának tartok.