Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · DISPUTA · / · «ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ»

«ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ»
I. Laziczius Gyula

A Nyugat június 16-i számában feltűnést keltő cikk jelent meg Marjalaki Kiss Lajos tollából. A magyar őshazáról volt benne szó és már maga a tény, hogy ez a szigorúan tudományos téma éppen egy szépirodalmi lapban kapott helyet, bizonyos érdekességet kölcsönzött a dolognak. Fokozta az érdekességet, hogy a szerző láthatólag számolt az irodalmiság követelményeivel: élvezetes és lendületes mondatsorokba bontotta gondolatait, amellett azonban nem mondott le a tárgy követelte apparátusról sem: Anonymust idézte, okleveleket citált, forrásokat említett, - egyszóval nagyon ügyesen oldotta meg feladatát formailag.

Az érdemi részről már nem lehet ilyen elismeréssel nyilatkozni. Nem mintha az apparátusban volna valami hiba. Sőt az az érdekes, hogy Marjalaki Kiss arzenálja nem szűkölködik elsőrendű és megbízható tudományos fegyverekben. Az Anonymus-kérdésben, például, határozottan up to date az álláspontja. Elismeri nagy forrásértékét és mer is építeni rá. használja Ortvay fontos vízrajzát, és megvesztegetően ért hozzá, hogy mondókájába, ahol csak lehet, olyan neveket szőjön bele, mint Jakubovich, Alföldy, Erdélyi, Melich, Moravcsik, amelyekre ilyen munkában nemcsak illik, de kell is hivatkozni. Megvesztegetően, mondom, mert a gyanútlan olvasónak bizonyára az az impressziója támadt a cikk olvasásakor, hogy ezek az urak mást se csináltak világéletükben, mint hogy itt, a Duna tájén keresték a magyar őshazát, talán meg is találták, csak nem mertek még előhozakodni vele.

Azért korántsem szabad azt hinni, hogy Marjalaki Kiss tudományos arzenálja kifogyhatatlan, vagy hiánytalan. Arra még csak tudnék mentséget, hogy Németh Gyula alapvető könyvét (A honfoglaló magyarság kialakulása, Budapest, Magyar Tud. Akad. 1930.) nem említi, - persze, mindössze csak néhány hete jelent meg, még az elolvasásra is alig futotta az időből - de az már igazán rejtély, miért nem említi hivatkozásaiban Réthy Lászlót, Nagy Gézát, vagy hogy egészen közismert nevet mondjak, Vámbéry Ármint?! Talán csak nem azért, mert nagyon is régen írtak és réges-régen megírták már azt, amit Marjalaki Kiss, kissé elhamarkodottan, «új útnak» nevez az őshaza felé jártában?

Az sohasem baj, ha a kutató keresés közben régi ösvényekre téved. A régi, elfelejtett utak nem szükségképpen rosszak, sokszor akadnak köztük olyanok, amelyeket érdemtelenül ver fel a gaz. De itt nem ilyenről van szó. Ez az újnak keresztelt régi út ugyanis járhatatlannak bizonyult véglegesen és megérdemelten.

Már Vámbéry is csak kényszerűségből lépett rá. Mikor a finnugorsághoz való tartozásunk egyre nyilvánvalóbb lett, Vámbéry, hogy mentse, ami menthető, merész elmélettel állt elő. Feláldozta a nyelvrokonságot az ethnikaiért és azt hirdette, hogy az Árpáddal bejött honfoglaló magyarság török volt. Ez a hódító török törzs itt, a Duna táján, egy ugor-török népkonglomerátumot talált, amelyet a források az avarok nevével jelölnek. Az ugorok viszont még Attila idején kerültek ide, a hún-birodalom felbomlása után itt maradtak, népekkel keveredtek, de azért századokon át megőrizték azt az ugor idiómát, amelyet Árpád törökjei aztán átvettek. Innen a magyar nyelv «keverék» jelleme: az ugor alapépítmény mellett az erősen török jelleg.

Vámbéry az ezredéves ünnepségek alkalmából «honfiúi ajándéknak» szánta munkáját, amely «A magyarság keletkezése és gyarapodása» címen 1895-ben jelent meg. Az eredetiség kérdése körül már akkor zavarok voltak. Jelentkezett ugyanis Réthy és hivatkozott a Tört. Társulatban 1888 febr. 3-án tartott előadására, amelyben ő már kifejtette egyszer a magyarországi ugor őshazára vonatkozó elméletét, ugyanúgy, sőt bizonyítékokkal még jobban felszerelve, mint Vámbéry. Kevéssel rá Nagy Géza a honfoglaló magyarság török voltának kérdésében követelte magának a prioritást. Ma már kissé humorosan hat ez az elsőbbségi háborúskodás egy elhibázott teória körül, de akkor bizony plágiumvádak lógtak a levegőben, ha nem is nyiltan, a kulisszák mögött annál inkább.

Marjalaki Kisst ez most nem fenyegeti, mert nem az a fontos, hogy amit újnak mond, már megvan Vámbérynél, hanem, hogy az, amit mond, az elmúlt 35 év alatt tudományosan egy jottányival sem lett több, mint volt a millénium idején.

Réthy, Vámbéry és most Marjalaki Kiss azt akarták bizonyítani, hogy Magyarország területén már a honfoglalás előtt élt egy ugor néptörzs. Ez, ugyebár, történeti tényállítás, amelynek igazolására elsősorban történeti bizonyítékok kellenek. Réthy előadását, amely talán meg se jelent, nem ismerem, nem tudom, milyen érveket sorakoztatott fel a maga igaza mellett, de hogy ezek nyomósak és történetiek nem lehettek, az kiderül Vámbéryből. «Hogy a történelmi feljegyzések sehol sem emlékeznek meg finnugor eredetű emberekről, akik Pannoniába a húnokkal és avarokkal költözködtek, e nép sorsának részesei voltak és azután letelepedtek, az bizony nagyon sajnálatos» (i. m. 74. l.). Ilyen és ehhez hasonló kijelentések sűrűn találhatók Vámbérynél, de ez egyáltalán nem akadályozza meg, hogy feltevésekre, sőt feltevéssorozatokra történeti légvárakat ne építsen. Az első feltevés még csak hagyján, ez legalább történetileg igazolt, az t. i., hogy Attila seregében a törökfajú húnokon kivül másfajú és nyelvű népek is hadakoztak. A másik feltevés, hogy ezek közt ugorok is voltak, már az épülő légvár körvonalait sejteti. Itt ugyan még hivatkozik Vámbéry Dsuvejni és Rasid-eddin feljegyzéseire, akik elmondják, hogy «voltak a seregben olyan szövetségesek, akiknek nyelve egészen vad és érthetetlen volt» (i. m. 46. l.), de hogy ebből miért következik, hogy ez a vad és érthetetlen nyelv éppen ugor lett volna, az nem derül ki. Ha ugorok voltak, kérdés, milyen szerepük lehetett egy olyan harci seregben, mint Attiláé volt? Világos, hogy csak a trénnél szolgálhattak, mi más is tellett volna egy ilyen halvérű nációtól! «Nem is követünk merész hypothesist, - mondja Vámbéry (i. m. 48. l.) - ha feltesszük, hogy ezen ugorok Attila seregében a málhához tartoztak»!! És így tovább a könyv végezetéig. Feltevések feltevéseket szülnek és így szemünk láttára lassanként megépül az egész «történeti elgondolás» - a semmiből.

Na jó - mondhatná erre valaki -, ami nem sikerült Vámbérynek, az esetleg sikerülhetett Marjalaki Kissnek. Elvégre azóta is halad valamicskét a történettudomány, új források kerültek napfényre... Kétségtelen, csak az a bökkenő, hogy tudomásom szerint egyetlenegy nyom se bukkant fel azóta a magyarországi ugor őshazára vonatkozólag. Ha pedig mégis felbukkant volna, meg kell állapitanom, hogy Marjalaki Kiss könnyelműen nem említi.

Már kétszer elolvastam a cikkét, elolvasom harmadszor is... Nem, itt tényleg valami mulasztás történt! Szerepel ugyan Anonymus, még hozzá két lapnyi idézettel, de akárhogy is nézem, ezekből azt a következtetést, hogy «e szép és termékeny ország tájait akkor is, mint ma... magyarul beszélő ugor fajú paraszti népség lakta», hibája, nem tudom kiolvasni. Beleolvasni lehet, de az még nem bizonyíték.

Ezzel a beleolvasással Marjalaki Kiss közvetlen történeti érvei ki is merülnek. Ezen túl már csak a segédtudományok nyujtotta támpontokkal operál. A régészeti kutatások tényleg amellett szólnak, hogy a Duna-Tisza medence folytatólagosan lakott föld volt a III. századtól kezdve, de ezt senki sem tagadta, mert ha voltak is eltérések az egyes tudósok véleményében, azok csak a lakosság sűrűségére vonatkoztak. Viszont ha bármit is hoztak felszínre a legújabb ásatások, III-IX. századi ugor temetőt még senkinek sem sikerült itt feltárni.

De szemmelláthatólag nem is a históriára és a régészetre alapozza meglepő állításait Marjalaki Kiss, hanem főleg nyelvi tényekre. Jelszava: a helynévkutatás és ezen a ponton megint csak azt vagyok kénytelen konstatálni, hogy ez a jelszó «dernier cri» a filologiában. a történelem tényleg rá van szorulva a nyelvészet segítségére, sőt őstörténeti kérdésekben ma már a nyelvészek szava súlyosabb, mint a histórikusoké. Gondoljunk csak Melich «Honfoglaláskori Magyarország» c. könyvére és Német Gyuláéra, amelyet az előbb említettem. Mindkettő nyelvészember munkája, vérbeli nyelvészé, pedig a téma par excellence történeti.

Nehogy félreértés kerekedjék, sietek leszögezni, hogy a legzseniálisabb etymológia sem tudja pótolni a történeti dokumentumokat. Hiába konstruál a nyelvész, tudásának minden finomságát csillogtatva - filologice megtámadhatatlan egyezéseket, ha eredményét nem támogatja valami, bármily halvány, történeti konkrétum, kárba vész a fáradsága. Ez természetesen vonatkoznék Marjalaki Kissre is, ha nyelvész volna, de, sajnos, nem az. Mert ha nyelvész volna, meg kellene bízni az Etymologiai Szótár szerkesztésével: igazán nem volna vele annyi gondja, mint Gombocznak és Melichnek. Minden szóról kisütné, hogy magyar, vagy legrosszabb esetben ugor eredetű és el volna intézve a dolog.

A tatárjárás előtti oklevelekből például a következő magyar vízneveket sorolja fel döntő bizonyíték gyanánt: Duna (valószínűleg kelta eredetű név, amely egész biztosan szláv közvetítéssel került hozzánk), Alma (török), Arpas (török), Balatin (szláv), Berekzow (ismeretlen), Bodrog (ismeretlen), Dedpotoka (szláv), Ebes (ismeretlen, nem az «eb» származéka!), Eger (ismeretlen), Gungus (török), Hyduspotok (fele oszét, fele szláv) és így tovább. őszintén szólva, nem is értem, mire gondol Marjalaki Kiss. Arra talán, hogy a Duna szóvégi hangzója vagy a Balatin első a-ja magyar sajátság? ha igen, akkor ezeket a neveket nem XI-XIII. századi oklevelekből kellene idéznie, hanem, mondjuk, VIII. századiakból és emellett még azt is bizonyítani kellene, hogy másutt mint a magyarban, illetve ugorban, nem is változhatott egy Dunaj-ból Duna, Blatin-ból Balatin.

Megengedem, ilyen akribiát nem is szabad követelni olyasvalakitől, aki nem nyelvész, elemi gondolatbotlásokat azonban senkinek sem szabad a csalhatatlan igazság mezébe bújtatnia. A víz- és helynevek szivósságával Marjalaki Kiss azt igyekszik szuggerálni, hogy ezek sokkal, de sokkal régebbiek, mint ahogy ki tudjuk mutatni őket. Mivel az utóbbi 8-900 évben alig változtak, úgy állítja be, mintha ezer évnél is jóval idősebbek lennének. Pedig ha Zaarberin az 1002 előtt kiadott veszprémvölgyi alapítólevélben fordul elő először, abból csak az következik, hogy 1000 táján körülbelül így hívták Vörösberényt és semmi egyéb. Talán még egy-két évtizeddel visszafelé is következtethetünk, de századokkal visszamenni már merő képtelenség, hipotézis, amelynek semmi reális alapja nincs.

Amellett, hogy a nyelvi érveknek olyan domináns szerepe van Marjalaki Kissnél, meglepő, hogy az etymologiákkal, milyen csínján bánik. Mindössze kettőt követ el, de ez fénypontja fejtegetéseinek. Az egyik, hogy a Körös töve a «kör, kerül» szó, mert hát a folyó nevének régi alakja Keres. Néhai való jó Otrokocsink, ha hallaná, bizonyosan nagyot bólintana erre a mondásra, mert mikor vagy 100 évvel ezelőtt ő merészelt ilyesfélét megkockáztatni, egyesek bizony ugyancsak kétkedőleg csóválták fejüket, pedig akkor még nem is tudták, hogy nem Keres az ómagyar alakja e folyónévnek, hanem Kris, amely viszont egy feltételezhető Gris-ból származik (v. ö. Jordanesnél Grisia, a Ravennai Névtelennél gresiea). A Maros esete már ravaszabb. Ebben a régi mart szó lappangana Marjalaki Kiss szerint. Az nem zavarja őt, hogy Anonymus Moris(-ius)-t ír, erre biztosan azt hozná fel, hogy Herodotosnál meg M{görög} található, hogy hová lett a mart szóvégi t-je a Maros nevében, azt nem árulja el nyilván a szamojéd alakokra (mara «sandiges Ufer», moru «Ufer», mora, mola «idem») gondol titokban, hogy ha már a finn-ugor egyeztetés nehézségbe ütközik, legalább az uralaltáji legyen biztosítva. Ott van még az a bizonyos -is vég is a Maros régi előfordulásaiban, amelyről a nyelvészek már annyit firkáltak, de hát ilyen csekélységekkel csak nem lehet törődni, mikor olyan súlyos gondolatok foglalkoztatják az embert, mint az őshaza. Viszont, ha ezek csekélységek, akkor kár vesződni ilyen Maros - mart-féle egyeztetéssel is, sokkal egyszerübb, ha kimondjuk áperte, hogy a herodotosi Maris-ban, ha nem is egy ősugor, de mindenesetre paraszti keresztnév rejtezik. Na nem?

Móra Ferenc egyik tárcájában a vadvizek törvényéről beszél. Egy fránya német tudós kiszámította, hogy a vadvizek 35 éves periódusokban élik le életüket. Bújkálnak, előtörnek és aztán nyomtalanul eltünnek megint. A magyarországi őshaza, úgy látszik, ilyen vad víz a tudományban. Vámbérytől Marjalaki Kissig pontosan 35 év telt el. Ha igaz a törvény, nyugodtak lehetünk, 1965-ig nem fog újból felbukkanni.