Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Révay József: A MEGHÓDITOTT ÉLET
Virgilio Brocchi regénye - Athenaeum: kiadás

Az alkotásnak abban a lázas forgatagában, amely a mai olasz irodalmat jellemzi, az ötvennégyéves Brocchi meglehetősen háttérbe szorult. Hiába állja a versenyt termékenységben a fiatalokkal: nem bírja az iramot. Vérbeli íróval nem történhetik meg, hogy túléli önmagát; akiben a tehetség ősereje buzog és a mondanivalók zuhataga dagad: örökké fiatal és örökké aktuális marad. Brocchi-ban azonban nincs meg ez a két kényszerítő démon: témái nem a lelkéből szakadnak, tollát nem véres és végzetes kényszerűség ösztökéli. Nála az írás akarat és elhatározás dolga, a témák rajta kívül bukkannak fel s regényeinek elgondolásán gyakran megérzik az izzadság szaga, amit különben igen kitünő márkájú és jól bevált illatszerekkel igyekszik közömbösíteni.

Volt egy idő, amikor úgy látszott, melléje szegődik a siker. Ennek több oka volt; egyik az, hogy 1917-ben Secondo il mio cuore c. regénye miatt (megj. magyarul is Szívem szerint cimen) pörbe fogták: ebben a regényében az olasz interventisták háborús frenezisének tetőpontján humanista lepelbe burkolt szocializmussal próbálta meghódítani a közönséget s ez részben sikerült is neki. A siker napfényében fürdött még két regényciklusa is (L'isola sonante; Il figlio d'uomo). De gyorsan elkövetkezett a közönség kiábrándulása: a tehetség perzselő tűze híján a legnagyobb emberi élmény is csak írói rekvizitum maradt, hősei pedig, ezek az ágáló, agitáló, szónokló emberek visszahullottak a papirosba, amelyből vétettek.

Rövid sikerének másik titka a szirupos mozi-szentimentalizmus ügyes adagolása, amivel felsallangozza alakjait az unalomig ismert receptek szerint. De nincs bennük egy szemernyi igazság, egy csipetnyi meggyőző erő; egy pillanatra sem érezzük, hagy ezek a lelki tulajdonságok szervesen össze vannak nőve a hőseivel.

«A meghódított élet»: egy kis kovácsinas története; a gyerek, apja brutális és erkölcstelen életmódja miatt megszökik hazulról, majd újra hazakerül, aztán az egész család elköltözik az apától a nagyapóhoz; itt a fiú nagybátyja s a plébános felfedezi, hogy a gyerek tehetséges: taníttatni kell. Tanul, bekerül a szemináriumba, innen azonban kilép, mert modernista nézetei miatt üldözik (16 éves, korában!). Milanóba kerül, éhezik és tanul, megint éhezik és ujra éhezik, bár ott van nála barátjának, Scipione-nak 5000 lírája, amit felhasználhatna, de nem teszi, mert különben nem éhezhetne s nem volna igazi római jellem. A pénzből csak éppen pár száz lírát költ el, azt sem magára, hanem lakótársára, a tüdőbeteg festőművészre, aki megcsúfolja ezt a könnyfacsaró önfeláldozást és csak azért is meghal. (Ó padlásszoba, ó Bohémélet!). De most már se ki, se be, vége felé járunk a könyvnek hadd jöjjön az a megváltó happy end! A derék fiú mielőtt éhen halna, belép munkásnak egy gyárba; pár nap mulva, vagyis pár lap mulva feltűnik, kitűnik, a vezérigazgató hivatja, fontos feladatokat bíz rá (mert az ilyesmiket a recept szerint főképpen 18 éves fiúkra szokták bízni), maga mellé veszi személyi titkárnak, jön a nagyszerű fizetés, villa, autó s amit akartok, tetejébe pedig kiderül, hogy az istentagadó nagybácsi kitünő festőművész volt, a képeit eladják s egész kis vagyon kerül ki belőle. Most már mindenki boldog és gazdag, a szegény kovácsné Milanóba költözik a lányaival, Scipione elveszi az egyiket, mert most már teheti, hisz ő is híres ember lett: operaénekes, pedig lám ő is csak szegény kovácslegény volt. Ellenben örök titok marad: volt-e a vezérigazgató úrnak csinos és jólnevelt leánya s ha volt, elvette-e a derék titkár, aki «meghódítatta az életet»? Ez a kínos bizonytalanság kissé nyugtalanító érzést támaszt a nyájas olvasóban.

A fordítás méltó a regényhez. A fordító könnyed felületességgel végezte munkáját: nyílván neki is az a felfogása, ami annyi más úgynevezett műfordítónak, hogy elég valahogy megérteni az idegen szöveget és a többi nem fontos. Nem fontos például jól tudni magyarul, szabad csűrni-csavarni, kerékbe törni a nyelvet s ha ilyenkor a kritikus szemére veti a fordítónak a sok erőltetett és magyartalan kifejezést, a hibásan használt magyaros szólásokat, a mondatszerkezeti és szórendi hibákat, a fordító rendszerint azzal védekezik, hogy mindezt tudatosan használta és alkalmazta, mert csak így lehetett híven tolmácsolni az író eredeti stílusát, a regény egyéni ízét és zamatát. Itt az ideje, hogy erélyesen tiltakozzunk az olyan felfogás ellen, hogy idegem író «eredeti ízét, zamatát és stílusát» csak magyartalanságok, nyelvfacsarások és nyelvtorzítások árán lehet híven tolmácsolni. Az ilyesmik mindig szerves magyarul-nem-tudást lepleznek. E könyv fordítójának is ez a leginkább jellemző tulajdonsága. Példaadás okáért felsorolok néhányat a legbosszantóbb félreértésekből, furcsaságokból és magyartalanságakból:

«Magas iskolába járt már (scuola superiore = középiskolába); kórusing (karing); műhely e. h. műterem; a nagyharang szuszogása; talán, hogy gátat vessen fejének, amely leakaródzott törzséről; betette maga előtt az ajtót stb. de volt egy ennél komolyabb oka is; vigyázott, valamennyien lenn gyülekezzenek; magába fojtani az ételt; kincs nő a torkomban; Péterke felindult a lépcsőn (megindult felfelé); vállai a falat söpörték.

Folytathatnám. De bizonyára ennyi is bőségesen igazolja a fordításról mondott kemény ítéletemet. Valahogy véget kellene vetni a franktirőr fordítók elszaporodásának.