Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: A SZLOVENSZKÓI MAGYAR FESTŐK SORSA

Az egykori magyar felvidék festői nehéz sorsra jutottak. Valamikor a magyar képzőművészeti élet tevékeny részesei voltak, okulásuk és boldogulásuk Budapest körül forgott, ahol akárhányan jelentős szerephez is jutottak. Az új államalakulás azonban majdnem teljesen elszakította a régi kötelékeket és nem pótolta újakkal. A felvidéki magyar festők Csehország eleven képzőművészeti életébe egyáltalában nem tudtak belékapcsolódni, Prága nem bizonyult olyan felvevő piacnak, mint amilyen Budapesten át a régi Nagy-Magyarország volt.

Az a meglehetősen merev elzárkózás pedig, mely a cseh és magyar állami élet között évek óta fennállott, egészen a mai napig lehetetlenné teszi, hogy a szlovenszkói magyar festők műveikkel Budapestet felkeressék, itt kiállításokat rendezhessenek, képeket eladhassanak. Csehország felé sincsen kivitelük, odahaza pedig éppenséggel nem valami rózsásak a viszonyok, mert a kialakulóban levő szlovák középosztály, mint általában a kispolgárság mindenütt, nem igen vásárol tőlük képeket, a szlovenszkói magyar elem súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, végül állami támogatásban, amely nálunk bizonyos mértékig enyhítette a képzőművészet nehéz helyzetét, egyáltalában nem részesülnek.

Valamiképen segíteni kellene ezen az áldatlan helyzeten, amihez mindkét fél jóakaratára van szükség, félretenni a féltékenységeket és sértődöttségeket, hiszen itt egy általános emberi érdekről, egy meglévő kultúra megmentéséről volna szó, melyet elpusztulni hagyni könnyű, de ha egyszer már elpusztult, pótolni nehéz. Talán elérkezett már a szellemi termékek kicserélésének ideje, amiből kár aligha, hanem inkább csak haszon származhatnék. Kölcsönösen meg kellene nyitni a határokat a képzőművészet termékeinek bemutatása előtt, aminthogy azok egy bizonyos mértékig megnyíltak az irodalom és még inkább a sport ügyeiben. Cseh labdarugók játszanak magyar, magyarok cseh földön, mint a nyers testi erőnek képviselői, mögötte katonai nevelés fegyelme áll, győzelemért, a testi erő győzelméért küzdenek, s ha ezek az erőteljes összecsapások nem ébresztenek sem itt, sem ott rémlátást, mennyivel kevésbé volna szabad egy olyan vetélkedésnek, melyben az emberi lélek maradandóbb, mélyebb, nemesebb megnyilvánulásai mérkőznek egymással, úgyhogy nincs győztes, nincsen legyőzött, hanem mindkét fél csak gazdagodva térhet vissza a versengésből.

A képzőművészeti érintkezés megkezdésére történtek is már kísérletek. Talán egy-két éve megfordult Budapesten egy magasállású cseh államhivatalnok, akit hivatása éppen ilyen természetű ügyek elintézésére kötelez és azt a javaslatot terjesztette elő, hogy látogassanak el magyar festők kiállításukkal Prágába, amit ők cseh és szlovenszkói festők budapesti látogatásával viszonoznának. Ezek a tárgyalások, sajnos, előttem ismeretlen okokból eddig nem vezettek eredményre, alkalmasint a kölcsönös tartózkodás volt az ok, mely érthető ugyan, de ma már nincsen sok értelme a mi részünkről sem, annál kevésbé, mert hiszen a szlovenszkói magyar festők életén könnyítenénk, ha kölcsönös megértéssel ebből a szempontból is szabaddá tennők a határokat.

Mindenesetre nehéz kérdés ez, megoldásához csak óvatosan szabad nyulni, hiszen annyi jogos és kevésbé jogos érzékenységgel kell majd számot vetni. De a cél, melyre ez a közeledés irányul, annyira fontos magyar szempontból is, hogy egyáltalában nem kellene szégyenkeznünk, ha a kezdeményező lépéseket mi folytatnók.