Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: DON JUAN ESTÉJE
Lenormand drámája a Nemzeti Színházban

Külső formájában parapszichológiai dráma, belső magvában egyszerű lelkiismereti dráma. A Don Juan-típusú férfi sorra csábítja, cserben hagyja, pusztulásba kergeti a nőket, aztán kimerül az idegrendszere, meglátja élvezetet habzsoló életének sivárságát, látomásai vannak, megjelennek előtte az elpusztított nők szellemei és a halálba kergetik, melyet anyja szellemének lágy vigasztalása tesz könnyebbé. A különbség a régi lelkiismeret-drámákkal szemben az, hogy míg ezek az ember erkölcsi valójába helyezik a dráma gyökerét, Lenormand az idegéletbe ágyazza be a dráma magyarázatát. A Don Juan a természet bizonytalanságának műve: férfi, akiben egy nő lelke lakik, ez vonzza hozzá az egyneműség különös hatalmával a nőket, ez teszi kielégíthetetlenné s ez rontja el az életét. Minden nővel szeretkezik, egy nőt sem szeret, keresi a szerelmet és csak az élvezetet találja, nőkre pazarolja el magát, holott öntudatlanul ugyan, de csak a barátját szerette. A benne lakó nő a férfi-ideál után sóvárgott s a tragikuma az, hogy ez a sóvárgás nem lett benne tudatossá. A modern pszichoanalízis eredményének és hipotéziseinek bevonása ez a drámába. De bevonja a spiritizmust is a Don Juan ellen támadó szellemek indokolásául és ezzel új indokolását igyekszik adni a régi drámákból ismert kísértet-jelenéseknek. A réginek avultnak és az egészen modernnek bizonyos keveredése kerül ki ebből, zavar a drámai indokolásban és zavar a közönség agyában, amely - nálunk legalább - általánosságban nem eléggé van beavatva a pszichoanalízis és spiritizmus titkaiba. Hozzájárul ehhez még az eredeti Don Juan-mondára valló néhány elhalványított reminiszcencia - egy is elég annak megítélésére, hogy miért fogadta a mi közönségünk bizonyos zavarral a modern francia drámairodalom egyik legtöbbre tartott emberének új drámáját.

Ami a darabban modern és érdekes, az inkább a szavaiban és képszerűségeiben van. A jelenetek maguk - a három nővel való szerelmi összeütközések és a kísértet-jelenetek egyaránt - keretükben színpadon számtalanszor játszott dolgok, majdnem közhelyei minden idők drámairodalmának s önmaguktól adódnak a Don Juan-témából. Velejében dikció-dráma ez: az összes szereplők az egy főszereplő felé vannak beállítva s csak annyiban van saját életük, amennyiben a főalak magyarázatául szolgálnak. Az író észrevehetően igyekezett ezeket a szerepeket színpadilag hatásosan kidolgozni, nem életszerűen vannak színpadra állítva, hanem teátrálisan feldíszítve. A főalakból úgynevezett komplett nagy szerepet csinált, hogy mennél több színt és mozgást vigyen bele és mennél több hatáslehetőséget adjon a színésznek. A francia dráma hagyományosan szoros formáját szétbontja apró, sokszor csak percekig tartó képekre és különös súlyt vet ezeknek a képeknek tetszetős és hatásos színpadi elrendezésére, a vizuális hatásukra - egészen a filmszerűségig. Színpad-érzése ebben bizonyítja meg legjobban önmagát, a képek szétszaggatják ugyan a cselekvényt, de egyenkint többnyire szépek és hatásosak. Csak a szellemidéző-jelenetet érezzük túlságosan valóságszerűnek, olyannak, mint egy riportot egy spiritiszta-szeánszról, ennek összes közismert motivumaival.

A Don Juan estéje nem a modern dráma, nem is egyenértékű megoldása a modern pszichológiai gondolatok színpadravitelének s az új drámai forma problémájának, de nem érdektelen kísérlet, olyan írónak a műve, akiben nem organizálódnak a drámai összefogásig a gondolatok, de tehetséggel próbálkozik a modern gondolkodás egyes elemeinek drámailag életképessé avatására. Jelentős és figyelmet érdemlő példája annak a keverésnek, amelyben ma a modern dráma él. Gyanúm van arra, hogy ez a keresés nem arrafelé fordul, ahol találni is lehet. Úgy képzelem, a keresett újat majd egy igazi kitünő drámaíró az ellenkező úton, a drámának a filmtől való mennél teljesebb eltávolításában, s a drámai forma szigorításában és egységesítésében fogja megtalálni. Egy tekintetben sejtelmem szerint helyes úton jár Lenormand, mikor helyre akarja állítani a drámai dikció értékét, melyet az utolsó emberöltő drámaírása csaknem teljesen elejtett.

Rendezőnek, színésznek kedves lehet ez a dráma, mert igen jó alkalmat nyujt szép képek elrendezésére és hálás szerepek játszására. Ódry Árpád, aki fordította, rendezte és játssza a darabot, ezeket az alkalmakat ki is használja. A rendezés talán leggazdagabb és legérettebb munkája: a képek gondosan vannak keretbe foglalva és úgy kidolgozva, hogy minden hatásuk kijön. A főszerepet Ódry nagyon beható tanulmánnyal, apró részleteiben is pontosan, kivételes színészi intelligenciával dolgozza ki. Jól is áll neki, mert végső eredményben dialektikai szerep s az ilyeneknek ő szuverén mestere. Az ő játéka és rendezése is elég ok volt a darab előadására. A nagyszámú többi szerep közül a nőknek jut nagyobb feladat. Tasnády Ilona és Tőkés Anna az elcsábított lányokat játsszák tehetségük és finom színészi eszközeik színvonalán, Környey Paula, aki az utóbbi időben erősen kezd előretörni, meglepetést szerez: színészi hangja és modora olyan új elemekkel bővült, amelyek eddig némák voltak benne. A kacér algíri nőt olyan hajlékonysággal és olyan gazdag hangszereléssel játssza, hogy az alak teljesen élővé válik. A kisebb többi szereplők közül Vizváry Mariskát, Harasztos Gusztávot, Barthos Gyulát és Pethes Sándort kell kiemelni, de a többiek is megállnak helyükön. Érzik rajtuk a rendező energikus keze, különösen a spiritiszta-szeánszjelenetben, mely kevésbé gondos rendezésben könnyen zavarossá válhatnék.