Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Schöpflin Aladár: SHERWOOD ANDERSON REGÉNYEI
A sötét nevetés. - Franklin-kiadás Tar. - Athenaeum-kiadás

Nekünk európaiaknak, ha amerikai könyvet olvasunk, szépirodalmi élvezésén kívül természetszerűleg mindig felvetődik az a kérdésünk: hogyan tükrözi Amerikát, mit tud mondani róla és végül mi az az Amerika, az az új világ, amely a mi régi világunkból alakult, azt sok tekintetben megelőzte és sok tekintetben elmaradt mögötte? Ezt a kérdést nemcsak az teszi elsősorban érdeklődésünk különös tárgyává, hogy ma Amerika jelentősége, hatása és versenye összehasonlíthatatlanul fontosabb tényező az európai életben, mint a háború előtt volt, hanem az is, hogy az amerikai irodalom a legújabb időkig aránylag nagyon keveset árult el róla. A Poe-, Longfellow-, Bret Harte-, Mark Twain-, Emerson-kor irodalma alapjában véve az új világba plántált európai irodalom volt, kevés amerikai jelleggel s ez is jóformán kimerült hézagos ethnografiai vonások feltárásában. Walt Whitman volt az első, aki lírájában megmutatta nekünk az amerikai ember igazi specificumát. Kérdésünkre azonban az első kimerítő feleletet a kiváló amerikai regényírók mai nemzedéke adja meg. Ezek már realisztikus módszerrel, vagyis megfigyelés, tanulmány és lélektani introspekció eszközeivel nyúlnak hozzá roppant hazájuk enigmáinak megfejtéséhez.

Sinclair Lewisről szóló multkori cikkemből, ha sikerült megértetnem, amit mondani akartam, azt olvashatta ki az olvasó, hogy ez az író az európai realizmus módszereivel ábrázolja az amerikai életet ás embertípusait s megfigyeléseiből egy a kiterjedés irányában való, inkább széles, mint mély képet tud adni Amerikáról. Bármi gazdag, színes és mozgalmas ez a kép, bármi elevenek és változatosak az alakok, melyek benne mozognak, mégsem elégít ki tökéletesen, mert nem enged elég bepillantást az ember lelki szövevényeibe. Többet látunk rajta a társadalomból, mint az emberből magából.

Sherwood Anderson is az európai naturalizmusból, főkép Zolából indult ki. A ma 58-ik évében levő író egész 1920-ig, a Poor White Man című regényéig teljesen benne élt a naturalista módszerben, melyet csak önkéntelenül kitörő lírizmusa mérsékelt, ráéreztetve az olvasót, hogy merre van az író szellemének igazi hőforrása és hogy Zolával csak írói eszközei révén rokon, lelki alkata mélyén a Whitman rokonsága él. Említett regényében már ennek a két principiumnak, a naturalizmusnak és lírizmusnak erős harca játszódik le. A téma, egy kisvárosnak hirtelen nagyvárossá fejlődése egy technikai genie találmányai s ezek alapján alakult gyárak révén, a naturalizmus szociológiai módszere szerint van felvetve, de a főszereplőnek, a feltalálónak alakja és rajza már át van fűtve lírizmussal s feltűnik benne a lelki analízis, a lelkiismeret pathológiai kérdései, a tudattalan szerepe iránti különös figyelem. S feltűnik még valami, ami később egyre nagyobb fontosságra jut: a gyökértelen, vagyis gyökerétől elszakadt ember, aki úgy úszik az élet árján, mint a lehullott falevél a Mississippi vizén. Ettől fogva Anderson könyvről könyvre jobban eltávolodik a naturalizmustól és kiküzdi magának a saját, minden más hatástól és módszertől független hangját és írói módszerét. The Dark Laughter című regényében, mely most magyarul is megjelent, már teljesen a lírikus és lélekelemző Anderson áll előttünk.

Tar című regénye, mely szintén most jelent meg magyarul, ezt a lírizmust és psychologizmust adja. Egy gyermekkor története, az író saját gyermekkorának története, abból a szempontból nézve, hogy miként tárul fel az élet a maga nagyságában, gazdagságában és szenvedésében egy gyermek előtt. Tar az első lapokon öntudatlan gyermek, akinek egész világa a szegényes szülői ház, szűkre szabott kerítésével s az utolsóban az élettel verekedő, koraérett ifjú. Útközben folyton kérdéseket tesz fel magának a körülötte egyre jobban kitáruló életre vonatkozólag, de ezeket a kérdéseket nem mondja ki nyiltan, csak magában tünődik róluk s a feleleteket rendre megkapja a világtól. Lépésről lépésre megismeri az embereket, megtanul látni, előbb a közvetlen környezetében élőket látja meg, anyját, apját, testvéreit, majd egyre több embert és sorsot, komplikációt és szenvedést, munkát és nélkülözést, a saját sexualitását és a sexualitást általában. De igazi gyökeret nem tud verni ebben a világban, ahogy apja sem tudott, nyugtalan vándormadár ösztön van benne. A lélektani rajz mesteri fínomságú s a líra egész melegsége az írói kezelésmód gyöngédségében nyilvánul. A modern irodalom számtalan gyermekkor-regénye között a Tar erősen megállja a helyét, de Anderson oeuvrejét csak részben reprezentálja.

A The Dark Langhterben (magyar címe: A sötét nevetés) teljesen megvan Anderson írói karaktere. Ez az a műve, melyben teljesen megtalálta írói lényének kifejezését, azt a stílust, amely azonos legbensőbb mondanivalóival. S ez a regény egyúttal - talán ép ezért - színében, stíljében, egész belső konstrukciójában Whitman versei óta a legamerikaibb könyv, mely valaha az Óceánon átjutott Európába.

A technikai és üzleti kultúra automobiltempójú országában mindig akadnak emberek, akik nem bírják ki ezt a túlfokozott ritmust s az üzleti szempontok kizárólagos uralmát. Ezek gyökértelennek, idegennek érzik magukat a dollár felé beállított életformák között, szabadabb, szellemibb, önzéstelenebb életre vágynak. Ez a kielégületlenség, az emberi léleknek ez a hiányérzése, a belső embernek az élet költészetére való vágyakozása mint költői motivum minduntalan visszatér az amerikai irodalomban. Whitman költészetében is a legfőbb motivumok egyike. Az emberek átlagánál ez a lelki jelenség csak mint passzíven jelentkezik s legfeljebb abban nyilvánul, hogy az amerikai ember, amint kissé felcseperedik anyagiakban, siet Európába utazni, ahol megtalálni véli az életnek Amerikában elvesztett poézisét. Radikálisabb természetűek azonban egy-egy belső krizis, vagy sokszor csak egy hirtelen ötlet hatása alatt kiszakítják magukat környezetükből, vándorútra kelnek és céltalan csavargó módjára barangolnak az óriási országban. Ezekből lett a tramp, egy egészen különleges embertípus, a költői lelkű csavargó. A tramp egy időre vagy örökre eltűnik környezetéből, tétlenül hányódik-vetődik városról városra, ha megéhezik, keres valami munkát, ha jóllakott, odább áll. Lewis Arrowsmithje is csinálja ezt a tramp-életet néhány hónapig. Az európai irodalomból teljesen hiányzik ez az embertípus, az amerikaiban minduntalan feltűnik, kell hogy a tengerentúli életnek különleges terméke legyen. Kergeti a körülötte folyó élet romantikátlansága csábítja az Unio végtelen kiterjedésének, a határtalan prairienek, a roppant Mississippi hömpölygésének romantikája. Egy nagy nemzet nyugtalansága koncentrálódik ebben a sajátságos életformában.

Anderson ezen a ponton fogja meg maga hősét. Egy Stockton nevű chicagói ujságíró egy nap minden különösebb incidens nélkül ráébred arra, hogy lehetetlen tovább élnie pozitív, merev lelkű felesége mellett, a szerkesztőségi robotban, az egész chicagói világban. Szó nélkül elmegy hazulról; amíg kevés pénzében tart, munka nélküli szemlélődésben ődöng a Mississippi és Ohio folyamvidékén s mikor a pénze elfogy, beáll autókerekeket mázolni egy kisvárosi gyárba. Elhagyja még régi nevét is, a Dudley Bruce nevet veszi fel. Kettős életű ember. Külsőleg a munkásember eseménytelen életét éli, belsőleg egy poétáét. Munkaközben, munkás-barátjának fecsegései közben folyton gondolkozik, újra meg újra kérődzi emlékképeit, egész eddigi életét, öntudatlan költészet hangjai zsonganak benne, amelyeket sohasem foglal szavakba. Életének ezt a szimultaneitását technikában is mesterileg ábrázolja Anderson. Az emlékképek, lírai hangulatok, ötletek revolválása Bruce életének tulajdonképen tartalma, - a többi mind mellékes, jelentéktelen esetlegesség. Az egész ember folytonos forgás, külső és belső életének elemei szüntelen váltakozásban kergetik egymást, az emlékképek ismétlődnek, némelyik közülük szinte refrainné válik - előttünk áll egy poéta, aki nem tudja - nyilván még nem tudja - magáról, hogy az.

Egy nap munkája végeztével jön a gyárból. A kapu előtt ott vár férjére a gyártulajdonos felesége. Ránéznek egymásra, valami misztikus érdeklődés támad bennük egymás iránt. Két lélek megérzi egymás affinitását. Az asszony is kielégületlen lélek, öntudatlanul érzi a szerelem romantikájának hiányát, eddigi nyugodt, szabályszerű, kényelmes életének ürességét. Önmagának is megmagyarázhatatlan érzéki vonzódást érez Bruce, a közönséges munkás iránt. A sexuális afinitásnak ez a rajza, amint férfi és nő alig beszél egymással, mégis folyton egymásra gondol, egyre jobban közeledik egymáshoz, míg végül a természet elemi magától értetődésével egymásé lesz, a regény lélektani tartalma. Mesterileg van rajzolva, ahogy az asszony szunnyadó lelke lassankint önmagára ébred, amint a két ember akarás, minden aktív gesztus nélkül, merőben az ösztön sodrásával, szavak nélkül, kimagyarázkodás nélkül folyton érzi egymást és ellenállhatatlanul közeledik egymáshoz, ahogy a harmadik érdekelt, a férj, anélkül, hogy konkrét tények figyelmeztetnék, ösztönszerűen, az érzékeivel megérzi a veszedelmet s tehetetlenül áll előtte, mint valami elemi csapás előtt - ez mind úgy folyik le előttünk, mint valami természeti jelenség. A lélektani megérzés rendkívüli példáját nyújtja az író s a szerelmi történet sorsszerű súllyal és magával ragadó gyöngédséggel ábrázolódik előttünk.

Mindez egy sajátságosan amerikai atmoszférában folyik le. A képek filmszerűen váltakoznak, Bruce gondolatában egyre-másra peregnek a chicagói ujságíró-élet, a gyári munka, a Mississippi-vidék különös, Európában elképzelhetetlen képei, az asszonyéban a párisi tartózkodása különös, misztikus, izgalmas emlékei, amelyek félig érthetetlenek voltak előtte és teljesen érthetőkké válnak a szerelmi izgalom világításában. S minduntalan refrénszerűen felhangzik egy néger dal, néger férfiak és nők gondtalan fecsegése és a visító, erős csengésü néger kacagás - a dark laughter - hangja, mint az ösztönös természet tiltakozása az amerikai élet ösztönellenes tudatossága és mesterkéltsége ellen. Ezek a minduntalan felhangzó néger hangok, rikítva villanó néger színek adják a regény sajátságos zenekíséretét. A néger mint a romantika az ösztönélet, az elnyomhatatlan és hamisítatlan természet szimbóluma kap Anderson fantáziájában óriási arányokat. Ez a mindig visszatérő jazz-ritmus figyelmeztet leghangsúlyozottabban arra, hogy az európaitól gyökeresen eltérő, specifikusan amerikai légkörbe kerültünk s a regény tulajdonképeni témája a természet reakciója a mechanizált és standardizált modern élet ellen.