Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: KATALAUNUMI CSATA

MOHÁCSI JENŐ: KATALAUNUMI CSATA
3.

Befűt a későnyári délután. Föllazult idegekkel, túléberen állok a Jedermann-előadás után a Residenzplatzon a dóm renesszánsz ívcsarnokai előtt, szinte elsodorva a kiáramló tömegtől. Itt folynak el mellettem, annyi ország hívői és kételkedői, glóbetrotterek, nemzetközi csőcselék és nemzetközi elitnép, meghatva, megtisztulva, vagy unatkozva. De arra intve, ha csak félórára is, mennyire hívságos a mi életünk és mily szegényen és csupaszon és meztelenül áll még a legdúsabbja is, ha megszólítja a halál.

Ekkor megáll mellettem két magas, nagyon is karcsú amerikai nő (mint angol kiejtésükön rögtön észreveszem). Arról tanácskoznak, merre visz a legközelebbi út a St. Peter-temető felé. Kérdő tekintet horzsol: kettejük közül az küldte rám, aki áldottan szőke.

- Ellenkező irányban kell menniök, - legjobb angol tudásommal próbálom mondani. - Szabad megmutatnom az útat?

- Szabad.

- Akkor vissza kell mennünk, - és a kőívezeten át kivezetem őket a dóm-térre, ahol az emelvényen, a Jedermann-alakoknak, az aranyövezte angyaloknak és egy fekete szőrös ördögnek előbbi helyén, most gyerekek kergetőznek.

Jobbom felől lépnek, nem, lebegnek. Remélem, Duncan-tanítványok, kiknek nemes járása (amint mesterük mondja) ég felé nő, mint a fák. A barna hallgatag, úgy látszik, forr benne valami. A szőke: áldott szépség, márványszerű az első pillanatban. Ha szürke szemek tündökölni tudnak, ezek ugyancsak tudnak.

- Beautyful, ezek a bells, ezek a harangok, melyek végszóra csendülnek. Szép az érsektől, hogy a harangokat is föllépteti. Everymanben. De mondja, a galambok, melyek rajban röpködnek a színen át, azok is ösmerik a végszót?

Naiv avagy ironikus? Lehet-e kétség egy amerikai lánynál?

Két barátnő, tegnap este érkeztek Salzburgba, egyenest New-Yorkból. A szőke itt van az apjával. Hadd találjam ki, mi a nevük. Sohasem fogom kitalálni.

A nevük: Florence és Marjorie.