Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám

MARCONNAY TIBOR: KIMONDHATATLAN SZERETET

Mint orvos, aki önmagához késsel nyulni nem mer,
ugy vagyok szeretetemmel.

Ez a testem, ez a lelkem világa.
Reszketne a kezem, ha belevágna.

Mindenről, ami távol: ömlik szavam.
Csak részvéttől bizonytalan.

Részvét, jóság, szeretet rosszkor
árad belőlem s torz, zavaros kor
biggyeszti ajkát, kinevet.

Mily meghatóan tudnak szólni a
gonosz-szemüek szeretetről,
mely tőlük messze-hullt harmónia,
mi pedig dadogunk, ugy fölkavar.

Párom! Te is ilyen vagy, egy a sorsunk.
Az ablakodra szálló drága kis,
didergő verebeket is
sajnálod. És szeretsz minden vigaszt.
És még a zajt is szereted, mely
álmodból fölriaszt.

De lásd, még éretlen szeretetünk hatalma,
mig a gőgös elsietőknek is
magát mutatni akarja.

Nincs szebb, mint a rejtegetett jóság.
A verssorokban
ugyis szivünk verése dobban:
minek külön beszélni róla?

Rejtett s érett szeretetünk gyümölcse
egy okosabbá s igazságosabbá
alakuló világot éltető hit.
S kik az okot sohsem keresték,
ám higyjék, hogy ilyen a hidegség.

Józanságunkról tudjon a világ csak,
jóságunkról senkise tudjon
csupán egymásnak árulkodjon:
igy leszünk igaz társak.

Harcunknak pihenése, magányunk buzditása
a csókunk. Senkise lássa.
Levett bilincs.
A világ felé eltakarjuk
jóságunk arcát. Senki sincs
testvér ily megnyilatkozásra:
csak egymással lehetünk szabadok.