Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · TAMÁSI ÁRON: NEMZETI HŐS

TAMÁSI ÁRON: NEMZETI HŐS
II.

Az egész estét ebben a szobában töltötte a gróf és a grófné. Összetolták a két bőrszéket s mint a tubicák, úgy ültek a sok apró, lágyan bókoló lángsüveg alatt. Jórakás tűzifát hordattak a szobába és a nagy cserépkályha ajtaját végig nyitva hagyták. Beléfeküdve a fénybe és a melegbe, kevés szóval, nyugalmas, csendes örömben szentestéztek. Cigarettára is gyujtogattak mind a ketten. A gróf a lelki szerelemről kezdett beszélni egy idő mulva. Melege is lett nemsokára. Ledobta a kabátját a földre és úgy folytatta egyszál hálóingben.

- Boldog vagy? - kérdezte egyszerre a felesége, hogy abbahagyassa a dolgot.

- Nagyon boldog és nagyon könnyű.

- Mit szeretnél?

- Téged szeretnélek.

- Hát nem szeretsz?

- De nagyon is!

- És rajtam kívül?

- Mindent a világon.

- Ezt a Pétert is szereted?

- Látod, édes Tildám, ezzel az emberrel nem tudom, hogy miképpen állok. Ez a karácsonyfa, ez, istenemre, nagyon kedves volt tőle. Egyáltalában nem tételeztem volna fel ezt a gyöngédséget róla. Úgy látszik azonban, hogy mégis ismer engem és tudja, hogy milyen nagy magyar vagyok. Hát ez a szalag isteni! De a délben nagyon haragudtam reá. Rögtön el is akartam kergetni. Tudod, mikor úgy romanizált az ablak alatt. És most ez a piros-fehér-zöld itt! Igazán nem értem ezt az embert. Te talán érted?

- Én igen.

- Hát magyarázd meg akkor, kérlek szépén.

- Nagyon egyszerű, fiam. Úgy-e ez az ember egy alkalmazott?

- Igen, kérlek. Ispán. Itt nőtt fel az apám keze alatt.

- Na, kérlek szépen, - folytatta a grófné - ugyebár, minden ilyen embernek az az élete, hogy alkalmazkodik azokhoz, akiket szolgál: a kedvükbe jár, ellesi a gondolatukat, a vágyaikat fürkészi, mert élnie kell.

A gróf szétnyitotta a két karját, mint valami szárnynak a vázát.

- De éppen egy ilyen dologban alkalmazkodik? - mondta. - Egy ilyenben, ami mégis a legtöbb, a legnagyobb az ember életében!

- A nemzeti érzés?

- Igen.

- És te azt hiszed, hogy ez a legnagyobb?

- Az kétségtelen, kérlek szépen - mondta gondolkozás nélkül a gróf.

A felesége mosolyogva, fürkészve nézett reá:

- Nem haragszol meg, ha felteszek most egy kérdést?

- Ugyan! Tedd fel, kérlek szépen.

- Hát mondjad, Bandi, ha köztem és a magyarságod között kellene választanod, akkor hogy döntenél?

A gróf kitáltotta a száját.

- Bocsáss meg, de ez egy lehetetlen kérdés - mondta végre.

- Én nem találom annak. Nagyon sok eset van rá az életben, hogy a kettő között választani kell. Mert nézd, az csak egy véletlen, hogy mi mind a ketten magyarok vagyunk.

- Éppen azért lehetetlen, kérlek szépen, mert mind a ketten azok vagyunk.

Az asszony kacagni kezdett.

- Látod, te most nem mersz őszinte lenni - mondta. - Egyszerűen megrémültél a választól. Mit mondjak: Még gondolni sem mersz reá!

- Ugyan kérlek! Nagyon tévedsz. Nincs dolog a világon, amitől megijednék, ha rólad van szó.

- Na és akkor mért nem akarsz felelni?

- Csupán azért, mert nagyon kínosnak tartom - mondta a gróf, de rögtön elmosolyodott és kedveskedve jegyezte meg: - Hiszen úgyis nagyon jól tudod, hogy mit válaszolnék.

- Nem, ezt igazán nem tudom.

- Hiszen a szüleimet is elhagytam érted, Tildám!

- Az kezdetnek jó volt.

- Nem mondhatnám.

- De a nemzetedet! Arra vagyok most kíváncsi.

A gróf könyörögni kezdett:

- Édes kicsi Tildám, hagyjuk most ezt a témát.

- Én nem hagyom! Addig nem fekszem le, amíg erre nem válaszolsz.

A férfi kínosan feszengett. Aztán elmélázva gondolkozni kezdett. Egyszerre azonban eszébe juthatott valami, mert nekiszántan így szólt:

- Mondd, van még abból a tegnapi pálinkából?

- Van.

- Hozd ide, kérlek szépen.

Behozta a grófné. A férfi dédelgetve, csillogó szemmel forgatni kezdte, mint egy segítőtársat. Majd töltött a vizes pohárba és odakínálta először a feleségének:

- Iszol?

- Nustyu ungurestye - mondta a grófné.

- Majd megtanítlak! Szervusz!

Kortyintott kettőt, jónagyot, s akkor így szólt:

- Szóval román vagy?

Az asszony nagyot bólintott és kilátszottak, harapósan kivillantak a fogai.

- Tisztelem a gusztusodat - mondta a gróf. - Ennyi erővel választhattál volna más nációt is. Valami elfogadhatóbbat.

- Például?

- Franciát, vagy angolt.

- Akkor megtagadnád a magyarságodat értem?

A gróf ivott egyet.

- Akkor igen - mondta és belepirult.

- És így?!

- Tilda, ne gyötörj, lelkem.

- Én igazán nem gyötörlek - kacagott vadul ingerkedve az asszony, - csak azt akarom tudni, hogy mennyire szeretsz?

- Nagyon szeretlek.

- Ezt könnyű mondani.

- Hiszen bebizonyítottam!

- Nem nagyon látom.

- Nem?

- Nem.

A gróf megint ivott. Kétszer egymásután. Remegtek a kezei. A hajszálerek kiveresedtek a szemeiben.

- Hát gyerünk akkor! - mondta.

- Felelsz?

- Igen.

- Őszintén?

- Természetesen.

- Hát akkor mondd: ha én román volnék, akkor is szeretnél?

- Igen - mondta a gróf kidülledt szemmel.

- Hajlandó vagy ezt bebizonyítani?

- Hajlandó vagyok.

A grófné felállt, kivette a zsebéből a román nemzeti szalagot és odanyujtotta az urának.

- Ez mi? - kérdezte a férfi.

- Trikolor, amint látod.

- Miféle?

- Román.

A gróf buta félelemmel nézte.

- Mit csináljak vele? - kérdezte végre.

- Cseréld ki.

- Mivel?

- A magyarral.

- Azzal, ami ott van a karácsonyfán?

Az asszony kéjesen, ördögi élvezettel mondta:

- Pont azzal.

- Viccelsz?

- Nem.

- Komolyan azt akarod?

- Halálos komolyan.

- Tildám!

- Szeretsz?

- Őrülten.

- Akkor megteszed.

A gróf ivott még egy kortyot, aztán küszködve felállt, odament a karácsonyfához, egészen közel, az orrcimpái remegni kezdtek, beteges fintorok szökdöstek az arcán, a karját felemelte lassan és a román szalagot rátette az egyik ágra, aztán megfogta vacogó ujjakkal a piros-fehér-zöldet, görcsösen megszorította és abban a pillanatban elvágódott a parketten, mint az ájult.

Az asszony felugrott és félig összehúnyt szemekkel, egyenes derékkal nézte egyideig az elbukott férfit. Aztán kinyitotta gyorsan az ajtót és éleset kiáltott:

- Péter!

Nagy lépésekkel ingujjban jött a hálószobából elé az ispán. Ahogy belépett az ajtón, ijedtre dermedt arccal rögtön megállt:

- Mi van?

- Erdély vajudik - mondta marósan a grófné.

- Meghalt?

- Elájult.

Az ispán meglátta a pálinkás üveget a földön.

- Ivott? - kérdezte.

- Semmi köze hozzá! Emelje fel és vigye be a szobámba.

Péter a karjaiba vette a fakó, sovány férfiút. Ahogy egyenesre felállott véle, észrevette, hogy a lelógó fehér kézben, a görcsösen összetapadt ujjak között, mint egy lehanyatlott árbocon, ott leng a magyar szalag.

- Kicserélték? - kérdezte.

- Nem.

- Hát?

- Elzuhant.

Amikor végigfektették a grófot az ágyon, az ispán a grófnéhoz fordult szemtelenül:

- Itt maradjak?

A nő kinyitotta neki az ajtót:

- Rögtön távozzék!

Péter kullogni kezdett lassan. A nyílásban azonban megállt és hogy jóvátegye vétkét, megkérdezte résztvevő hangon:

- És hogy zuhant el a méltóságos úr?

- Magyarosan! - mondta a grófné és betette az ajtót.

(Kolozsvár)