Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

SCHÖPFLIN ALADÁR: KEMÉNY ZSIGMOND GÖRBE TÜKÖRBEN

Az Erdélyi Helikon februári füzetében Jancsó Béla közli Pálffy Jánosnak, az 1848-iki országgyűlés alelnökének, az erdélyi közélet tekintélyes szereplőjének jellemrajzát Kemény Zsigmondról, aki neki nemcsak földije, hanem barátja is volt s akivel 1851-ben együtt lakott két egymásba nyíló szobában, a pesti Vadászkürt-szállodában.

Egyike ez a közlemény a legkülönösebb irodalomtörténeti dokumentumoknak. Több az egyszerű feljegyzésnél, részletes jellemrajz, szemmelláthatólag a modell pontos ismerete alapján készült. Egy jószemű, okos és írni tudó ember műve, szerkezetében zárt, kiváló logikával megkonstruált jellemrajzi essay, amely egyformán meg akarja világítani Keményt mint politikust, publicistát és mint regényírót. Mégis, amint az ember olvassa, pamfletnek érezné, ha nem tudná, hogy nem pamfletcélzattal készült, hiszen írója nem akarta publikálni s nem is került publikálásra csak most, megiratása után csaknem 80 évvel. Pálffy János jóhiszemű lehetett, úgy írta le Kemény Zsigmondot, amilyennek látta. De hogy látta?? «Szándékom Kemény Zsigmondot közelebbről s úgy, mint amilyen ő valóságban, ismertetni meg az utókorral, mint lehet, hogy más adatokból tévfogalmat szerezhetne róla» - így vezeti be fejtegetését.

Ennek a bevezetésnek a hangjában van valami halk mellékzönge, ami arra figyelmeztet, hogy a Keményről esetleg forgalomba kerülő «tévfogalmak» alatt mellette szóló, kedvező fogalmak értendők s az író ezeket reá kedvezőtlen módon kívánja eloszlatni. Az ember bizonyos óvatossággal olvas tovább s a következő sorokban már egész világosan érzi, ezt a jellemrajzot a modell iránti animozitás sugallta, Pálffy János jól ismerhette Keményt, de ellenszenven, sőt haragon át ismerte s a kép, melyet róla rajzol, torzító görbe tükörből való. Lehetett meggyőződve arról, hogy igazat mond, de ítéletét megzavarta a harag, melyet a megítélt személy iránt táplál.

Ennek jóformán mondatról mondatra kétségtelenebb áruló jeleit látjuk. Az a hangsúly, amellyel Kemény származásáról szól, apjáról, vagy nagyapjáról, aki «indulatos, dühöngő, iszákos ember volt s néha mulatságból egy kis rablást is űzött», az anyjáról, aki szegény s igen közönséges román nemzetségből született s akit Kemény mégis kapcsolatba próbált hozni a Corvin-nemzetséggel, a Hunyadyakkal, - arra figyelmeztet, hogy Pálffy a tényeket lehet, hogy a valóságnak megfelelően adja elő, de a tények színét, magyarázatát, a belőlük levonandó következtetéseket az indulat diktálja neki. Ennek azután föltétlen bizonyítékát adja egy nyers hasonlat, melyet Kemény első fiaskóval végződött szónoki fellépésével kapcsolatban használ. «Szónoklat közben forgott, mint a keringős birka.» Ezt a hasonlatot nem használja az, aki jóindulattal vagy legalább indulatnélküli tárgyilagossággal beszél valakiről. Ezzel a hasonlattal in flagranti értük Pálffyt.

Mégis érdeklődve olvassuk tovább, de lényegesen mást olvasunk ki fejtegetéséből, mint amit ki akart olvastatni. Ennek az első balsikerű szónoki föllépésnek a leírása nekünk azt mondja, hogy a kezdő fiatal szónokot ideges alkata juttatta balsikerhez. Eleinte józan eszéről és világos felfogásáról tanuskodó dolgokat mondott, de azután egyre nagyobb indulatba sarkantyuzta magát, hangja visító vagy tompán rekedt lett stb. Így ideges ember beszél, aki nehezen tudja magát kifejezni, ettől zavarba és indulatba jön és nem tudja beszédét kellően befejezni. Ennek a jelenetnek a leírásával Pálffy akaratlanul megadja Kemény olyan jellemvonásainak magyarázatát, melyekért később súlyosan megszólja. Egy neuraszthéniás ember képét állitja elénk. A kórkép azután a továbbiakban kiegészül: ha dolgozni akar, már azelőtt pár nappal előkészíti, azaz felingerli idegeit. «Iszik, jóval többet, mint máskor, s mentől erősebb borokat, bujálkodik s mikor aztán eljött az óra - mindig éjjel -, hogy munkához fogjon, legalább egy órát egy kis körben, egy oldalon kereken jár... s dolgozása közben aztán pár óra alatt megiszik egy icce feketekávét». Milyen világosan látni ebben Kemény dolgozása módját, írása izgatott, sokszor lázas temperatúrájának, életében a megfeszített munka és a hosszú tétlenség intervallumainak magyarázatát! Pálffy aztán leír egy jelenetet, amely kettejük közt a Vadászkürtben folyt le: itt Kemény viselkedése már teljesen pathologikus képét mutatja az előrehaladott neuraszthéniának. Pálffy mindezekről elítélő hangsúllyal beszél, - mi megdöbbenünk, mert e jelenet reflektor-fényénél megismerjük Kemény útját későbbi végzete felé.

Kemény publicista pályájának jellemzésébe már nemcsak az emberi, hanem a politikai elfogultság is beleszól. Korteskedés című röpiratáról, a két Wesselényiről szóló essayéről kelletlen elismeréssel szól, de annál élesebben támadja a Forradalom után című röpiratáért. Kemény e sokat vitatott művének ő még csak első részét ismerte, a második rész e jellemrajz megírása után jelent meg. Úgy beszél róla, mint csonka műről s ebből a csonkán-maradtságából súlyos következtetéseket von le. Hogy politikus dolog volt-e közvetlenül a forradalom után ilyen éles ítélettel írni a forradalom tényeiről és embereiről, az lehet vita tárgya. De hogy az az ellenforradalmi szellem, amely ezt a röpiratot iratta vele, beleillik gondolatvilágába, hogy egész lénye ellentmondott a forradalmiságnak s hogy szenvedélyes hangja valóban szenvedélyes meggyőződésének volt kifejezése, ezt gondolkozásmódjának minden ismerője tudja. A bátorság, amellyel ez a röpirat írva van, imponáló. Keménynek tudnia kellett s bizonyára tudta is, hogy szembe fog kerülni a közvélemény túlnyomó részével, kétségbe fogják vonni becsületességét és hazafiságát, hogy az osztrák zsold gyanúja alá fog kerülni, - ha mégis megírta röpiratát, akkor nagyon meg kellett győződve lennie igazságáról. Pálffy nagyon is alul keresi a mű születésének okát, abban, hogy pénzt akart vele keresni s pénzt kapott érte kiadójától. Ha igaz, hogy minden cselekvésének rugója az anyagi önzés és a hiúság volt, akkor ezek konfliktusba kerültek volna egymással, Keménynek hiúsága feláldozásával kellett volna megkeresni a pénzt azért a röpiratért, melynek biztos eredménye a népszerűtlenség és meggyanúsíttatás volt. S itt Pálffyt nyilvánvaló következetlenségre viszi indulata, mikor azt mondja: «mindegy neki, bármit kelljen írnia, csak megfizessék s írói hiúsága ne szenvedjen általa». Kemény politikai pályáját egészen igazságtalanul ítéli meg Pálffy. Egyenes vonalú pálya az, forradalom előtt, alatt és után lényegileg mindig ugyanazokon a síneken mozog publicisztikai hivatása felé, amely arra predesztinálta, hogy Deák Ferenc publicistája legyen.

Nagyon érdekes, amit Pálffy Kemény regényírói munkájáról szól. Ő a jellemrajz írásakor még csak Gyulai Pált, a Férj és nő-t s az Özvegy és leánya két első kötetét ismerhette. Amit a Férj és nőről mond, az annyiban érdekes, hogy az első kulcsregény-vád a magyar irodalomban. Amivel azután Kemény regényírói jellemét általánosságban jellemzi, az ugyan animozitás sugallta túlkemény ítélet műve, mégis jó ítéletű olvasót revelál. «Az ő kedvenc foglalkozása az emberi szív analízise. De evvel is úgy van, mint szónoklatával: tárgyszeretete elragadja, megvakítja s nem veszi észre, hogy hol kell megállapodni, nem veszi észre, hogy a művészet műtételbe menyen átal. Ő jellemeit csupaszon fekteti boncasztalra, lemetszve minden húst és inat, szálakra hasogatva minden izmot és ideget, míg ezen aprólékos, túlszigorú undorító boncolgatás közben a test: maga a jellem egy undok vázzá válik, mely többé részvételre nem indít. Ő nem a természetet festi, hanem leckét ad a szív- és lélekbonctanból. Ezenkívül regényein látszik, hogy az író semmi társadalmi míveltséggel nem bír, hogy nem otthonos sem a szalonokban, sem az alsóbb osztályok társalgási modorában. Ő mindent teremt, az életből, természetből nem tud mintát venni, mert ezek ismeretlenek előtte, kivéve, ha bosszú vezeti tollát, de akkor is csak azt veszi át az élőből, ami bosszúját szolgálhatja, híven vagy eltorzítva».

Vonjuk le ebből a kritikából a kifejezések nyerseségét, vonjuk le a sorok közül kiérezhető rosszindulatot, figyeljük meg, hol érintkezik Gyulai Pál Kemény-kritikájával és hol válik el tőle, - akkor ebből a tömörített kritikából megkapjuk Kemény regényírásának jellemét, hibáin keresztül nézve: jellemző módszerének túlságosan logikai voltát, amely alakjait sokszor eltávolítja a valóságtól, konfliktusait néha erőszakoltakká teszi, párbeszédeiben az életszerűség sokszor feltűnő hiányát. Ha Gyulai azzal magasztalja, hogy tragikus alakjainak katasztrófája olyan, mint egy szillogizmus zárótétele, ez jellemzésnek bizonyára kitünő, kritikai epigrammának elsőrendű, de magasztalásnak kétes értékű. Ami Keményben, a regényíróban fényes írói tulajdonság, azt Pálffy elfogultságában nem akarja és talán nem is tudta észrevenni, de tagadhatatlan, hogy a hibáit jól meglátta.

Nem hiszem, amit a jellemrajz közlője, Jancsó Béla hisz, hogy Pálffy jellemrajza «szükségszerűen meg kell indítson egy újjáértékelési folyamatot» Kemény regényírói értékét illetően. Kemény-Jókai antagonizmusról bizonyos értelemben lehetett beszélni akkor, amikor Gyulai és köre irodalmunk szellemi színvonalának védelmében szembeállította Jókaival Keményt, de ma már ez elintézett dolog. Azt hiszem, henye dolog volna ma arról vitatkozni, melyik közülük a nagyobb. Két különböző, sőt ellentétes qualitású író, mindegyikből hiányzanak a másiknak legnagyobb erényei s ebből a hiányból mindegyiknek tökéletlenségei származnak. Érintkezési pontjuk kevés, más-más stílusát művelte a regénynek, más-más célzattal mindegyik. Egymás mellett állanak, nem egymással szemben.

Pálffy János fejtegetései kellő kritikával használva, néhány figyelemre méltó színnel járulnak Kemény emberi alakjának ismeretéhez, főleg neuraszthéniájának kórképéhez, de lényegesen nem változtatják meg azt a képet, melyet eddig életének és művének ismerete alapján alkottunk magunknak. Indulattól eltorzított képet adnak Keményről, de a képen felismerhető a valóság néhány érdekes vonása. Még Pálffy sötét ábrázolásmódján át is kitetszik Keményben a művész-természetű ember lelki képe, amelyet a művészietlenül beállított szemlélő nem ért meg vagy szándékosan félreért. De van megdöbbentő jellemrajzíró utolsó mondatában számunkra, akik a benne kimondott jóslatot beváltnak tudjuk: «Idegeinek örökös ingerlése és túlfeszítése által annyira meggyengítette már testét, miszerint agyvelője is kezd már szenvedni, miként ő maga is mondta utóbbi találkozásunk alatt; - de a szellemi dúltság arcán is világosan látható már, s nem lehetetlen, hogy ha erős szenvedélyeit le nem győzi, - s pedig ideje volna, mert már 40 éves - s életmódját meg nem változtatja, meg fog őrülni.»