Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE

KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
REGÉNY
II.

Vonatunk közeledik a szerb határ felé. Kék az Adria és a miramari márványpalota mint fehér zsebkendő int utolsó búcsút a tenger partján. Most csúnya vidék következik. Tar hegyek, azután kis városok és szürke földek. Mária alszik a szomszéd fülkében. Én, míg a tüskés Karsztok el nem takarták, a hullámokat néztem.

Az Adria az egyetlen tenger, amelyik megnyugtat. Végtelen azúr foltjával olyan verőfényes, bársonyos, olyan meleg, olyan áhitatos, mint az én emlékem a mi versaillesi találkozásunkról.

Ez a mi versaillesi találkozásunk!

Kora októberi nap, de mintha nyár volna, olyan tiszta az ég, olyan aranyos a napsugár. Te már kilenc órakor a szálloda halljában toporzékoltál, de azért a féltizenegyes vonatot is majdnem lekéstük, nagybátyám oly sokáig, oly hévvel kötötte lelkünkre, hogy óvatosak legyünk, meg ne fázzunk. Nyugalmat kellett színlelnünk, míg végighallgattuk, hisz ő hozott ki magával, neki köszönhettük, hogy két héttel elutazásod előtt még láthattuk egymást.

Nem tudom eldönteni, mit jelent a véletlen, hogy eljöhettem bácsikámmal ezidőben Párisba. Nem tudom elképzelni, hogyan alakult volna életem, ha akkor nem találkozunk. Akkor is így ülnék itt a kupéban, remegve, eltünődve, összetörve fájdalmas emlékek felett?

Versailles! Nekem is birodalmat, élet-halált jelent. A nap sütött és oly fakók voltak az aranyozott boudoirok, oly vak volt a tükörterem, oly szürkék a királyi arcok, mert kint ragyogott az ősz és zöld volt a pázsit.

Harmadnapja érkeztem ki Párisba s alig beszéltünk még. A bácsi majd mindig velünk volt, színházba mentünk, táncoltunk és magáztuk egymást. Nem csoda, ha szórakozottan haladtunk végig a kastély termein és rohantunk ki a kertbe, a levegőre.

Karöltve végigmentünk két fasoron és leültünk abban a zugban, mely nemcsak itt, de az egész világon legszebb. Azt hiszem, úgy hívják «Trianon sous bois». Velünk szemben a legszebb, leggyöngédebb, legegyszerűbb homlokzat, ami itt található, előttünk egy kis medence vízzel - - - körülöttünk pázsit és bokrok.

Amit mondtál, nem volt váratlan sem számomra, sem számodra. De mámorító volt, hogy szólhattál hozzám, hogy mellettem voltál, hogy kimondhattad. Hogy bizonyíthattad szavaiddal, az a megmagyarázhatatlan kényszer, bizonyosság, ami kezünket vezette, amikor írtunk egymásnak, valóban a szerelem volt.

«Lilikém, minden jól van, minden rendben van. Nem tévedtem. Az a buta, megmagyarázhatatlan ösztön mégsem csal. Mindig rád gondoltam. El is mertem hinni, nem is. De most, hogy magam előtt látlak, biztos vagyok, hogy első perctől kezdve az volt az álmom, hogy a feleségem légy.»

Nekem nem volt szavam. Csak az arcom égett és felnyujtottam fejemet. Te lehajoltál a számra és hosszan, hosszan, hevesen megcsókoltál.

Ez volt az első csók, amit tőled kaptam.

Minden nő elvisz magával egy csókot emlékbe az életből. Legtöbbször nem azt, amelyikben elveszti ártatlanságát. Talán ez a nők bosszúja. Én ezt az első csókodat viszem magammal a síron túlra. Egy csók, amelyik másféléves álomból fakadt, amelyért ezer és ezer kilométert utazunk, amelyet a napfény, a sous bois kimondhatatlan hangulata és életre szóló odaadás hangolt össze. Van csók, melyet elcsókolunk, mint urak felbontanak egy üveg pezsgőt, mivel reggel jókedvűen ébredtek szép napra, vagy mert éppen eszünkbe jut, vagy mert száz évvel azelőtt egy művész járt arra. És van csók, amely elcsattan, mert a szó már nem elég és nem gondolatot kell kicserélni, se nem jóságot, még a szerelemnél is többet, egy percig tartó extázist, mely erre a percre áttöri a test korlátait és csukott szemmel valami boldogságvágytól megtisztult tökéletességet érez.

Én egy ilyen csókot kaptam az életben. Gazdag vagyok.

És ne felejtsd el (látod, ostoba liba vagyok, de nem leplezem magamat), nagyon meghatott, boldoggá tett, hogy megkérted a kezemet. Nemcsak szerelemről beszéltél, de ezt is kimondtad. Tudom, hogy harmadrendű dolog. Ez természetes volt, ez volt az egésznek az értelme, de minket lányokat olyan bután neveltek, hogy magával ragad, ha ezt halljuk. Van leánykérés, amelyik szélhámosság a férfi részéről, de a leány részére még ekkor is, mindig halálosan komoly dolog. Talán azért rajonganak a nők a leánykérésért, mivel ez az a pillanat, amelyikben elhiszik, hogy egy férfi miattuk monogám akar lenni. Mégis, hogy ne érts félre, meg kell magyaráznom. Én nem a házasság szentségében hiszek, hanem a szerelem szentségében. Érzed, úgy-e, ezek nem üres szavak, ez azt jelenti, hogy ha más felesége lettem volna, amikor téged megismertelek, mindent otthagytam volna, hogy kövesselek. De hogy szabadok voltunk mindketten, az a szó, hogy házasság, egy újabb íz, szín volt a mi bizalmasságunkban egy újabb közösség, valami, aminek kapcsán ismét új és új helyzetben lehetett téged elképzelni, mondjuk, a szertartás alatt, fehér virággal a gomblyukadban és így tovább. Mert a házasságban sem a kettőnk közös életét láttam. Csak téged egyedül képzeltelek el magamban, amint járkálsz, ülsz, olvasol otthon. Szégyelem, hogy ilyen végtelenül ostoba vagyok, de nem segíthetek rajta. Tudom, hogy ami a lényeget illeti, a házasság semmi új, erősebb kapcsot közöttünk és soha két ember között nem teremthet. De itt megáll a bölcsességem. S mikor azt mondtad, a feleséged leszek, úgy éreztem magamat, mint kislánykoromban, egy kápolnában. Így értsd azt is, ha azt írom most néked hogy férjhezmenni nem fogok soha. Talán odaadom magam egy embernek, vagy többnek, anélkül, hogy szeretném. De a házasságba nem szüzességet, hanem tiszta szerelmet kell vinni.

Mikor Versaillesben bementünk ebédelni a kis vendéglőbe, akkor éreztem magamat asszonynak. Az ablakban ültünk egymással szemben, a pincér hozta az ezüst levesestálat és én életemben először mertem ki a levest. Először neked, azután magamnak. S asszonynak éreztem magamat, mikor ebéd után négy óráig ültünk a feketénél és tervezgettünk, megbeszéltük azt, ami jönni fog.

Te két évet kértél tőlem. Ennyi időt kértél, hogy dolgozhass, hogy kiépíthesd azokat az összeköttetéseket, amelyekkel a hátad mögött nyugodtan visszatérhetsz Londonba s függetlenül, biztonságban berendezheted házadat. Mily rövid idő két év egy fiatalember életében, mily keveset lehet csinálni két esztendő alatt, ha az ember csak elindul, de azért nem jutott eszünkbe, hogy ilyen fogadalmakat tenni nem szabad. Csodálatos volt, hogy együtt ültünk és ezt megbeszéltük és szentségtörés lett volna arra gondolni, hogy a világ nem azért van, hogy mi, akik bízunk egymásban, akarjuk egymást, idővel összekerüljünk és együtt folytassuk utunkat. Mi értelme volna mindennek, ha akár pénz, akár más ismeretlen ellenség elválaszthatna egy fiút és egy leányt, akik mindent elfogadnak úgy, amint van, Istent, törvényt, gyárakat, ügyvédeket? Mi értelme volna akkor annak, hogy az emberek házakat építenek, kerteket csinálnak, hajókat építenek, autókat gyártanak? Mirevaló volna mindez, ha a legegyszerűbb és legfontosabb dolgokat nem bírnók végrehajtani? Igazunk volt. Az anyagi igazság egyszerű. Most, ha hazamész, berendezed irodádat a Cityben és «Young Eric» rövidesen ismert név lesz.

Nem is lehetett ebben kételkedni.

Eszünkbe sem jutott. A földön minden rendben találtatott. Volt egy bizonyos rendszer, aminek engedelmeskedni kellett, egy bizonyos út, amit végig kellett járni, hogy egy húszéves lány és egy huszonnégyéves fiú két év multán férj és feleség lehessen. Minden más, nyomor, háború, forradalom betegség volt, abnormális dolog, ujságcikkbe való. Minden más vágy, eltévelyedés, sajnálatraméltó kivétel, klinikára való.

Versaillesben voltunk, sütött a nap és a parkban friss illatok szállottak felénk. Karöltve, ragyogó szemekkel sétálgattunk. Menyasszony voltam. Ha száz részre tudnám osztani azt a könnyű, édes, kissé kótyagos érzést, ami akkor eltöltött, száz beteglelkű embert meg tudnék gyógyítani vele.

S józan csak egyszer voltam, egy pillanatra. Nem ott Varseillesben, hanem a Gare du Nord-on, amikor kikísértelek a vonathoz, ismét én tégedet. Abban a pillanatban, mikor a vonat kifutott a pályaudvarról és már a zsebkendődet sem láttam. Mikor ott maradtam teljesen egyedül a siető emberek között. Megrémültem attól az egyedülléttől. Átvillant az agyamon, hogy ez most évekig így lesz. Elmentél messzire, a bizonytalanságba. Két év! Vajjon sikerül-e? Az elválás első pillanata nem erőssé, de gyávává tett. Felkiáltottam magamban: Jézus Mária, milyen kalandba bocsátkoztam?! De az egész csak pillanatig tartott. Elszégyeltem magamat. Kihúztam a derekamat. Már feleltem is magamnak:

«Csodálatos kalandba! Olyan kalandba, amelyik muzsikával tölti ki a napokat, melyeket Isten nekem ajándékozott, hogy várjam Ericet.»