Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE

KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
REGÉNY
I.

Szerelmem,

nem furcsa, hogy itt, a lagunák városában, hová mint postagalambok térnek vissza a szerelmesek mindig, mindenhonnan, itt a szerelemnek nem állítottak semmiféle emléket. Akármilyet. Talán egy római Ámor-szobrot, egy gyöngéd quattrocentoputtót, vagy egyszerűen kis emlékkövet a laguna egyik pontján, hogy itt ölte meg magát egy szerelmes fiatal angol fiú ebben és ebben az évben. Pedig az emberek szeretik az emléktáblákat, szobrokat, feliratokat s itt mégsem hívják segítségül őket. Úgy látszik, Velence csakugyan egyetlen. A levegőben van, a csendben, a kis szigetek biztonságában, paloták gondatlanságában az, aminek nem kell testet öltenie. Az utcák és terek alakjának végtelen sokfélesége, a meglepő díszletek, a fárasztó kis bogárhátú hidak sem testnek, sem léleknek nem engednek pillanatnyi pihenőt. S mikor szinte elkábulva a fáradtságtól gondolába ülnek a párok, a víz alattomos ritmusa a legbágyadtabb pihenés. Össze kell bujni és beszélni nem lehet...

... hősiesen csak ilyenekre gondoltam, csak ilyen gondolatokkal játszottam, amikor síklottunk ma éjjel az állomás felé a Canal Granden. A víz feketének látszott, nagy csend volt, csak a gondoliere szólalt meg néha ééé... ééé... éóó. Vagy magyarázott: Ez volt Duse palotája... ebben a kis házban lakott Othello. A prefektura előtt gyönyörű csónak himbálózott, a hatalmas bejáratot fénnyel öntötte el két vert régi vaslámpa, mintha szenátort vártak volna éjjeli tanácskozás után.

Csak erre gondoltam, Velencére, a palotákra, a szerelemre, hősiesen, talán kissé sápadtan, csak így, elrévedezve, csapongva, szeszélyesen. Mária, a drága ült mellettem, nem szólt semmit, nem kérdezett semmit, csak követett, mint mindig.

De volt azért tizenöt rettenetes percem. Az állomáson. Éjféltől negyed egyig, amíg elindult a vonat. Amint beléptünk a fülkébe, elfogott a rémület, a szívdobogás, az embertelen fájdalom. Ez volt az én igazi búcsúm tőled. Le kellett szállnom a vonatról. Elkezdtem sietni fel és alá. Nem tudtam uralkodni magamon. Tördeltem a kezeimet, éreztem, hogy ég a szemem; oly iszonyú fáradtság volt lábaimban, hogy megállni nem tudtam, csak szaladni. Éreztem, hogy a tizenöt perc alatt el kell vesztenem, ott kell hagynom annyi illúziót, annyi hitet a boldogságban, sőt annyi boldogságot, amennyit a többiek talán tizenöt év alatt sem veszítenek. Kissé gyors kúra, nem találod?

Bocsáss meg, hogy ezt is leírom. Még ezt engedd meg, ennyi közösséget veled, hogy mindezt elmondhassam. Most hagytuk el Triesztet, végre kaptam hálókocsit és írok neked a kis asztal fölé hajolva. Mindent le akarok írni, enélkül úgy sem tudnám folytatni az életemet, és te is joggal számot tartasz e levélre. Ez a magyarázata annak hogy amikor ma reggel keresni fogsz a hotelben, a portás azt fogja válaszolni:

«A signorina elutazott tegnap éjfélkor.»

Elutaztam: Délben érkeztem és éjfélkor utaztam. Okos emberek állítják össze a menetrendeket.

Hogy fogok én félni ezután a boldogságtól! Ha képes is lennék rá még valaha, nem akarok boldog lenni. Nincsen fájdalom, csak boldogság van, ami elmult. Nem bírom elfelejteni azt a ragyogó napot, amikor majd öt bizonytalan csúf év után, veled, melletted besuhantam Velencébe. Érzem, tudom, hogy ez a legnagyobb, legszebb óra, amit az élet nekem tartogatott. Kevésnek tűnik fel talán. Egy félórai gondolázás a pályaudvartól a szállodáig két sor palota között, alig beszélve pár szót. Talán nem is kevés.

Emlékszel, egyszer Torcellóban, a fűben heverve Santa Fosca bámulatos kis temploma előtt a boldogságról beszéltél nekem.

«A boldogság, mondtad, artista mutatvány. Éppen oly művészet. Az emberek kinyujtják puszta kezüket és ráállítják egymás tetejére pénzüket, családjukat, szerelmüket, ambiciójukat, hitüket. Azután próbálkoznak. Néha megáll az egész pontosan, nyugalomban. Minden összevág, minden egyezik. A következő másodpercben aztán meginog. Hol ez akar kicsuszni, hol az. Az emberek ugrálnak jobbra-balra, hajlonganak, mozgolódnak, nehogy ledűljön a piramis. Ez az egész életünk.»

Mikor ott hajóztunk a Canal Grandén, az én kinyujtott tenyeremen semmi sem mozdult. Végtelen, végtelen boldogságban minden egyezett, minden rendben volt. Az az érzés öntött el, hogy megállott a világ és ezután másként nem is lesz. Vajjon ki tudja megmondani, hogy ez a legtökéletesebb pillanata életének, s többé hozzá hasonló nem jön vissza? Azt hittem, hogy bevezetés és maga volt a vég.

Öt évvel ezelőtt, amikor először láttalak, bizony nem hittem volna, hogy melletted, általad ismerem meg ezt a pillanatot. Emlékszel a hét nap alatt, amíg Velencében együtt voltunk, erről is beszéltünk, nevetve. Akkor az első időben úgy viselkedtem, mintha valósággal ellenszenves lettél volna. Pedig semmi okom nem volt rá. Párisban, az intézetben hugod volt legjobb barátnőm és te az angol fiúk jólneveltségével közeledtél felém. Mégis, amikor tehettem, bántottalak. Egyszer a Madeleine cinémában, ahová hármasban mentünk el, meg akartad fogni kezemet és én általános feltünést keltettem, oly hangosan szóltam rád:

«Voulez-vous vous tenir bien?»

Azóta már tudom, hogy ez a hódítótól való félelem, az erősebbel való ösztönös dacolás. De nem is tartott csak az elutazásod napjáig. Az utolsó pillanatban eszméltem föl. Szó sem volt arról, hogy kikísérlek. Hugod már az autóban ült; mikor lerohantam a lépcsőkön: én is jövök az állomásra. Te láthatóan örültél nekem, de nem tudtunk egymásnak mit mondani. Hiszen folytonosan csak veszekedtünk addig, a mulatságokon is alig táncoltunk együtt. Nyakamban hosszú borostyán-lánc lógott; azt huzogattad meg egyszer-kétszer a sistergő vonat előtt. Mikor a vonat már majdnem elindult, akkor hirtelen lehajoltál, megcsókoltad a kezemet és azt mondtad: merci, azután felugrottál a kocsira. Hazafelé menet nagyon fel voltam indulva, de azt nem tudtam eldönteni magamban, hogy történt-e valami. Istenem, tizennyolcéves voltam, te huszonkettő és azt se tudtam, látlak-e még valaha.

Most... most más. Most tudom biztosan, hogy mi egymást viszontlátni nem fogjuk. Akkor, gyerekfővel bennem remegett az egész jövő, amit ki sem tudtam fejezni. Csak éreztem, hogy még minden történhet velem. Hisz ez a fiatalság, semmi más. Mikor még úgy érezzük, hogy minden porcikánkat külön életre használhatjuk majd fel. Tizennyolcéves voltam és a tizennyolc év egy nagy álarcosbál, ahol az ember egymaga, felváltva mindenki a bálon. Pierrot és király, clown és páncélos vitéz. Nagy, kivilágított álarcosbál, hol gyorsan változnak belül a díszletek és kívül a kosztümök. Míg most, ebben a pillanatban tudom, hogy a gyertyák kialudtak, megyek haza a bálból, kosztüm nélkül, meztelenen és nem tudom, hogyan lesz ezután. Tudom, hogy egymást viszont nem láthatjuk. Azt hiszem, még levelet sem küldhetsz nekem. Nem tudom elképzelni mit mondhatnál, mit írhatnál. Nem tudom elképzelni, sem azt, hogy magyarázol, sem azt, hogy kérsz.

Pedig szörnyen hiányozni fognak leveleid, az írásod Talán éppen az írásodba lettem szerelmes először. Hihetetlen, máig sem értem, milyen fizikai hatással vannak rám a betűid. Mikor meglátom őket, szinte gyönge leszek, elpirulok, vagy elsápadok. Mikor már kívülről tudtam a tartalmát, akkor is órákig néztem egy-egy leveledet, a betűk formáját, remegését. Megejtettek ezek a betűk. Végtelenül idegesek voltak, szeszélyesek, hegyesek, egyik nagyobb, másik kisebb, egyiknek a szára indulatosan vastag, másiké vékony s fennmaradt a levegőben. Néha új betűket találtál ki, gyors mozgású, soha nem gömbölyű betűket, melyek másak voltak, mint amit eddig valaha valaki is leírt s mégis azonnal felismerhetőek. Talán ez volt az alkotásod, mikor gyors, lázas életben egyedül maradtál magaddal. Fáj, hogy első leveledet nem őriztem meg. Nem is nagyon emlékszem, hogy mit írtál benne. Londonból jött, két héttel elutazásod után.

De arra emlékszem homályosan, hogy már éreztem ebben az írásban az első gyönge szálát annak a hálónak vagy ködnek, vagy napsugárrendszernek, amelybe az évek folyamán betakartál, bezártál, első gyönge szálát annak a félelemből, vágyból, várakozásból, extázisból álló selyemgubónak, amelyből talán gyönyörű lepkeként kellett volna kiszállnom, de amelybe immár ébredés nélkül, örökre el vagyok temetve. Mit olvasnék ki vajjon máma ebből az első levélből? És a többiből, amelyek ezt követték, rövidebb-hosszabb időközökben. És vajjon mit válaszolhattam akkor? Látod, már nem is tudom; de válaszoltam mindegyikre.

Furcsa volt ez a viszony, amelyik így kialakult köztünk, mert szerelemről egyáltalán nem esett szó és éreztem, hogy te valahogy halálos komoly kötelességednek tartod ezt a levelezést, ragaszkodsz hozzá és szerencsétlen volnál, ha én nem válaszolnék:

Ám volt még egy személy, aki közeledésed, bátorságod láttára még jobban meglepődött, mint én: a hugod. Elgondolkozva mesélte, hogy te egész életeden keresztül valóban «strange fellow» furcsa fickó voltál. A college-ben mindenki szeretett, de nem volt egy igazi barátod sem. Mindenkihez kedves voltál, de senkihez sem ragaszkodtál. Gazellának hívtak a fiúk, mert mindig tisztán, kecsesen öltözködtél, kislányos voltál, mindent megnéztél kerek, nyitott szemekkel, kissé csodálkozva, de soha nem nyilvánítottál lelkesedést vagy elragadtatást. Legmélyebb, legkitartóbb érzed látszólag az volt, hogy ragaszkodtál édesanyád emlékéhez, akit tizéves korodban vesztettél el. De ez is leginkább abban nyilvánult meg, hogy halálának minden évfordulóján új rámát vettél fényképéhez, letettél eléje egy csokor ibolyát és összekulcsolt kézzel, szótlanul nézted órák hosszát.

Volt a modorodban valami nehezen megérthető. A csendességed és indulatnélküliséged, amelyről nem lehetett tudni, koncentráltságot vagy erőtlenséget jelent-e.

Mikor apád elhatározta, hogy gépészmérnök leszel, mivel az volt a szándéka, hogy gyárát egyre jobban foglalkoztatja mezőgazdasági gépek termelésévei, te szó nélkül tudomásul vetted, ám soha nem beszéltél igazi lelkesedéssel a gépekről. Értettél hozzájuk, nem misztikumot találtál bennük, hanem kényes, engedelmes személyzetet. És, húgod is mondta, de én is kitaláltam, ez jellemző volt rád, mivel, aminek legjobban örültél a világon, az a kényelem volt. Ez volt a te elemed. Híres voltál arról, hogy milyen soká öltözködtél, mosakodtál, hogy a mozdulatok milyen ritusát találtad ki minden alkalomra, s hogy élvezted ezt az atmoszférát, amit az idő lassú múlása s megszokott, puha mozdulataid teremtettek öltözködés, étkezés, teázás közben.

Éppen ezért nem láttam tisztán, mivel kelthettem fel éppen én az érdeklődésedet, mivel gyakoroltam rád éppen én olyan hatást, amely aktívabbá, vállalkozóbbá tett. Hiszen én valósággal szeleburdi voltam, kissé felcsattanó, élénk, majdnem fiús. Úgy gondoltam, hogy csak éppen eszedbe jutott flörtölni velem, mivel mulattattak apró ellenségeskedéseim. Azt hittem, még egy pár hét és már el is felejtsz.

De mikor sűrű könnyhullatás közben otthagytuk az intézetet, húgod visszament Londonba, én hazajöttem Pestre, az érintkezés nem szakadt meg közöttünk. Írásod egyre férfiasabb lett, leveleid egyre bővebbek. Lassan már én sem tudtam meglenni anélkül, hogy ne számoljak be neked minden fontosabb eseményről.

Neked természetesen több mondanivalód volt, különben is tőled függött minden. Egyre jobban hatásod alá kerültem. Ekkor kezdődött meghasonlásod családoddal. Azt hiszem, az hódított engemet meg teljesen a számodra, hogy oly feltétlen őszinteséggel írtad meg helyzetedet. Hogy apád és bátyád, akik annyira hasonlítanak egymáshoz, zsarnokoskodnak feletted, nem hisznek benned, alacsony hivatalnokként kezelnek.

Könnyű volt kitalálni az ellenségeskedés okát. Nem hasonlítottál hozzájuk. És ez veszélyes dolog. Ha valaki nem hasonlít a többihez egy családban, amelyik érzelmes emberekből áll, akkor zseninek kiáltják ki. De ha valaki kemény és némileg hideg emberekkel van körülvéve és ezektől különbözik, akkor hülyének és értéktelennek tekintik. Legfőbb bűnöd az volt, hogy soha nem mondtál ellen, holott családodban mindenki szeretett vitatkozni, különösen apád. Helyesebben nem annyira vitatkozni, mint meggyőzni. Imádta, ha a végén belátták, hogy neki van igaza. Ezért egészítették ki egymást tökéletesen bátyáddal. Volt egy heroikus pózuk, amellyel megvitatták a politika eseményeit. Vacsora után átvonultak a dohányzóba, leültek bőrkarosszékükbe a kandalló elé és élénken fújva a füstöt, tárgyalták, hogy az új pénzügyminiszternek milyen hatása lesz a kivitelre. Hallatlan udvariassággal vitatkoztak és sikerült azonnal különböző véleményen lenniök. Azt előrebocsátották, hogy mindketten Nagybritannia és a nagyiparos-osztály érdekének szempontjából vizsgálják a kérdést, de az eszközökre és módszerekre nézve nem tudtak megegyezni. Néha, mikor más már nem jutott eszükbe, kikérték a te véleményedet. De te az egész vitatkozásból nem hallottál szót sem. Nem érdekeltek Nagybritannia érdekei, és inkább egy, a foxterrierek nevelésének szentelt revűbe mélyedtél el. Legtöbbször azt felelted, hogy valószinüleg, vagy, hogy nem tudod, azután kijelentve, hogy nagyon nagy a füst, elmentél billiárdozni egyedül. Apád bosszúsan nézett utánad, sőt felháborodva, s egyszer azt kiáltotta oda, szégyeli, hogy ilyem fia van, akinek semmiről sincs véleménye, akinek semmi nem jut eszébe. Én tudtam, hogy nincs igaza. Tudtam, hogy élesebb, finomabb agyad van, mint nekik. Hogy csak a felesleges szótól félsz, s csak az igazán fontos esemény érdekel. Én tudtam, hogy nincs igazuk, hogy többet érsz, mint ők. Az energiádon láttam, a férfias írásodon, az okosságodon, a fantáziádon, a függetlenségeden. Tudtam, hogy egy ötleted többet ér, mint az ő egész konzervatív bölcsességük.

És ma is bízom benned, ma jobban, mint valaha. Ma, amikor hét napot melletted töltöttem, néztelek, hallgattalak, jobban tudom, mint valaha, hogy ritka lény vagy; csodállak, nem ismerek hozzád hasonlót. Képzeld el, mennyire szenvedek.

Akkor, évekkel ezelőtt pillanatra sem mertem föltenni magamban a kérdést, vajjon szeretlek-e, vagy szeretsz-e te engemet, vajjon miért írunk mi egymásnak. S te olyan tartózkodó voltál, mint egy trónörökös, kinek előbb ezernyi országos fontosságú részletet kell elintéznie, mielőtt egy szót szól. Nem, pillanatig nem hittem, hogy valaha is igazán közünk lesz egymáshoz. Egyetlen egyszer tettél csak homályos célzást a jövőnkre. Látod, ezt az oldalt máig kívülről tudom, oly nagy esemény volt nekem.

«Ma megint heves jelenetem volt apával és Freddel - írtad. - Mártának már nemsokára meg kell esküdnie és ők nem akarják kiadni anyai részét. Azt mondják, hogy a mostani válságokban katasztrofális volna, ha ezt a pénzt elvonnák a gyárból, vagy a letétbe helyezett papírokat kikérnék a banktól. Tom, jövendőbeli sógorom, szintén ott ült az asztalnál, irult-pirult és nem merte bevallani hogy számított a pénzre; hogy anélkül nem mert volna családot alapítani. Én keltem a védelmére, de erre ők ketten hevesen nekemtámadtak, mondván, hogy éretlen fickó vagyok, nem értek a dolgokhoz és ha tőlem függne, bezárhatnák a gyárat.»

S ekkor tetted hozzá ezt:

«Borzasztó ez a helyzet, Márta sorsa elémveti azt az időt, amikor én akarok majd saját lábamra állni. De ne féljen semmit, Lilikém, nagy tervet forgatok fejemben, legyen jó hozzám, írjon nekem szorgalmasan, hiszen olyan fiatalok vagyunk még mind a ketten. Ha a barátom marad, fogok én dolgozni tudni és talán nemcsak magamért.»

Semmiség e pár utolsó sor, különösen, ha kétezer kilométerről jön valakitől, akit alig ismertem, aki nem volt több, mint futó pajtás és akit több mint egy évig nem láttam. Semmiség és mégis megijesztett, hónapokig a fülembe csengett. Annyira megijesztett, hogy első szavam tiltakozás volt. Azt írtam vissza, hogy igen, állj saját lábadra, de csak magadért és nem szabad engedni, hogy a tollad elragadjon, hogy ilyen «furcsákat» írj valakinek, akit jóformán nem is ismersz, csak maradjunk meg szépen a régi hangnál.

Miért írtam ezt? Azt hiszem, mivel lehetetlennek tünt fel előttem, hogy valaha még szavakban is testet öltsön ez a be nem vallott romantikus álom. Nem tudtam, hogy az ember elvisz a lelkében gesztusokat, hangokat, szemvillanásokat, melyekre az első pillanatban nem figyelt fel, de amelyek később felbukkannak; elhatalmasodnak és legyőzhetetlenek lesznek. Azt hittem, romantika, mondva csináltuk magunknak, gyerekesen, hőst faragva lelkünkben. Nem tudtam, hogy a lélek csak pozitív dolgokkal törődik, végtelenül érzékeny műszer és egy ideig megtűri a játékot, de azután kiküszöböl magából mindent, ami nem valóban, szükségszerűen életünkhöz tartozik. A testtel vissza lehet élni, a lélekkel nem.

Írhattam neked akármit, gondolhattam akármit, a szemed színe, a mosolyod, ahogy nevettél, ahogy a naplementét nézted, ahogy egy kép előtt megálltál, mind, mind bennem maradt s ha a párisi elválásunk után soha nem hallottam volna többé felőled, soha nem láttalak volna viszont, akkor is, öntudatlanul, téged kerestelek volna egész életemen át.

Most már nincs keresnivalóm az életben.

Borzasztó érzés, mikor arra gondolok, hogy volt idő, amikor te ugyanazt gondoltad, amit én. Mikor rájöttél arra, mit jelentek én neked, valószínűleg ugyanúgy, amint én rájöttem, hogy mit jelentesz te nekem. És mind a ketten, szavak nélkül is, biztosak voltunk dolgunkban. Az én félszeg, gyerekesen védekező levelem után nem is folytattad. Még akkor sem ismételted meg, amikor a nagy tervedet, a nagy elhatározásodat tudattad velem.

Pedig az első percben nekem elállt a szívverésem erre a gondolatra. Te persze, angol fiú, természetesnek találtad, hogy a másodszülött Indiában próbál szerencsét. Nekem, magyar leánynak az óperenciás országot jelentette, az elérhetetlen távolságot. Az örök elszakadást. Áthajózni Bombayba vagy Kalkuttába és ott állást vállalni, hogy hamarabb előrejuss, hogy hamar független lehess, annyi lehetett számodra, mint nekem elmenni Bécsig. S amellett nem is indultál vakon a nagyvilágnak, az ismeretlennek. Volt egy nagybátyád, aki azelőtt apáddal együtt bírta a gyárat, de azután eladta neki az ő felét, mivel nem egyeztek. Ez a bátyád kissé hasonlított hozzád. Hallgatag volt s szenvedélyes vadász. Vett egy kis birtokot vidéken s gyakran felkelt reggel négykor, hogy menjen egyedül lesre. Agglegény volt s fiatalkorában állítólag szerelmes édesanyádba. De atyád határozottabb fellépése, bátorsága az ő javára döntötték el a kérdést. Mikor közölted vele, hogy szeretnéd elhagyni Angliát, beajánlott régi barátainak s rövidesen kivitte, hogy beosszanak abba a bizottságba, amelyik az indiai mezőgazdaság fellendítésével foglalkozott. Úgy készültél tehát utadra, mint egy kirándulásra. De én embertelennek találtam ezt a távolságot, olyannak, ahonnan nincs visszaút.

Látod, nekem volt igazam.

Igaz, hogy nem így gondoltam. Hisz akkor azt se tudtam, hogy ez van a világon. Az ember fél a végzettől, de ez mindig máshol jelenik meg, mint ahol várjuk. Én az időtől féltem és a távolságtól. Attól, hogy a leveleid lassan elmaradnak, hogy el fogsz felejteni, hogy útjaink most már mindörökké elkerülik egymást. Remegtem arra a gondolatra, hogy többé, mielőtt végleg eltünsz, még a szemedbe sem nézhetek, hogy azt, amit gyerekfővel könnyedén vettem, most komolyan megnézhessem: vajjon valóban téged szeretlek-e? Nem, így nem mehettél el Európából. Most már meg kellett tapogatnunk egymás kezét, egymás arcát, most már olyan idősek voltunk, hogy csak a valóságból táplálkozhattunk a jövendő évekre. Most már meg kellett tudnunk, ki megy el és ki marad itt.