Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Balassa József: NYELVÚJÍTÁS
Tolnai Vilmos könyve - A M. T. Akadémia kiadása

Egy nemzet irodalomtörténetében sem foglal el a nyelvújítás olyan nagy és jelentős helyet, mint a magyarban. Pedig a nyelvnek olyan fejlődését, hogy írók és költők tudatosan gazdagítják új szavakkal, új fordulatokkal és a régi szavaknak új jelentést adnak, megfigyelhetjük minden nyelv történetében s a nyelvek életének csaknem minden korszakában. Csakhogy a magyar nyelv történetében a nyelvújítás nem szorítkozott az írók és költők kis körére, hanem a nemzet szellemi életének valóságos forradalmi mozgalma lett a 19. évszázad fordulóján. Nálunk irodalom és politikai élet mindig szorosan összefonódott és azért lett a nyelvújítás az irodalom és a nyelv fejlődésének olyan jelentős eseményévé, mert a magyar nemzet élethalálharca idején, a francia forradalmat követő abszolutisztikus korszakban az elfojtott s a legszűkebb korlátok közé szorított nemzeti érzés csakis a magyar nyelv ápolásában és fejlesztésében tudott megnyilatkozni. A magyar nyelv ügye a nemzet egyik legfontosabb közügye lett. S a maradi és a haladó szellem is a nyelvi viták terén vívta elkeseredett harcait. És Kazinczy munkásságában, aki a nyugati haladó, felvilágosult gondolkozást akarta bevinni a magyar szellemi életbe és előkészítője volt Széchenyi reformtörekvéseinek, a nyelvújítás nem szorítkozott új szavak csinálására és forgalomba-hozására; nála a nyelvújítás egyúttal stílusújítás is volt. Ő ellene volt az erőszakos, ízléstelen szócsinálásnak; gazdagítani akarta a nyelvet, de csak ízléssel; a költői stílus szépsége volt előtte a legfontosabb cél. Az újítók, a neológusok, szemben állottak azokkal, akik magukat orthológusok-nak (helyesen beszélők) nevezték. Kazinczy néha a palaeológus (régiesen beszélő) nevét használja, ha ellenfeleiről beszél, mert ez fejezi ki helyesen az ellentétet a két tábor között. Csakhogy az orthológus szó jobban elterjedt, a közhasználatban elvesztette eredeti jelentését és az ósdiság, maradiság kifejező lett.

A nyelvújítási harc első korszaka lezáródott a mult század huszas éveiben, de a szócsinálás folyt tovább, igen gyakran ízlés nélkül és a magyar nyelv eredeti sajátságainak, szellemének ismerete nélkül. Költői nyelvünk Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa költészetében hatalmasan fejlődött, de a próza ellaposodott és az új szavak s a magyar nyelv törvényeivel ellenkező szerkezetek ízléstelenül és szükségtelenül elárasztották a nyelvet. (Elég, ha csak a -bani, -beni, -tóli, -tőli-féle csunya és rossz szófűzést említem, amely ebben a korban legjobb íróink stílusát is elcsúfítja.) A tudományok műnyelvét annyira elárasztották rossz szavakkal, hogy ezt nyögi még ma is orvosi és jogi műnyelvünk. Ez ellen indította meg az «új-orthológia» harcát a hetvenes évek elején Szarvas Gábor és gárdája a Magyar Nyelvőrben. Egy új nyelvújítási harc indult meg, szenvedélyes vitákkal, kíméletlen összecsapásokkal. Ekkor már nem vált annyira közüggyé ez a harc mint Kazinczy idejében, de még mindig nagy érdeklődést keltett a közönség körében és Csiky Gergely Mukányijában még színpadra is vitte a türelmetlen orthológus nyelvészt. Ez a harc megtisztította a levegőt, lenyeste a neológia és az orthológia túlzásait s ma már minden józanul gondolkozó nyelvész vallja, hogy a magyar nyelv elismert szókincséhez tartoznak a nyelvújításnak azok a rosszul képzett szavai is, amelyeket a közhasználat szentesített és nélkülözhetetlenné tett. Tolnai körülbelül nyolcszáz ilyen szót sorol el «a legjellemzőbbeket», amelyek nélkül nem lehet el a magyar nyelv.

Ennek az érdekes szellemi mozgalomnak a történetét írja meg Tolnai Vilmos nagy szorgalommal és a kérdés minden részletének alapos kidolgozásával. Az első részben a nyelvújítás elméletével foglalkozik, megállapítja a nyelvújítás fogalmát és okait és rámutat, hogy milyen utakon terjednek el a nyelvújítás eredményei. Hasznos munkát végzett Tolnai, hogy összeállította a nyelvújítás korának és az új orthológia harcainak egész történetét, méltatva az egyes írók és szócsinálók munkásságának értékét. Könyve így világos képet ad arról, hogy milyen mélyen hatolt be a nyelvújítás szóalkotása a magyar nyelv mai szókészletébe. Ma már a nyelv életét megfigyelő nyelvész természetesnek tartja, hogy a nép nyelve épúgy «újít», mint az író és a költő, a mindennapi élet épúgy megteremti új szavait mint az új tudományok, az új technikai és orvosi vívmányok műnyelve. És egész más szemmel nézzük ma ezt az élő «nyelvújítást», mint a Kazinczy korabeli orthológus vagy a Magyar Nyelvőr körül lezajlott viták mindkét pártbeli harcosai. A nyelv természetes fejlődése nem tűri az egyik túlzást sem. Az erőszakos, ízléstelen szócsinálás épúgy kárára van a nyelvnek, a stílus tisztaságának és szépségének, mint a minden kákán csomót kereső és minden új szóba belekapaszkodó, minden újítást elítélő «nyelvtisztogatás». Ma már senki sem mondja, mint Volf György, Szarvas Gábornak egyik legtehetségesebb és legfélelmetesebb fegyvertársa, hogy «a nyelvújítás nyelvrontás». A nyelvújítás lehet nyelvgazdagítás is és az igazi költő nyelvében valóban gazdagodást, színesedést jelent az új szavak és fordulatok teremtése és ízléses alkalmazása ott, ahol ez a nyelvi újítás fejezi ki legjobban az új költői gondolatot.