Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

SÁRKÖZI GYÖRGY: BÁRÓ MEDNYÁNSZKY CÉZÁR EMLÉKEZÉSEI ÉS VALLOMÁSAI AZ EMIGRÁCIÓBÓL [+]

Az emberben leküzdhetetlen és kielégíthetetlen kalandvágy lakik: jobb szereti azonban, ha a kalandok keservét mások élik át helyette. Ezért bujja a regényeket, amíg dekadens ízlését már nem ingerlik tovább a kitalált hősök és kitalált mesék. Ekkor a regényes életrajz divatos műfajához fordul, amelynél garanciát kap, hogy az elébetárt hányattatások valósággal egy-egy emberi életbe kerültek. Azután végső perverzióval, már csak a memoárok, naplók, önéletírások tudják a kaland izgalmával eltölteni, a közvetlen, nyers élmények tömege, s minél nyersebbek ezek az élmények, minél irodalom-mentesebbek, annál jobb. A mostanában fölburjánzott háborús- és hadifogoly-regények lázas olvasása is a háborútnemjártak ingyen-élménye, vagy a hadviseltek, volt foglyok önkéntes, de immár veszélytelen újraélése. E regények persze regénybeírt memoárok s az olvasó föl is teszi, hogy a szerző nem «hazudik», nem irodalmat akar adni, hanem átélt kalandot.

Fölfordult időkben, mikor tömegek vetődnek ki meggyökeresedett életviszonyaik közül, mikor szabályosan megindult pályák lendülnek hirtelen elkanyarodással másfelé, mikor az élet előre kiszámított nyugalmas folyása egyik napról a másikra valószínűtlen meglepetések kavargó sorozatává válik, sokan érzik úgy, hogy életük - a legtöbbször akaratlanul átélt kalandok sokasága folytán, - följegyzésre méltóvá alakul. A fölfordult idők fölforgatói és elsodortjai egyaránt tollhoz nyúlnak. A fölforgatók rendesen politikai védekezésüket vagy vádjaikat írják meg, s vastag, nagy vonalakkal festenek, az elsodrottak inkább a részleteket látják és rögzítik meg, a maguk kis életének aprólékos dolgait, - aminél azonban misem érdekesebb és tanulságosabb.

Az 1848-49-es szabadságharc nem gazdasági önzések gyilkos, romboló tornája volt, mint a világháború, hanem építő célokért folyt. Ezek a célok mindmáig csak töredékesen valósultak ugyan meg, a nemzet életének azonban olyan gyökeres megváltozását jelentik, amelyhez csak Szent István abszolutisztikus eszközökkel keresztülvitt nagy rendszerváltoztatása fogható. Természetes, hogy ily nagy rázkódás fejetetejére kell, hogy állítsa az egyéni sorsok tömegét. Gondoljuk el: hirtelen átlépni egy avult, középkori gazdasági rendből egy újabba, kicserélni a későközépkori (s korántsem ezeréves) rendi alkotmányt modern demokráciára, majd megalapozni egy szétesésre kárhoztatott monarchiától független állami létet. Végig küzdeni e célok szolgálatában egy inkább kalandos, mint kilátásos háborút, melyben a magyar élet ezer szépsége és ezer csúfsága fakadt ki, a nemzet vezéreinek száz hősi vonása és száz kárhozatos gyöngesége lett nyilvánvaló, azután a halálosan fenyegetett dinasztia véres és dühödt bosszuló-expedíciója folyamán százszámra temetni a mártirokat, ezerszámra nyögni a börtönök bilincseit, szétszóródni a világ minden tájékára bizonytalan sorsra, s az évek múltával mind kevesebb reménnyel, s mind nagyobb erkölcsi megtörtséggel kérdezni a szétszóratásban: érdemes volt-e?

Bizonyos, hogy sokan azok közül, akik ebbe a szabadságharcba belesodródtak, contre coeur lettek szabadsághősök. Még többen azonban végigéltek egy nagy ideológiai megrázkódtatást - lassú és többé-kevésbé teljes átorientálódást a feudális eszme- és érzésvilágból az akkori Európa demokratikus közhangulatába, - ami már magában megszakította belső életük folytonosságát. Ehhez járult a külső élet sokféle széttörtsége a szabadságharc leveretése után; akiket nem öltek meg, börtönbe vetették, anyagilag tönkretették, vagy számüzetésbe kényszerítették. Az emigráció aztán végkép görbe útra terelte a kificamodott sorsokat: csupa kilendült pálya, csupa hihetetlen kalandokba kényszerült élet, csupa megtört ember. A mágnások egyrésze még csak élte a hazulról juttatott pénzből a nemzetközi mágnáséletet, de a császári tisztekből lett aranyásók és farmerek, papokból vedlett nyelvtanítók és ügynökök, táblabírákból átnyergelt fotográfusok és kereskedősegédek már közeljártak a kalandorsághoz. A kor emlékiratai természetszerűen jórészben az emigránsok tollából valók. Sőt az akkori kor hadifogoly-regénye, az emigráns-regény is megszületett. (Kászonyi Dániel: Die Lorette. Bilder aus dem ungarischen Emigrantenleben in London.)

Báró Mednyánszky Cézár szintén az emigrációban írta meg magyarul most megjelent emlékezéseit. Érdemesnek hisszük kissé részletesebben foglalkozni evvel az eddig ismeretlen művel, amely egy eddig ismeretlen memoáríróval is gazdagítja történeti irodalmunkat, annál is inkább, mert ez a mű a fennmaradt emlékiratok és naplók egyikéhez sem hasonlítható. Mednyánszky Cézár nem tartozott sem a szabadságharc, sem az emigrációs élet nagy egyéniségei közé, akik joggal törekedtek emlékirataikban a maguk történelmi szerepének képét adni. De nem tartozott azok közé sem, akik a történelembe csöppenve, áhitattal jegyzik fel mindazt az apró-cseprő részletet, amiről tudomást szerezhettek, s aminek szemtanui lehettek - s aminél, ismételjük, misem érdekesebb. Művének történelmi értéke ebből a szempontból nem nagy: új adatot nem igen tartalmaz, sem a hadjáratról, sem az emigrációs életről, jóllehet a franciaországi emigráció életének képét, amely a jól feldolgozott törökországival, amerikaival, s londonival szemben a legfakóbb, így is teljesebbé teszi. Nem, Mednyánszky Cézárnak nincsenek történetírói ambíciói, «forrásművet» sem akar írni, - őt a maga egyéni sorsa foglalja le egészen, a maga lelki válságai, a maga megoldhatatlan problémái, belső határozatlanságának folytonos összeütközései az elhatározást követelő külső életviszonyokkal, egyszóval a szó szoros értelmében vett önéletrajzot ír. Ez az önéletrajz azonban, megkapó intimitásával, lelki meztelenségével, amely elé legfeljebb romantikus önámítások vonnak fátyolt, minden objektív történeti adaléknál mélyebben mutatja meg nemcsak írója emberi mivoltát, - hanem általában a negyvenes éveknek egy érdekes lelki típusát és főképen az emigráns-lelket, - azt a lassú őrlést, pusztítást, amit az antik világ legrettenetesebb büntetése: a számkivetés, a gyökerektől való elszakítás, a hazátlanságba való taszitottság keserűsége visz végbe. Történet-pszichológiai értéke tehát igen jelentékeny, s a kötet e szempontból a legtanulságosabb.

Mednyánszky Cézár éppen túlfejlett belső érzékenysége folytán - s az európai nagy viharzások sodrába kerülve - igen mozgalmas külső életet is élt. Szülei - nem tulságosan nagy birtokukat három közül legidősebb fiukra óhajtván hagyni, - a legkisebbet, Cézárt, hajlamai és vérmérséklete ellenére, papi pályára adták. Az akkori viszonyok közt minden okuk megvolt remélni, hogy a befolyásos mágnáscsalád gyermeke gyors és fényes egyházi karriert fut be. A fiú azonban, akiben egy korai, s inkább képzelgésekből táplálkozó szerelem hamarosan tudatossá tette pályatévesztettségét, erős kétségek közt veszi fel a papság eltörölhetetlen jellegét, amely tragédiájának egyik forrása lesz. A nyugtalan lelkű s könnyen befolyásolható fiatalember a márciusi izgalmas napokban aránylag könnyen veti le családi örökségét: a konzervatív előítéleteket s részben a forradalmi tömegpszichózis hatása alatt, részben temperamentumának a papi pályán való kielégületlensége következtében 1849 elején csatlakozik a Görgey vezetése alatt álló felsődunai hadsereghez. Rövidesen tábori főpap, majd Görgey miniszterségekor, a hadügyminisztérium lelkészi osztályának főnöke lesz. Ebben a minőségében éri a világosi katasztrófa. A fiatal pap - akinek anyja francia nő - kalandos módon menekül el az országból colmari rokonaihoz. Itt, a kisváros korlátolt és kicsinyes légkörében ébred rá, hogy a forradalom levegőjében teljesen kicserélődtek érzései. Hazájától távol megszabadul a megszokás gátlásaitól, s szinte csodálkozva néz vissza az útra, amelyen a feudális világból egy új társadalmi szemlélet világába került. Csupán papvolta az, amit a régi világból áthozott, s amelyet most egyre elviselhetetlenebbnek érez. Csakhamar Párisba kerül, az ottani magyar emigráció körébe. Nyilván tagja volt a párisi titkos magyar klubnak is, - erről, s általában politikai tevékenységéről azonban mit se szól. Érintkezésbe kerül a francia szabadgondolkodókkal s republikánusokkal - s egyre távolabb sodródva ezen az úton, inkább lelkiismereti problémáiról tudósít. Minthogy hazulról pénzt nem kap, kénytelen egy ideig papi funkciókat végezni, hite és érzései ellenére, kenyérkeresetből, undorral önmaga s durvalelkű paptársai iránt. Majd szerelemre gyúl egy francia gyáros és republikánus képviselő leánya iránt, akit el is jegyez, végleg szakítva a papi pályával. Cézár anyja azonban semmikép sem akar belényugodni, hogy fia letegye a papi palástot s protestáns legyen. Így a bujdosónak kevés reménye marad, hogy házassága után valaha is hazatérhet az ősi birtokra - s elszakadva hitétől, most már hazájától is el kell szakadnia. Hogy anyját megrendítse s hogy pénzt szerezzen, fantasztikus vállalkozásba fog. Egy hajórakomány áruval, - melyet kölcsönpénzen vett, - Ausztráliába indul. Az áru azonban útközben tönkremegy a primitív vitorláson s a mihez sem értő magyar mágnásfiú ott áll néhány száz frankkal zsebében a világ túlsó végén. Nem marad más hátra, mint szerencsét próbálni a nemrég fölfedezett ausztráliai aranymezőkön, ahová már nem egy magyar emigráns vetődött el. Reggeltől-estig görnyedve, tíz ujjával kaparva a földet, meg is keresi az útiköltséget vissza Párisba. Közvetlen hazaindulása előtt azonban egy bandita átlövi balkarját, melyet tőből amputálni kell. Csonkán, betegen ér vissza hosszú hajóút után Európába. Nem érzi magát többé egész embernek, úgy képzeli, hogy menyasszonya már nem szereti, egyéni boldogságát éppúgy, mint a magyar jövőt kilátástalannak ítéli. Lassacskán elszakadnak benne az élet szeretetének szálai, s a kétségbeesés eloltja lelkében az egykor lobogó életakarásnak utolsó pislákolását is. Fölbontja eljegyzését s a francia Rivierára megy sorvadó testével. Itt egy utolsó, a csonka ember kétségbeesett érzékiségével emésztő szerelme zajlik le s mikor ez a méltatlan kaland csúfos véget ér, - mint a bujdosók közül nem egy, - harminchároméves korában öngyilkos lesz. Könyvének utolsó lapjait a halált megelőző órákban írja.

Fölösleges volna e szerencsétlen élet hősének lelki képét tovább explikálni. Az itt vázolt sorsnak meg-megtörő, nagy erővel fölszökő s még nagyobb erőtlenséggel lezuhanó vonala eléggé szemléletessé teszi azt a romantikus jellemet, amely csak ellentéteket ismer, csak nagy gesztusokra tudja emelni kezét, s amely mindenütt belébotlik a középutak hálózatából álló élet könyörtelen realításába. A szabadságharc szereplői között nem áll egyedül ez a típus, az emigráció gazdag irodalmában azonban nem ismerünk még egy Mednyánszky-éhoz hasonló mély lírával, tragikus sötétséggel tele emlékiratot. A könyv olvasmánynak is érdekes, a kiadás gyarlóságai ellenére.

Dr. Óvári-Avary Károly - a fordító és kiadó - a következő irányelveket tűzi maga elé: «Kéziratként az 1858-ban megjelent angol kiadás szövegét használtam. Nem az angol szavakat egymásután, hanem elsősorban az angol szavak által kifejezett gondolatokat, eseményeket és adatokat igyekeztem hűen visszaadni magyar nyelven. Néhány helyen - a más kézirata sajtó alá rendezőjének elösmert jogával - a londoni szöveg terjengős részeit összevontam, széthányt helyeit rendbeszedtem és fölösleges ismétléseit elhagytam.» Továbbá «hogy a mai olvasóközönség a hézagosaknak tetsző részeket is kellőképen megértse, a magyar fordítást kiegészítésekkel láttam el... Az ilyeneknek mindig feltüntetett kiegészítéseket a nagy olvasóközönség kedvéért sok helyen beleillesztettem a szövegbe... Kiegészítéseim zárójelek közé helyezésükkel és eltérő nyomásukkal mindenütt szembetünők.» «A londoni kiadó által adott könyvcímet és fejezetcímeket nem találtam helyesnek. Szövegét... harmincegy fejezetre osztottam és az egyes fejezetek... címét is én adtam.»

Nos hát, hol van a más kézirata sajtó alá rendezőjének az a joga elösmerve, hogy a kéziraton önkényes változtatásokat eszközöljön? (Közbevetőleg: semmi ok sincs kéziratnak tekinteni a kinyomtatott könyvet, még ha az csupán két példányban maradt is fenn.) Ezt a barbárságot Szokoly Viktor óta, aki Mészáros Lázár emlékiratait nyirbálta szét, vagy még inkább Zichy Antal óta, aki Széchenyi István naplóit cenzurázta meg, hányta össze-vissza, és tette mindaddig használhatatlanná, míg a Magyar Történelmi Társulat mintaszerű kiadása mostanában meg nem indult, - az újabb felfogású történettudomány sokszor keményen elítélte. Még inkább el kell ítélnünk a kiadó eljárását, mikor azt látjuk, hogy a «rendbeszedés» nem egészen tendencia nélküli. Az emlékezések írójának gyakori és nem éppen szelíd kitörései az egyházi intézmények s az egyház szolgái ellen, itt is, ott is eltűnnek, vagy megszelidülnek. Mednyánszky például egy helyen ilyenfélekép ír: «Soha életemben, sem a táborban, sem a bányák mélyén nem hallottam annyi káromkodást és illetlen kifejezést, mint amilyeneket itt (Párisban) használnak a papok az oltár közvetlen közelében, alighogy a misét befejezték stb.». Ezt Óvári-Avary, aki «nem a szavak egymásutánját» adja vissza, így fordítja: «Az itteni papok közül... nem egy... a sekrestyében is megfeledkezik magáról és alkalomadtán káromkodik.» S még ehhez is siet mentegető jegyzetet fűzni: «Mednyánszky Cézár nem a francia papokról általában, - annál kevésbbé a maiakról, - hanem csak néhány korabeli párisi papról szól e helyen.» Távolról sem azért reklamáljuk ezt, mintha a papfaló Kraftausdruckokat akarnók élvezni, dehát nem érzi-e a forditó, mennyire megvilágítják ezek a nyers, szinte fölsikoltó ellenérzések azt az utat, amelyen a fiatal pap mindjobban ellenkezésbe jutott önmagával, s mindinkább eltávolodott régi lényétől? És a győri püspök pompásan, bár nem a leghizelgőbben jellemzett alakja miért tünt el, s a püspöki palotában átélt, elevenen leírt kaland, amikor a szenvedélyes ifjú egy szerelmes kispaptársa méregpoharát elkapja a haláltól megrettenő elől s romantikus hősiességgel kiissza ő maga, miért zsugorodott össze ebbe az ügyetlen mondatba: «Néhány hónappal pappá szentelésem előtt gyomormérgezés miatt beteg lettem.» Ez csak nem «fölösleges ismétlés», vagy «terjengős rész»? A fordító úgy összekavarja az eredeti szöveg mondatait, hogy szinte nehéz ellenőrizni, az írónak milyen jellemző mondata, rokonait vagy a papságot illető csipős megjegyzése, lírai kitörése sikkad el, fakul ki a szövegből. Óvári-Avary szenvedélyesen törekszik szalonképessé tenni a szalonok fiát. Ahol Mednyánszky azt mondja, hogy falusi magányában a postáskisasszonynak udvarolgatott, de a kisasszony riasztó fokhagymaszaga csakhamar véget vetett a flirtnek, ott a fordító így simítja el az ügyet: «Annyira illatosította magát, hogy tisztelettel félrevonultam.» Ahol az Ausztrália felé vitorlázó fiatalember elábrándozik az óceán végtelenségén, és a csillagok rejtelmes ragyogásán, s azután hirtelen közbeszúrja: «de ha tengeri betegséget kapunk, az persze már kevésbé poétikus!» ott Óvári-Avary inkább hallgat, semhogy ilyen illetlenséget vegyen tollára. Pedig ez a groteszk komikumba forduló szentimentálizmus nagyon jellemző vonása a romantikus léleknek. Általában legjobb lett volna, ha a fordító nem hagy ki semmit, nem von össze semmit, és nem változtat meg semmit, különösen, ha ilyen kevés érzéke van a jellemző fölismerésére.

Ami a betoldásokat illeti, hálásak vagyunk értük ott, ahol adatbeli felvilágosítást kapunk (noha ezt is jobb szerettük volna «zavaró» jegyzetben, hiszen ilyen is van elég!), de semmikép se helyeseljük, ha a fordító a gyengébbek kedvéért egy-egy lélektani hiátust akar kitölteni, s zárójelben elmélkedik az író helyett, vagy «miliőt» színez, avagy a tetszetősség kedvéért elszórt megjegyzésekből leveleket rekonstruál. Nem érzi-e Avary úr a komikumát annak, mikor a gyanútlan memoár-íróval ilyesféle praktiko-lírikus eszmemenetet gondoltat végig «zárójelek közé helyezve és eltérő nyomással»: (Hű maradjak, mikor ideálom hűtlen lett? Hogyan lehettem olyan naiv, hogy föláldozzam érte életemet? Hogyan gondolhattam, hogy egy főnemes leány majd csak emlékemnek és emlékemből él, mikor az elsőszülött fitestvérének juttatott általános öröklési jog következtében vagyontalan marad?) De még arra se volt szükség, hogy az angol kiadás egyszerű, egyszavas fejezetcímei helyett (Ifjúságom, Papságom, A háború, A menekülés, Páris stb.) ilyenfajta izgató fejezetcímeket kapjunk: Vígan és búsan Párisban, Borúra-derű, Romantikus napok, Egy végzetes levél hazulról, Hol a menyasszony? Sötét rejtelmek stb. A fordító fogyatékos stílusérzéke sokat ártott a magyar kiadásnak s az eredeti romantikus lendületét is alaposan összetörte, a jellegzetesen hosszú, pathetikus mondatokat száraz, ritmustalan, kurta darabokra szabdalva. Az elevenségüktől megfosztott, vánnyadt szobatudós-mondatok mögött fáradságosan kell keresnünk a szenvedélyes, érzésektől fűtött írót.

De ne hallgassuk el Óvári-Avary Károly igen nagy érdemét sem: hogy ennek a nagyon becses könyvnek, melyről mit sem tudtunk, (sem Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig, sem Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok c. műve nem említi) utolsó példányait jóformán fölfedezte, magyarul is hozzáférhetővé tette, nagy szorgalommal, utánjárással megoldotta a mémoár álneveit s a szerzőre vonatkozó adatok legtöbbjét összehordta. Csak azt nem értjük, mi szükség volt elhallgatni egy dákóromán politikus és egy porosz hercegné nevét, sőt a betűjelzések helyébe regényes álneveket költeni, holott a fordító - állítása szerint - ezek nevét is megállapította. Hiszen az előszóban maga mondja: «A műben szereplő személyek rég meghaltak. Semmi akadálya, hogy igazi nevükön megnevezzük mindnyájukat.»

 

[+] Fordította és kiegészítésekkel ellátta: Dr. Óvári-Avary Károly. - Singer és Wolfner.