Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám

NAGY LAJOS: PROF. CSIZMADIA

Nagyrévi Miklós gimnázista pontosan három órakor érkezett a ház elé, melynek kapuján réztáblába vésve állott a név: Prof. Csizmadia.

Egyemeletes ház a villanegyedben, Dr. Csizmadia Ábris tulajdona, aki gazdag és hatalmas ember, nagytermetű, nagyszakállú és szigorú szemű felnőtt, - Miklós már látta őt egyszer-kétszer. Most, hogy kezét a kapu kilincsére tette, szívét izgalom remegtette meg. De harcba szállt ezzel a mélyből feltörő érzéssel s szinte autószuggesztív módon erősítgette magát: harminc koronát fog kérni egy hónapra.

A feladat az volt, elő kell készítenie a professzor fiát, Károlyt, a javítóvizsgára, mert megbukott a matematikából. A gazdag és hatalmas városatya s politikus fia megbukott! El lehet képzelni, milyen keveset tudott. A semminél is kevesebbet. Richter tanár úr igazságos és ha már tízszer kevesebbet tudott a fiú, mint Csurom József az Örömvölgy-utcából, akkor bizony meg kellett buknia.

Még nem történt meg a bizonyítványkiosztás, a fontosabb eredményeket azonban már mindenki tudta. Az utolsó tanítási napon megjelent az iskolában Prof. Csizmadia, sokáig sétált a folyosón Richter tanár úrral, amikor pedig elment, a tanár úr hivatta Nagyrévi Miklóst, az egyetlen tisztajelest, a nagyreményű matematikust.

Csizmadia Károly az első perctől kezdve, hogy atyja érkezéséről értesült, leste az osztályajtóból, mi történik. Amikor pedig Nagyréviért beordított az osztályba Feldheim, nagy sietséggel papirt vett elő s egy expresszlevélkét firkantott, hogy azt Felheim adja majd át Nagyrévinek.

»Kedves Miklós, felejts el a köztünk történteket. Én tiszta szívemből nem haragszom Rád, Te se haragudj énrám. Biztosan arról van szó, hogy együtt tanuljunk a javítóra. Kérlek, vállald el a tanítást, ha haragban is vagyunk, illetve voltunk. Mert ha nem vállalnád, az otthon engem igen kínos helyzetbe hozna. Vallatóra fognak majd, hogy mi történt köztünk. Én pedig nem mondhatom el az igazat. Nagyon kérlek tehát, béküljünk ki s térjünk napirendre a gyerekség fölött, melybe mindketten beleestünk. Inkább belátom, hogy csakis én voltam a hibás. Ami az időt illeti, legjobb, ha délután háromkor jösz, de feltétlenül jöjj el.»

A «történtek» mindössze az volt, hogy óraközi szünetben, hancurozás közben a torna-birkózó Nagyrévi akkora boxütést mért le a Károly karjára, csak úgy tréfából, hogy az hirtelen fájdalmában teljes meggyőződéssel vágta a szemébe: «durva paraszt!» Mivel pedig a parasztban volt némi igazság, Miklós vérig sértődött s úgy vágta képen Károlyt, - jó kövér, gusztusos képe volt! - hogy majd kiugrott a szeme.

Hát ez a «tőrténtek», illetve a gyerekség, mely felett napirendre kell térni. És Miklós ment fölfelé a lépcsőn, az első emeletre, ahol a Csizmadia-család lakott. Izgalma fokozódott azért is, mert közelgett a kibékülés perce. Meg azután szegény fiú létére szokatlan volt neki az ilyen előkelő ház, jaj, bemutatkozás, kézcsók, talán a Károly nővéreivel is meg kell ismerkednie s ő azt sem tudja, hogy szólítsa őket. Prof. Csizmadiában is, a külsejében - ahogy megjelent emlékezetében - van valami félelmetes. De mindegy, rövid lesz és határozott, a havi harminc koronából pedig nem enged. Csöngetett.

Fehérkötényes szobalány nyitotta ki az ajtót, igen tiszta és szép, ha Miklós nem ismerte volna már a cseléd-uniformist, azt hitte volna, hogy valamelyik a nővérek közül. Kissé tompán rezdült a fiú hangja, - ezt ő maga is érezte - a lány merev volt és szertartásos, sőt úgy is mondható: rá sem nézett a diákra.

- Tessék egy kicsit várni, a nagyságos úrnál van valaki, - ez volt a helyzet s Miklós leült egy karosszékbe. Holmi félig szalón, félig várakozó szobában lehetett, onnan nyilt a professzor dolgozója, annak ajtaján, áttetsző üvegen, belémart betükkel a családi jelige: EGÉSZSÉG - MUNKA - BECSÜLET.

- Nagy gazember lehet! - gondolta Miklós.

Ült, várt, bámészkodott, minduntalan jártatta szemét és eszét azon az egészség - munka - becsületen s kíváncsi volt, mi rejlik, mi él a jelmondat mögött, mi történik azokban a percekben, vagy máskor, a tejüveges csukott ajtón belül, amely csak áttetsző, de nem átlátszó, s melyen át nem hallatszik ki a beszéd. Igazi diák volt, tantárgyakban élő, félig elzárva a külső világtól s körülfogva az iskola védő falaival, erős fiú, jó tornász és kitünő tanuló, magahitt arisztokrata egy külön országban, aki csak itt-ott, szinte véletlenül került a zajló életfolyam sodrába. Még csak sejtette, hogy túl az aorisztoszokon, túl az Euler-tételen, Shakespeare díszes mondatain, a linaria vulgarison, a zea mayson, a sus scrofa domesticán, túl a rugalmas golyók ütközésén, a szabadkelepen és óriásforgáson, túl azon, hogy a mohi pusztán Batu kán óriási seregével szemben Béla királyunknak csupán hatvanezer embere állott, mindezen túl még valami más útja-módja van az életnek, valami furcsa tudománya, menetrendje, vagy éppen titka; titka annak, hogyan érvényesül benne az egészség - munka - becsület, az a becsület, amelyet némely ember jelmondatul a szobája ajtaján csillogtat. Vannak, akik öröklik az ezerholdat, vagy a sarokházat. Vannak, akik öröklik és lassan túl is adnak rajta. De hogyan lesz a pénztelen diákból főiskolai professzor tudomány nélkül, gazdagember a megfelelő előzetes fizetség nélkül, országgyülési képviselő, társadalmi előkelőség?

Igen, mint egy keserű felnőtt a mai napokban, reménytvesztve a világzuhanás közepette, csaknem úgy gondolkodott Miklós, a félig gyermek diák, már akkor, amint ült az idegen karosszékben s megbámulta a családi jeligét s eszében megmozdultak mindazok a szinte már feledett értesülések, amiket az iskolán túli világ harcászatáról hallott, különösen Prof. Csizmadiáról, a leggazdagabb osztálytárs atyjáról. Mindezt csodálatosnak és megbotránkoztatónak találta, de nem kétségbeejtőnek, mert hitt a különös jeligékben, melyeket addigi élete folyamán belé szuggeráltak. Hitt a takarékosságban, hitt a saját tehetségében, hitt a szellem diadalmas sikerében, hitt az akarat és szorgalom minden legyőző erejében.

Nyilt az ajtó, Károly toppant be a szobába. Nagy lendülettel érkezett, de hirtelen megállt s zavartan nézett Miklósra. Amint azonban észrevette, hogy az is félszeggé merevedett, fölényes fesztelenséggel vetette szét két karját, hozzá futott, átölelte s meg is csókolta a halántékán. Miklós bénultan tűrte a kitörést, ő sokkal inkább tudott volna egy ölelést mélyről fakadó érzéssel ráforrasztani a pajtására, semhogy ne űzte volna el minden szeretetét s maradt hideg és merev.

- Úgye most szent köztünk a béke? - kérdezte Károly hévvel, de a társasági lény rutinjával.

- Kérlek.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Kicsit drukkoltam, hogy talán nagyon megkötötted magad s hiába írtam a levelet. Félóra óta lestelek az ablakon át, de nem vettem észre, mikor jöttél. Azért mégis reméltem, hogy nem hagysz benne a bajban. Barátom, az öreg olyan inkviziciót folytatott volna le, hogy nem lehetett volna elviselni. Tépte volna a májam, hogy hát mi az, mi történt, miért vagyok én éppen az osztály legjobb tanulójával haragban.

És most kihúzta magát, grimaszt vágott s az apját utánozta:

- A csirkefogókkal bizonyára jó barátságot tartasz.

- Nem is tévedett volna olyan nagyot, - nevetett Miklós - lásd: Feldheim.

- A Feldheim nem is csirkefogó. És kérlek, ha az igazat megtudta volna, hát lett volna szörnyű vádemelés: egy Csizmadia ilyen szégyent eltü-hürt!

- Jól van, jól, - motyogta Miklós kelletlenül.

- Egész jól eltöltjük majd az időt. Néha kimegyünk a ligetbe tanulni. Barátom, olyan szép névelőnők járnak ki a porontyokkal. De gyere, bemutatlak édesanyámnak, ezen is át kell esni. Apám ugyis sokáig tárgyal, mert ha valakire egyszer rávetette magát, tudod, az nem szabadul egykönnyen.

Egy kis szobában ült a mama s pápaszemmel olvasott. Pirosképű, duplatokás asszony, a haja őszülő. Ahogy ránézett Miklósra, szemei kifeszültek, kis szája körül mintha mosoly reszketett volna:

- Hát maga az a Nagyrévi? - a hangja furcsán, tompán fuvolázott.

Később:

- Irígylem az édesanyját. Boldog asszony, akinek ilyen fia van. Engem megvert a Jóisten ezzel a haszontalannal.

Károly kínjában vicces pofát vágott s vigyorgott. Ó, a szüntelen anyai zsémbelődés, mely állítólag a színtiszta szeretetből fakad!

- Oly sok keserűséget okoz ez a Károly mindnyájunknak, hogy azt már...

Károly elvágta a mondatot:

- Na most mondd meg Nagyrévi, őszintén, te meg mered mondani a véleményedet mindenkinek s te nem félsz az én anyámtól...

- Az a baj, hogy te sem félsz!

-...most mondd meg, helyes-e, ha egy felnőtt fiúnak az anyja nem ad zsebpénzt.

- Csak te ne hazudj! Mert te kapsz zsebpénzt. Mondd úgy a dolgot, ahogy van. De én is kérem magát, mondja meg őszintén a véleményét, kíváncsi vagyok rá: kell-e egy fiúnak több zsebpénz, mint naponta húszonnégy fillér villamosra? Ennyit kap tőlem Károly, sem többet, sem kevesebbet. Tehát halljuk a szakértői véleményt!

És az anya szájaszélén mintha gúnyosra színeződött volna az a szakadatlan mosoly.

Miklós felelt:

- Feltétlenül több kell.

Csizmadia mama meghökkent. Ő őszinte feleletet kért, de az őszinteséget csak úgy tudta elképzelni, hogy igazat adnak neki.

- Nem értem, - rebegte. - Nem értem, de nincs is igaza. Bármilyen jó tanuló is maga, jól tudhatja az egyes tantárgyakat, de bocsásson meg, még maga is csak gyerek s ebben a kérdésben nem kompetens. Lehet, hogy a saját viszonyaiból indul ki, megbocsát úgye, lehet, hogy magának kell a pénz itt-ott ennivalóra is de Károly az más. Neki megvan itthon mindene. Lakása, ruhája, élelme, tízórait hazulról visz magával, neki semmire, de semmire a világon nincs szüksége.

- De igenis van! - heveskedett Károly.

- Nincs, nincs, nincs! - ellenkezett az anya s Miklóshoz beszélt tovább, mert őt akarta leszerelni.

- Ezt én egész egyszerűen nem értem. Megáll az eszem. Miért állítja maga is, hogy egy ilyen taknyos gyereknek pénzre van szüksége? Mire kell hát?

Miklós fölényes gúnnyal mosolygott. Az anyai szív? - ez nem volt számára ujság. Csak az volt a csodálatos, ahogyan Csizmadia mama düllesztette a szemét, értelmetlenül és magyarázatot várva. Ezzel a kékszemű dülledt csodálkozással szinte ésszel megközelíthetetlen földöntúli lénynek kellett őt látni. Miklós csak mosolygott és nem nyilatkozott. De hallgatásában volt valami kínos elakadtság is. Az anya a világért sem hagyta el a témát:

- Úgy-e, ha az ember sarokba szorítja magukat, nem tudnak mit tenni. Látja, maga híres Nagyrévi, maga sem tud felelni, semmi okosat nem tud mondani.

Ejnye! Miklóst bosszúság fogta el. A mindenit, ő bizony... ő bizony... Eh nincs rá mód hogy bármit is mondjon. De azért szembenézett az anyával. Annak tiszta tekintete, eszményített arca s egész lénye már-már azt az önvádat verte fel a lelkében, hogy ő is, a másik fiú is, bűnösök. Gyáva bűntudat és valami tiszta lázadó erő küzködött benne, mereven állt, semmit az érzéséből el nem árult. Úgy tudta, hogy hallgatnia kell.

De miért? Miért nem szabad kiáltania, védekeznie és vádolnia, amikor neki igaza van? Mi az az átkozott erő, amely lenyügözi, amely beléfojtja a szót, megöli a hangját, besüppeszti a mellét, szorítja a koponyáját?

Előtte ült a kövér mama, mint egy groteszk madonna, hollandi humorral, így is inkább karrikatúrának szánva.

És megjelent a nyitott ajtóban Prof. Csizmadia. Magas alakjával, ősemberi hatalmas szakállával. Mintha harsonás kíséret sorakozott volna föl mögötte s valamely kórus zengené a vezérmotívumot: egészség, munka, becsület!

Miklós meghajtotta magát s halk hangon köszönt. A professzor arca nyájassá enyhült s mindkét kezét nyujtotta a diák felé:

- Isten hozta, fiatal barátom.

És várt, hogyha valamit éppen be nem fejeztek, hát csak folytassák. De mindenki hallgatott.

- Akkor talán jöjjön be az én szobámba.

A fiára is rászólt:

- Jöjjön maga is!

Idegen, furcsa úri világ, Miklóst meglepte, hogy az apa magázza a fiát.

Óriási íróasztalhoz ült le Prof. Csizmadia, mögötte masszívkötésű könyvek, csupa bordópiros szín, arany betükkel. Egy székre mutatott, oda ült Miklós. Azután simogatta a szakállát, ajkait megnyitva villogtatta a fehér fogait s fürkészőn nézte Miklóst.

Miklós mindent ellenségesnek érzett, ami e percben körülfogta. Házat, tárgyakat, ismeretlen arcú emberek arcképeit a falon, a bronz Apollót, ami szép, de ami nekik otthon nincs, az egyetlen nyavalyás tarka tájképet, otthon ilyen sincs, a vaskos könyveket, valamely nyomasztó világ egész rendszerének kodifikációját, ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, te ne, de én majd igen, ha foltos is a ruha, az nem szégyen, egy évtől öt évig terjedhet börtönnel büntettetik!

Most ízzó dac töltötte el minden porcikáját, de máskor, ernyedt órákban annyiszor fájt neki az is, hogy a szabadon eső testek kilenc egész s nyolcvanegy századrész gyorsulással zuhannak alá a föld központja felé. Ült mereven, mögötte pedig, kissé oldalvást állott Károly, elvesztve minden kövéres vidámságát, huncutságát, állt mamlaszul s talán reszketett is. Miklós várta a kérdéseket s mereven nézett a professzor arcába. Hosszú idő mulva szólalt meg Prof. Csizmadia:

- Hát úgyebár fiam, maga színjeles tanuló. Mondja csak meg nekem, miért nem jeles tanuló ez is?!

És ujjával a fia felé bökött, de úgy, mintha revolvert fogott volna rá.

Miklós szinte sértőnek találta a kérdést:

- Nem lehet mindenki jeles tanuló.

Prof. Csizmadia ránézett, de meglepetésének egyéb jelét nem adta.

- Úgy. Tehát maga azt mondja, kedves barátom, hogy ez a fiú, ha akarna sem lehetne jeles tanuló.

- Szerintem nem.

- Tehát buta a szerencsétlen.

- Azt nem mondom, hogy buta. De az bizonyos, hogy nem valami lángész.

Mintha szíven szúrták volna Prof. Csizmadiát. Hirtelen fölállt, az ablakhoz lépett s kitekintett az utcára. És kifelé bámult egy ideig. Később visszaült az íróasztalhoz, ránézett Miklósra s mintha alkudni próbált volna vele, vagy a sorssal:

- És ha szorgalmas lenne, akkor sem boldogulna? Annyira hülye, hogy minden igyekezet mellett is meg kell buknia?

A szavak fenyegetően pattogtak, Miklós nyugodtan felelt:

- Károly egyáltalában nem hülye. Némely dologhoz határozott tehetsége van.

- Például mihez?

- Például... például... magyar irodalomhoz. Jó stílusa van és jól tud beszélni.

A professzor keserüen nevetett:

- Ha valami csirkefogást akar elkövetni. Vagy amikor le kell tagadnia valami gaztettét.

- Ő szokta például felköszönteni az osztályfőnököt, minden esztendőben. Még rögtönözni is tud.

Ez azért láthatóan jól esett Prof. Csizmadiának. Mintha egész lénye kissé megszelidült volna, sörteszerű sűrű haja is egy-egy pillanatra bársonyos takarónak látszott. Károly egy tekintetet vetett atyjára, egy darabig a szemébe nézett. De a professzor hangja megint csak fölharsant:

- De miért kellett megbuknia éppen matematikából?

- Ahhoz nincs tehetsége.

- Matematiká-á-hoz? Mikor a matematika a logikus gondolkodás próbaköve! Ahhoz nincs tehetsége? Egy Csizmadiának! Egy várföldi Csizmadiának! Akinek mindenhez kell, hogy tehetsége legyen!

Á-á, hát így állunk. «Egy várföldi Csizmadiának!» Mintha bizony ez már elég is lenne. Miklós most már, mintha bosszút akarna állni az öregen, feszítette tovább a húrt:

- Tény az, hogy matematikához semmi tehetsége nincsen.

A professzor hadonászott a kezével, mintha arcának szálló mérges rovart akarna elűzni. És üvöltötte, sírta, szinte könyörgőn zokogta:

- Mi az, hogy nincs tehetsége? Nem megy a fejébe? Nem tud figyelni? Vagy nem képes megérteni? Elfelejti? Vagy micsoda? Micsoda-a-ha? Hogy értsem azt, hogy nincs hozzá semmi tehetsége?

- Nem érti. Ha figyel, sem tudja megérteni.

- Úgy! Hát akkor mégis csak buta. Hülye. A professzor Csizmadia Ábris egyetlen fia hülye. Vihetem a Frimmbe. Ó, te hitvány féreg, te!

Ezt már rekedten hörögte, a szeme kezdett forogni, fölállt újra az asztaltól s meghajolva, ökölbeszorított kézzel indult a fia felé. Közvetlenül előtte megállt, arcát annak arcához tolta s fojtottan tagolta:

- Te nyomorult istenátka, te föld szégyene, te... kipusztítlak a világból, te-e-he...

A keze rándult, mire a fiú önkénytelenül hátrább húzódott s riadtan pislogott. Ettől mintha megvadult volna az apa felordított s teljes hévvel belevágott a fia arcába, úgy hogy annak feje nekiütődött a falnak. Egymás után jobbról, halról még vagy nyolcszor-tízszer vágta pofon, mialatt szaggatottan hörögte:

- Még hozzá gyáva... fél... kapkodja a fejét... a kutya... matematikából... féreg, te himpellér... vagy parirozol, vagy meg fogsz dögleni.

Miklós már az első ütés után felugrott de némán állva maradt. Károly csak egyszer adott hangot, egy túlerős ökölütés után rövid, felsíró jajkiáltást. Különben hangtalanul tűrt s annál iszonyúbb volt Miklósnak hallania az ütések zuhogását. Dermedten állt és bámult, valami megőrült gonosztevőt látott a professzorban s fájdalmasan fojtogatta a szégyen, hogy ennek a borzalomnak valamennyire talán ő az oka.

A verésnek vége szakadt, a professzor állt lihegve s még utolsó, megsemmisítő tényül szemenköpte a fiát. Károly egészen a falhoz lapult, remegett s egy tagja sem mozdult. Az apa még mindig kielégületlennek látszott, föl-alá kezdett járni, lihegett, egy-egy tekintetet vetett a fiára, mintha bármely pillanatban újra kezdhetné az egészet. Később beszélni kezdett:

- Mert dac nála az egész. Dacból nem tanul, dacból nem tud. Nem tud, mert nem akar tudni! De én fölvettem az eldobott kesztyűt és nem tágítok, keresztülviszem az akaratomat, vagy pedig elpusztul a kölyök.

Szünet, föl-alá járás, nyekereg a padló. Később:

- Maga takarodjék ki innen. Mars!

Károly indult. Eltünt.

- Kedves barátom! - fordult egyszerre Prof. Csizmadia a diák felé. - Ne csodálkozzék azon, amit itt látott. Bocsásson meg, ha kiméletlen voltam önnel szemben, Ön talán nem is képes ezt megérteni. De nagyon kérem, vezesse jó útra ezt a szerencsétlent.

És hosszú kérlelés, magyarázkodás következett. Egy Csizmadiának színjeles tanulónak kell lennie. Vegyen példát a fiú az apjáról, aki mindig elvégezte a kötelességét. Ő még ma is el tudja mondani az Iliász bevezető sorait, andra moj ennape musza polütropon... Miklós ereje elernyedt, hagyta, pedig máskor kérlelhetetlenül kijavította volna, hogy ez nem az Iliász, hanem az Odysszea. A matematika! Ő abban is kitűnő volt, ha éjszaka fölverték volna álmából akkor is elfújta volna a sinus- és cosinus-tételt s a többi algebrai képletet... Miklós nem szólt, nem mondta, hogy a sinus- és cosinus-tétel nem algebrai, hanem trigonometriai képletek. Egy Csizmadiának dolgoznia kell! Ó, Miklós legyen olyan derék, az Isten is megáldja, s kövessen el mindent, hogy a fiú sikerrel tegye le a javítóvizsgát; hasson Károlyra, igyekezzék közelférkőznie a lelkéhez, ez nem is lesz talán nehéz, hiszen jó pajtások. Győzze meg a fiút arról, hogy kötelességi vannak nemcsak magával s a jövőjével szemben, hanem a szüleivel, a családjával, a nevével, a nem-zet-sé-gével szemben!

Újra és újra, amit már elmondott, ugyanaz más szavakkal, egészen a cigányos rimánkodásig, hizelgésig, appelálva Miklós becsületére, ifjúi ideális lelkére; ne sajnálja a fáradságot, legyenek mind a ketten lelkiismeretesek és szorgalmasak. Megállapodtak a tanítás egyhavi honoráriumában is, harminc koronában, amit Miklós olyan halkan kért, hogy Prof. Csizmadia, ha akarta volna, le is alkudhatott volna belőle.

- Külön is meg fogom hálálni az igyekezetét, kedves barátom, külön is meghálálom, ha kedvező lesz az eredmény.

Végül: Isten vele, legyen áldás a munkáján, az első leckét mingyárt meg is kezdhetik, hogy egy nap se menjen veszendőbe. Miklós azt gondolta, hogy még csak junius huszonnyolcadika van, tehát így ráadás lesz a három nap; a professzor azt gondolta, hogy kissé sok harminc korona egy ilyen fiatal legénynek, és nagyon sok egy olyan haszontalan fickóért.

Károly szobájában a két fiú egy darabig nem szólt egymáshoz. Miklós valami olyasmit szeretett volna mondani a pajtásának, amivel meggyőzi arról, hogy nem kell magát ő előtte szégyelnie. De nem talált gyengéd szavakat. Valami undor kavargott benne. Károly kezdte a beszédet:

- Most láttál mindent. Ebből tudhatod, mi az én sorsom. Most már nincs is mit titkolnom.

- Hát ez máskor is megtörténik?

Károly legyintett s ez felelet volt.

- Vérig gyötör és megaláz. És minden ok nélkül.

- Borzasztó. Nem is tudom, hogy mit mondjak.

- Semmit. Idegen előtt még eddig nem tette, ez volt az első eset.

- És anyád nem véd meg?

Károly nem felelt.

- Ezt nem értem.

Károly a vállát rándította.

- Én nem tűrném.

- Hát mi tehetek?

- Az ember ezt nem tűri el!

- Hát te mit csinálnál?

- Elmennék hazulról s nem jönnék többé vissza.

- Lehetetlenség.

- Én elmennék.

- Könnyen beszélsz te. Te keresel, te megélsz tanításból is.

- Te sem vesznél éhen. Adna pénzt az anyád, adnának a nővéreid, kötelességük.

- Igen, kötelességük, de nem tennék meg, nincs is nekik. És ő nem engedné s félnének tőle. Semmit sem lehet ellene tenni. Hazahozatna a rendőrséggel. Én már arra is gondoltam számtalanszor, hogy öngyilkos leszek.

Miklós nem tudott többet mondani. Még dadogott, de elakadt a szava:

- Barátom... én... kérlek...

Na, nincs mentség, nincs vigasz, kár is beszélni tovább, - ezt érezte Károly.

Hallgattak. Miklóst bűntudat nyugtalanította. Különösen azt szégyelte önmaga előtt, hogy tehetetlenül kellett végignéznie a szörnyű jelenetet. Holott, ha az utcán, idegenek közt lát ilyent, akkor bizonyosan segítségére siet a gyöngébbnek. De már feszegette elméjét a kérdés: miért is nem segíthetett a pajtásának? Igaz-e, hogy nem segíthetett? Nemcsak a gyávaságát menti-e önmaga előtt, ha úgy gondolja, hogy nem segíthetett?

Az ablakhoz sétált és kifelé nézdegélt. Kis kertféle vette körül a házat, néhány fa, kevés pázsit, egy-két virágbokor s egy tarka ernyőszerű sátor, alatta nádból font karosszékek. Mindezt magas, vasrácsos kerítés övezte. Az utca nyílegyenes, két oldalán fasor. Egy fiatal leány s egy öregasszony sétáltak el a kerítés mellett. Valaki megállt a kapu előtt, nézte a számot hátralépve, nézte a névtáblát előrehajolva, s habozott. Miklós elfordult az ablaktól. A szoba ócska volt, egészen más, mint a többi szoba, kimustrált, rozoga bútordarabokkal megtömve. Semmi újság a szemnek, semmi nem történik, csend, - Miklós még mindig vívódott érzéseivel, de hirtelen elhatározta magát, föladta a szándékot, hogy Károly előtt magyarázkodjék.

- Fogjunk hozzá a tanuláshoz.

Károly hallgatott, nem mozdult.

- Végy elő papírt és kezdjük az anyagot a legelején. Azért nem tudsz semmit, mert az alapelvekkel nem vagy tisztában, mindjárt az elején lemaradtál. Másnál is, aki rossz matematikus, ez a hiba. Én azt tartom, hogy a matematikát is meg lehet érteni, ha egyszer mást megért az ember. Ugyanaz az ész kell hozzá, mint bármi máshoz. Van egy tiszta füzeted?

Károly kelletlenül kotorászott a fiókban:

- Jó lesz ez?

- Jó.

Miklós leült Károly mellé, ceruzát vett elő:

- Adva van egy mennyiség, jelöljük azt a-val - és leirt egy a betűt.

Károly már zavarban volt. Ráncolta homlokát:

- Miért épen a-val?

Miklóst meglepte a kérdés. Próbált rá megnyugtató feleletet rögtönözni. Károly úgy tett, mintha figyelne, bámult a papirosra, a papiroson egymásután megjelenő betűkre és algebrai jelekre. Nyugtalanság fogta el, az esze egyre zavarosabb lett, azt érezte, hogy rögtön meg fog őrülni. A fonalat elvesztette, csak a hangját hallotta Miklósnak s szemével csak a keze és ceruzája mozgását látta, érezte a saját testét, a testén a ruhát, érzékelte az utcáról beszivárgó kocsizörejt, Miklós gépiesen ismétlődő kérdéseire gépiesen mondta: igen, igen, értem, értem.

- Most mondd meg, mit nevezünk hát összeadásnak.

Károly hangot sem tudott adni. Csak tátogott és nyelt, az arca kivörösödött.

- Elmondom tehát még egyszer. Csak egész könnyedén figyelj, ne erőltesd magad. Az összeadás tulajdonképen hozzászámlálás. Tehát a+b...

Károly hirtelen felállt. És egészen megkönnyebbült, hogy erre elhatározta magát:

- Hagyjuk ma. Fog menni, de most nem vagyok képes másra gondolni, mint ami történt.

- Majd várunk egy kis ideig. Addig beszéljünk másról.

Károly visszaült a székre, lenézett komoran a padlóra. Egyszer csak felélénkült:

- Te, láttad a szobalányunkat? Aki ajtót nyitott.

- Igen.

- Mit szólsz hozzá?

- Nekem nagyon tetszik. Na és?

- Barátom, még csak hozzá se lehet érni, nem hagyja a dög.

- Igazán? Kár.

- És nem lehet vele sokat okoskodni, mert ha a család valamit észre vesz, hát megint kitör a vihar. Nem merek, barátom. Hiszen látod, mi megy itt. Ha az öreg ilyesmit, a legcsekélyebbet is, megtudna, egyszerüen meggyilkolna. Akkor aztán csakugyan el kellene innen menekülnöm. Tudod, valóságos pokol.

- Úgy látszik, az.

- Neked még fogalmad sincs róla, mennyire az. Az asztalnál, amikor felszolgál, nem merek ránézni. Lilinek hívják. Vizsga szemekkel figyelnek, bele akarnak látni a vesémbe. Barátom, még a lányok is.

Később:

- Ó, csak már innen kikerülnék! Alig várom, hogy túl legyünk a nyolcadikon is és meglegyen az érettségim.

- Épen azért kellene megtanulnod a matematikát.

- Ah, hülyeség. Amíg innen ki nem szabadulok, nem fogok tudni semmit. Sem tanulni, sem cselekedni. Ha innen elmegyek, minden máskép lesz. Mintha valaki a víz alól felbukik a levegőre. El fogok költözni innen, beíratkozom a jogra, belépek a sógorom irodájába, addigra már a sógorom lesz, és ügyvéd leszek. Meglátod, akkor fogom megtanulni a matematikát, utólag, csak úgy passzióból. És fog menni. Elvégre én nem vagyok agyalágyult.

Miklós tátott szájjal figyelt, meglepte, amit hallott. Szinte föl nem foghatta, de az igazságát érezte. Az órát átbeszélgették, aznap már semmit nem tanultak.

Másnap Károly vídáman fogadta Miklóst s meglepő ajánlattal állt elő. Huszonkilencedike van - mondta -, csak elsejétől érvényes az egész tanítás, hát két napig most már ne is tanuljanak, nem érdemes, nem köteles vele Miklós sem.

Miklós tiltakozott. Nem, nem, ezt ő nem teszi, nincs is értelme, s nem is tisztességes dolog, mert az apa azt hiszi, hogy az időt munkával töltik el.

- Hiába, ha én nem akarok, akkor úgy sem lehet - makacskodott Károly.

- Akkor itt hagylak.

- Na ne komédiázz.

- Én nem komédiázok, máris megyek.

És fölállt. Károly megfogta a kezét:

- Maradj. Nagyon kérlek, maradj. És ne erőszakold ezt az ostoba tanulást. Ne kínozz te is. Eleget nyúznak engem ők.

Miklós visszaült a helyére. Kis csend. Károly arca felderült:

- Tudod, mikor kezdődött ez az egész? Én megmondom neked. Négy évvel ezelőtt, harmadikba jártunk, amikor egy olasz anarchista meggyilkolta Carnot-t, a francia köztársasági elnököt. Én nem törődtem az egész esettel, illetve nem is tudtam róla, azt sem tudtam, hogy Carnotnak hívják az elnököt. De délben, ebédkor, amikor az öreg megjött és leült az asztalhoz, emlékszem, még késett is és sokáig vártunk rá, szóval amint leült, borzalmas komoly képet vágott és kenetteljes hangon kezdte előadni a történetet a családnak. Nekem feltünt a furcsa póz, figyeltem rá s jól emlékszem még a szavakra is, ahogy kezdte: Pél-dát-lan gonosztett történt! Én, tudod, majd elröhögtem magam, hogy csakugyan történt valami jóízű dolog. És folytatta: Egy elvetemült aljas gonosztevő...! És elmondta az esetet, ahogyan az ujságokban olvasta, vagy hallotta, mit tudom én, és várta a hatást. Hogy most mindenki semmisüljön meg a rémülettől, a felháborodástól és a gyásztól és hogy mindenki zokogva átkozza az elvetemült aljas gonosztevőt. A többiek, anya meg a lányok, mondták is, hogy rémes, borzalmas, milyen gazság, milyen rossz emberek vannak a világon, a Blanka meg a fiatalabb nővérem, elkezdett vihogni. És ebből sem lett haj. De én hallgattam. Hallgattam és juszt sem akartam részt venni a kiprovokált általános szörnyűködésben. Ekkor ő, mintha csak ezért hozakodott volna elő az egész üggyel, letette a kanalat és mereven rám nézett. Én már tudtam, hogy most valami lesz. Nézett rám és megszólalt: Magának nincs egy szava sem ehhez a gaztetthez? Vállat vontam: nincs. Ú-úgy? És miért nincs? Azt mondtam: nem lényeges. Nem? Egy példátlan gyilkosság? Egy elvetemült gazság amely gyászba borított egy egész országot és fölháborodást keltett az egész világon, ez magának nem lényeges? Szomorúan jellemző ez a maga gondolkodására és erkölcsi világára. És ekkor én, a Jóisten tudja miért, de csak azért is, ezt mondtam: Én tulajdonképen megértem azt a Giovanni Santot. Így hívták az anarchistát, sajnos, ma is tudom a nevét. Hát amint ezt kimondtam, hogy én megértem, mintha szíven szurták volna, felordított: Gazember! Te megérted? Te Istentől elrugaszkodott gonosztevő! Mars ki, takarodj a szemem elől, na megállj bitang, ezért számolunk. A többit azután elképzelheted. Ebéd után behívatott a szobájába s akkor történt először egy a maival egészen azonos eset.

- Bámulatos. Miért mondtad, hogy te megérted azt a-a-a...

- Santot.

- Igen. Miért mondtad?

- Fogalmam sincs róla. Csak nekem az az érzésem támadt, hogy mondjam. Azért is. Tudtam, hogy ez vérig sérti.

- És ez cél? Nem értem. Mi okod volt rá? Isten bizony bolond vagy és voltál már akkor.

- Na meg mert én hallgattam, úgye, ő meg minden áron erőszakolta, hogy szóljak hozzá. Kierőszakolta belőlem.

- Kierőszakolta! De miért mondtad, hogy, te megértesz egy egészen érthetetlen gyilkosságot?

- Hát hányszor magyarázzam el, hogy miért mondtam? És tudod mit? Igenis megértem. Ha akarom értem, ha akarom, nem értem. Mindennel így van az ember.

- Nagyszerű. Akkor az algebrát is meg fogod érteni.

- Azt már nem. Illetve... majd meglátjuk.

- Szóval az algebrát nem akarod megérteni. Még kiderül, hogy igaza van atyádnak.

- Azt nem mondtam, hogy nem akarom. De... dühbe hoz az a hülyeség. Adva van egy mennyiség! Mi az, hogy adva van? Hol volt addig? Honnan, miből van adva? Ré-émes! Már az egyes szavakat sem értem.

Miklós nevetett.

A következő napon meg sem kísérelték, hogy tanuljanak. Sakkoztak. Miklós jobban tudott játszani, mint Károly s könnyedén nyerte meg a játszmákat. Ő a sakkal is foglalkozott, volt egy Akantisz-Rozsnyai sakkönyve, tanulta a játszmakezdéseket s lejátszotta a mesterjátszmákat, Lasker, Csigorin, Tarrasch, Pillsbury, Charousek, - csak úgy szórta a mesterek neveit s a versenyeredményeket. Károly sakkozónak is igen szórakozott volt. De a vesztés egy csöppet sem zavarta, sőt még lenézte Miklóst ezért a fölösleges tudományáért s gúnyos megjegyzéseket tett rá.

Július elsején azután újra előkerült az irka s megkezdődött a tanítás. Ezúttal a geometriába kezdtek:

- Tehát vannak egyes sarkigazságok, vagy másképen axiomák, melyek a geometria kiinduló pontjai. Ugyebár az algebrában is axiomákból indulunk ki, ilyen volt például: minden mennyiség egyenlő önmagával...

- Na látod, ezt értem. Ez természetes.

- Helyes. Ezek az axiomák, ezt is elmondtam már, nem bizonyíthatók, de bizonyításra nem is szorulnak, mert igazságuk első tekintetre nyilvánvaló. A geometriában ilyen axioma például, hogy két pont közt az egyenes a legrövidebb összekötő vonal...

És folyt a magyarázás.

Károly kezdett valamit kapiskálni. De minderre nem volt kiváncsi. Minduntalan közbeszólt, szeretett volna másról beszélni:

- Te! Észrevetted már, hogy a Richter tulajdonképen nem úgy mondja, hogy összesen, hanem őszesen? Barátom, mindig a pad alá kell bújnom, úgy röhögök. És olyankor a Feldheim...

- Most ne azon járjon az eszed, hanem ide figyelj!

Károly röhögött.

- Ismételd el, amit utoljára mondtam.

- Ojjé, ha én azt tudnám.

Miklóst most már egy kis ingerültség öntötte el. Nem szólt, várt. Azután gépiesen újra kezdte:

- Ha két párhuzamos egyenest metszünk egy harmadik egyenessel, akkor a keletkezett szögek...

- Megvallom neked, arra gondoltam, hogy sakkozni is ilyen száraz lélektelenséggel sakkozol és...

- Na és?

- És eszembe jutott, de ne haragudj meg, valakitől, nagyon intelligens úriembertől azt hallottam egyszer, hogy csak buta emberek tudnak jól sakkozni.

Károly nevetett, hátrább húzódott és védekezőn emelte maga elé a kezeit, hátha megint kap egy boxütést, amolyan tréfásat, amely azonban egész komolyan fáj. De Miklós mosolygott s csak ennyit mondott:

- Marha.

Azután:

- Na, figyelsz, vagy nem figyelsz?

- Jó, figyelek, de... holnaptól kezdve. Ma nincs kedvem.

- Kedved holnap sem lesz, meg holnapután sem. Így nem megyünk semmire.

Károly legyintett:

- Aj, mennyi idő van még szeptemberig!

Csönd. Szünet. Újra:

- Ha két párhuzamos egyenest metszünk egy harmadikkal...

- Tudod mit? Holnaptól kezdve becsületszavamra figyelni fogok. De most sakkozzunk.

Ellenkezés, vita, fenyegetőzés, végül is elővették a sakktáblát. Károly öntötte a figurákat az asztalra. Egy leesett, de nem hajolt le utána. Felállították a figurákat, Miklós a feketéket, Károly a fehéreket, a fehér futó hiányzott, az esett le. Károly csak úgy piszmogott, mintha el is feledkezett volna arról, hogy hiányzik a futó. Miklós a lelkébe látott. Nem elveszett ember! Nem is egészen tehetségtelen, egész komolyan. Lám, ehhez már volna tehetsége. És valóban, talán a gyermekkori bonnok és missek idejében idegződött beléje, elvárta, hogy Miklós vegye fel a figurát. Kis szünet, kölcsönös amerikázás után Miklós keményen ránézett és ráförmedt:

- Veszed föl azonnal azt a futót!

- Jó, jó! - morogta Károly s lomhán lehajolt.

A játszmák most különös gyorsan folytak le, Miklós mintha valami gőgös haragot öntött volna ki magából, pozdorjává törte ellenfelét, egymásután vagy négy partiban. Egy partinak épen a vége felé tartottak, amikor belépett a szobába Prof. Csizmadia. A fiúk fölálltak.

- Jónapot barátom. Na, hogy megy a tanulás? Látom, hogy a mai munkát már befejezték.

- Igen - felelték mind a ketten.

- És haladnak előre?

Miklós megint csak azt szerette volna mondani, hogy nem. De erőt vett magán. Hirtelen felelni azonban nem tudott. Mert azt nem akarta mondani, hogy haladnak. Valami kitérő választ keresett:

- Fog menni.

Prof. Csizmadia bizony rögtön felfogta a helyzetet:

- Tehát eddig még nem megy.

Miklós elszégyelte magát, de most már dühös is lett. Megint a keresztkérdések! Vallatás! Na, most már odamond a tisztelt úrnak valami gorombaságot. De egyelőre csak így felelt:

- Még a legelején vagyunk, semmi biztosat nem mondhatok. De remélem, hogy fog menni.

A professzor hallgatott. Azután megint:

- És a sakkban ki nyer?

Erre a kérdésre Miklós nem akart válaszolni. De Károly felelt helyette:

- Ő.

- Ez az első parti?

- Nem.

- És maga még egyet sem nyert?

- Nem. Nagyrévi remekül játszik.

- Hányat játszottak eddig?

- Már vagy huszat.

A professzor kínjában fölnevetett:

- Huszat! És maga egyet sem nyert. És ezt szinte büszkén mondja. Dicsekszik vele. Tehát még ezt sem tudja, ebben is alul marad, ehhez sincs...

És már elborultan nézte a fiút, kezdett benne forrni a vér, a fiú pedig már lesütötte a szemét. Mintha ez a megadás, ez a szinte felkinálkozó várás kellett volna már csak a professzornak, mély lélegzetet vett s valami furcsa dongó hangot fujva az orrán - indult, a fiú felé:

- El-vete-mült undorító féreg, te!

Károly riadtan hátrább lépett, a professzor megemelte az öklét s felordított:

- Te bitang!

De váratlan dolog történt! Miklós fékjei elszakadtak s élesen fölkiáltott:

- Ne bántsa azt a fiút!

A professzor megállt, megfordult, keze lehanyatlott. Megdöbbenve bámult. Miklós szinte támadó állásban állt és keményen nézett a professzor szeme közé. Az szinte csak úgy lihegte:

- Mi volt ez?

Miklós nem felelt, várt, de acélossá feszült teste, lelke.

- Ön talán megőrült, fiatal barátom?

Ez szemtelenség! - úgy érezte Miklós.

- Ön őrült meg! Velem ne merészeljen gorombáskodni, mert baj lesz.

A professzor szinte szélhüdötten nézett köröskörül a szobában, mintha tanúkat keresett volna, vagy mintha láthatatlan jelenlevőktől tanácsot várna. Mert hisz egészen újszerű, példa nélkül való az eset. Miklós nem tudott megállni:

- Soha nem láttam, hogy így bánjon egy apa a fiával. Szegény fiú. Ezt nem lehet nézni és én...

- Elég legyen most már! Gyermek! Én magát gyermeknek tekintem, fiam és még most elnézem, hogy hirtelenében elveszítette az eszét. Miklós arca izzó vörösre gyúlt, haragjában egészen eltorzult. És lábával dobbantott.

- Nem veszítettem el az eszem! Mondtam, hogy nem tűrök semmiféle sértő hangot. Egy gonosztettet akartam megakadályozni. És előttem nem fogja többet kínozni a fiát.

Miklós ordított, egész teste meg-megrándult, kezét önkéntelenül is ökölbe szorította s majd hogy neki nem ugrott a nagy, szakállas embernek.

Prof. Csizmadia dermedten állt, nem is tudta, mit kell tennie. Neki akart menni a diáknak a fia miatt, de félt tőle. Állt, küzködött, egyszerre csak hirtelen sarkon fordult s még fenyegetően visszaszólt:

- Ezért majd számolunk - és kisietett a szobából.

Ez a kifejezés szemmelláthatóan egy kéznél fekvő formula volt nála, mellyel a kényes helyzeteket pillanatnyilag megoldotta.

Miklós még vadul nézett feléje, az ajtóra, azután viharzó lélekkel járt föl-alá a szobában. Azt akarta mondani: nyomorult gazember! - de Károly miatt elölte a szót. Megállt és ránézett Károlyra, mit áll még mindig, mint a sóbálvány? A tekintetük találkozott. És különös! Miklós meglepődött, mert Károly szeme sötéten és ellenségesen villant feléje. Már meg is szólalt, egész határozottan élesen:

- Na, ezt nem kellett volna tenned, barátom.

- Mi-i-i?

- Ezt nem lett volna szabad.

- Micsodát?

- Amit tettél.

- Nem értem. Miért nem?

- Nagyon is elgaloppoztad a dolgot. Az én apámmal így nem lehet beszélni. Ez tiszta abszurdum.

Miklósnak az ámulattól megállt az esze. Szólni akart, de nem tudott. Valami elektromos villanást érzett az izmaiban, mintha szorultságában végső segítségül újra csak a testi erejéhez akart volna menekülni. Az az érzés fogta el, hogy egy ökölcsapással le kell ütnie ezt a hitvány kölyköt. De Károly csak beszélt tovább, mint egy mérhetetlen érzelmi messzeségből, idegenül, idegen, lesujtó világból:

- Az én apám egy idős úr, egy kiváló ember, képtelenség vele szemben ilyen módon fellépni, ilyen hangot, ilyen szavakat használni és megfenyegetni és... bocsáss meg érte, de meg kell mondanom, ezt hihetetlenül csináltad.

Miklós úgy érezte, hogy elsápad. Csak nézett zavartan a pajtására, azután fölvette egy székről kopottas kalapját:

- Szervusz, - mondta s indult.

Károly fölkiáltott:

- Ne okoskodj, kérlek, Miklós!

Utána is ugrott, hogy elkapja. Miklós csak legyintett:

- Erigy a fenébe!

És elrohant.

Másnap azután nem is jelent meg az órán. Károly jelentette ezt az atyjának. Menjen el tüstént a lakására - utasította Prof. Csizmadia a fiát - s mondja meg neki, hogy a vállalt munkát végezze tovább, ennek semmi akadálya nincsen, ő ezentúl egyáltalában nem avatkozik bele a dolgukba.

Károly beállított Miklóshoz. Otthon találta, egy rongyos, horpadt divánon heverészett az egyetlen szobájukban. Miklós anyja, kis termetű, sápadt asszony, a konyhában foglalatoskodott, Károly úgy köszöntötte, hogy jónapot. A konyhából a szobába vezető ajtó nyitva volt, Miklós ezt hallotta. De felugrott a divánról, zavart lett, szégyelte a kopott, rongyos szegénységüket. Hűvösen és idegenül tárgyaltak, Károly automatikusan ismételgette, hogy ne haragudjon, nincs is rá oka, hármuk közül épen ő az egyetlen, akit sérelem nem ért, folytassák tehát a munkát. Miklós engedett, minden miatt, talán azért is, hogy Károly minél előbb menjen el a színhelyről, az egész dicsőséges diákság, dicstelen hátterét tevő lakásból, s amit már az jelent. A következő napon a szokásos időben újra megjelent Prof. Csizmadia házában. Most már, amikor a kapu elé érkezett s rámeredt a vaskerítés és néhány lépésnyire az élettelen, szürke faltömeg, az az érzés mozdult meg benne: bár elsüllyedne mindenestül.

Ettől kezdve egész szeptemberig folyt a tanítás, anélkül, hogy bármi külső esemény megzavarta volna. Miklós a családtagokat jóformán nem is látta. Kétszer-háromszor találkozott Prof. Csizmadiával, egyszer például a kapu előtt, köszönt neki illedelmesen, az komor udvariassággal, nagyon is udvariasan, köszönt vissza. Csizmadia mamával mindössze kétszer beszélt. Olyasféléket kérdezett az asszony, hogy hogyan van az édesanyja; vagy pedig arról panaszkodott, hogy rettentő a hőség, - a tanulást nem hozta szóba. Károly állt mellettük s a rövid beszélgetéshez statisztált; a mama különben úgy fejezte be a kihallgatást, hegy Károlyhoz szólt néhány szót, franciául. Ezt Miklós sértőnek találta s nagy keserűség is mozdult meg szívében, amiatt a játszva szerzett német, francia, angol nyelvtudás miatt.

A Károly két nővérével meg sem ismerkedett Miklós. Egyszer az előszobában találkozott az egyikkel, aki épen indult hazulról s a tükörben egy utolsót igazított a kalapján. A leány, akinek a tükörképét látta, nagyon szép volt. Miklós hirtelenében nem tudta, hogy bemutatás hijában üdvözölje-e, üdvözölheti-e, kicsit habozott, de mégis köszönt, a lány azonban nem fogadta a köszönését, úgy tett, mintha rohanna s a nagy sietségben nem is hallotta volna. Miklós elhatározta., hogy semmiképen nem fog egyik lánynak sem bemutatkozni, sem köszönni, bármilyen helyzet adódjék is, - ezt az elhatározását következetesen meg is tartotta.

Néha elgondolkozott azon, hogy milyen különös rossz viszonyban van az egész családdal, kivétel nélkül mindenkivel, talán még a szobalánnyal is. Vajjon tudnak-e a többiek, anya s a két lány arról, ami közte és a családapa között történt? Erről sejtelme sem volt, tisztára találgatta, spekulálta, hogy nem; mert sem a professzor, sem Károly nem mondhatták el az esetet; a professzor azért nem, mert az részére egy csöppet sem volt dicsőséges, a fiú pedig, ha már az apja hallgatott, nem mert fecsegni.

Az egész matematikai anyagon áthaladtak augusztus végéig, kezdve a negyedik osztályos algebrán s az ötödikes trigonometrián. Miklós nagy türelemmel s végtelen nyugalommal magyarázott. Szüntelenül megismételte a már elmondottakat, ha kellett többször is, teleírt és iratott egy sereg füzetet - az eredmény igen csekély volt.

Károly az egész idő alatt kimért maradt, teljesen elhagyta gyerekes és szinte félkegyelmű hecceit, gonoszul komoly tudott lenni; beszélgetésük a leckéken kívül csaknem semmi.

Szeptember másodikán történt a javító vizsga. Matematikából öt fiú került javítóra, köztük Csurom József is, az Örömvölgy-utcából. A kitűzött időpont előtt a fiúk már az osztály előtt álltak a folyosón s vártak. Richter tanár úr rendes szokása szerint, pont csöngetéskor jelent meg a folyosó elején, - a fiúk már régen azzal gyanusították meg, hogy ha előbb érkezik, akkor addig elbújik, míg a terminus másodpercre el nem következik. Most maga hozta magával a tanterem kulcsát, felnyitotta az ajtót és utána bevonult az öt diák. Miklós nem volt ott, a vizsgára nem volt kíváncsi, már ami az erkölcsi eredményt és Károly sorsát illeti, sőt szinte azt szerette volna, hogy bukjék meg; először mert nem tud eleget, másodszor azért, mert az apja is megérdemelné a fiú újabb szekundáját. Egyetlen, ami érdekelte, a sikeres vizsga esetére ígért «külön hála». Erről kénytelen volt fantáziálni, mert siralmasan nagy szüksége volt a pénzre.

Reménykedése elkalandozott ötven, esetleg száz koronáig, mert ha százat kapna, akkor venne egy birkózó dreszt is.

Károly a javító vizsgán elégtelen osztályzatát elégségesre javította ki. Hogy hogyan és miért, hogy tudott-e valamit, vagy semmit, - az sohasem derült ki, mert a másik négy fiú után utolsónak maradt s amikor felelt, rajta és Richter tanár úron kívül senki sem tartózkodott a tanteremben. Tény azonban, hogy a másik négy fiú is «átment», köztük tehát Csurom József is.

Délután háromkor kellett jelentkeznie Miklósnak. hogy elköszönjön Prof. Csizmadiától s hogy megkapja az augusztus havi fizetséget. Várnia kellett, mint amikor két hónap előtt először jelent meg a házban. De csakhamar nyilt az ajtó, egy szikár, kopasz ember hátrált ki a dolgozó szobából, sürü hajlongással s a professzor mélyre eresztett hanggal ismételgette: el lesz intézve, ebben az értelemben, el lesz intézve. Miklóst meglepő nyájassággal üdvözölte, bevezette a szobájába, újra leültette s cigarettával is megkínálta, de ahogy Miklós csudálkozó mosollyal hárította el a cigarettát, nyomban megállapította: nagyon helyes, nagyon helyes, hogy egyáltalában nem akarja még most meg sem próbálni, a nikotin asszonynak és diáknak nem való. Azután hamarosan rátért a tárgyra, nagyon megköszönte Miklós fáradságát, példátlan buzgalmát és lelkiismeretességét, igazán, nagyon, de nagyon, soha sem fogja elfelejteni. Csak maradjon meg továbbra is a munka és becsület útján, a hazának ilyen polgárokra van szüksége, no az Isten áldja meg boldog, hogy megismerhette - és kezet nyujtott s akkor dugta Miklós markába a fizetséget, amit hogy honnan, mikor vette elő, azt nem is lehetett látni. Miklós Zsebre gyürte a pénzt, de rögtön érezte az újjaival, hogy csak annyit kapott, amennyi szigorú értelmezés szerint járt, harminc koronát, pontosan: egy húsz, és egy tízkoronást. Kizártnak látta, hogy tévedjen, mégis remélt, hátha az egyik pénzdarab ötven koronás. Együtt távoztak a szobából, mentek lefelé a lépcsőn, a professzor elől, Miklós utána, - mert Károly és anyja a ház előtt üldögéltek a tarka ernyő alatt. Miklós kihúzta zsebéből a pénzt, megnézte, hát igen, harminc korona volt.

A tarka ernyő alatt egy pár szó esett, azután kezet csókolt az asszonynak, kezet nyujtott Károlynak:

- Szervusz.

- Szervusz, mi holnap úgyis találkozunk.

És indult.

Mindhárman utána néztek, állva és szótlanul, apa a fia vállára tette a kezét. Mikor bevágódott a rácsos ajtó, mintha megkönnyebbültek volna s még egy percig maradt mozdulatlan a csoportkép.