Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Szabó Lőrinc: MODERN CSATÁK
Lanátor Pogány Ferenc versei - A Vajda János Társaság kiadása

Ritka dolog olyan gyötrő, olyan barátságtalan verseket találni, mint amilyenekből Lanátor Pogány Ferenc első kötete áll. Érdemein kívül már csak ezért is illő idejében melléje állani ennek a fiatal költőnek; nem jóakaratból, hanem mintegy ellensúlyozni kívánva némikép a kényelemszerető közvéleménynek azt a szokását, amely költői tehertételnek vesz bizonyos absztraktabb témakört és keserű, monoton kifejezésmódot.

Lanátor Pogány Ferenc nem egészen új ember. Három-négy éve tünt fel komolyság, tudás és ízlés, szerénység és fegyelmezettség jelentkezett kritikáiban, jogos sikert ért el egy kötet novellájával s már kezdetben meglehetősen kész, disztingvált, betegesen túlérzékeny és kissé «élettelen» írónak látszott. Az az idegfeszültség azonban, amely e novellákból s a költő elszórt verseiből kirezgett, teremtőerőnek volt annyira meggyőző, sőt egyesekre vonzó is, hogy e fiatal művész «élettelensége» munkáinak ismerői előtt hamarosan más színezetet nyert: Lanátor Pogány Ferenc problémái igenis élnek és igazak mindnyájunk idegéletének egy-egy sötét és nem kis rekeszében s idegenkedésünknek valószinüleg az az oka, hogy magát a költőt - így éreztem én - teljesen kitöltik ezek a problémák. Ez a mostani verskötet pontos, összefoglaló dokumentuma a költő egyéniségének.

«Modern csaták.» A modern jelző itt a mai intellektualitás fokozottabban pszichopata hírnevére való utalásként állja meg legjobban a helyét, tehát népszerűen helyettesíthető volna pl. az idegbeteg szóval; a csaták pedig nem fiatalos titánkodást jelent - az ilyesmi igen-igen távol áll Lanátor Pogány Ferenctől, - hanem önmarcangolást. Mert e modern csaták: egy idegbeteg, magányos, agyonfegyelmezett és pénztelen mai fiatalember beszámolói, «haditudósitásai» az öntudattal, filozófikus gyökerű gyötrelmekkel s a társadalmi konvenciókkal vívott harcról és e harc nihilisztikus végeredményéről. Ez a végeredmény néha egzaltált, herosztrátoszi dac, néha valami problémaelejtő-elaltató pillanatnyi feloldódás, néha az ellenpólusok önfeledt dicsőítése. Legjobban a vívódások feltárása sikerül a költőnek; a dac kevésbé jó közvetítőre talál; a feloldódás elégikus, de nem mindig eléggé szenzuális; viszont az ellentétnek, az erőnek szuggesztív hatását már ismét együtt érezzük át a költővel néhány zárt képben. Mi sem természetesebb, mint hogy ilyen témakör szándékosan fogalmi szövésű versei mellett ami kevés reálista irodalomnak mondható költemény van Lanátor Pogány Ferenc kötetében, az nem jelentősen jobb a mai, elsikkadást-sirató, nagyvárosi-dekadens individualista szabadversek átlagánál.

Lanátor Pogány Ferenc annyira egyoldalú író, hogy kissé poentirozottan azt mondhatnám: ez az ember egy mánia költője. Nála minden alkalmi ihletet minden pillanatban, minden más téma realitásán átütve, állandó és kínzó zsarnokként helyettesít vagy legalább döntően befolyásol egy fixa idea (amely, sajnos, fix érzés, fix idegvalóság is), az elviselhetetlen öntudat fájdalma. Régi mániája ez, tudjuk, a gondolkozóknak és a költőknek, de abban a makacs kizárólagosságában, ahogy Lanátor Pogány Ferencnél jelentkezik, új és egyéni. Alig burkolódzik külső impressziókba, képekbe, - úgy fekszik előttünk lírai megfogalmazásban ez az állandó morbid lelkiállapot, olyan meztelenül, mint egy orvosi naplóban. Sokszor meztelenebbül, mint szabad volna, - némi fátyol itt is izgatóbbá tenné a hatást.

Mi újat tud mondani Lanátor Pogány Ferenc az öntudatnak erről a fatális kínjáról? Feleletképpen idézhetnék egy csomó szépséget a kötetből; úgy érzem azonban, hogy az efféle kérdésekben a lélektani válasz igénye hangsúlyozódik. Lehetséges, hogy ilyen szempontból válasznak elégtelen e kötet tartalma. A költők csak a maguk módján, vagyis vallomások érzéki megjelenítésében pszichológusok, lélektudományuk értékét a kifejezés érzésközvetítő ereje adja, költészet nélkül egy-egy nagy ideggyöngeség freudi tanulmányban vagy búskomorságból eredő öngyilkosságban végződhetnék. Az evokáló erő jelenléte érzik a Modern csatákban, amelynek legszebb verseit olyan szükségszerűen meg kellett írni, ahogyan a sors létrehozta ezt a költőt és sajátságos természetrajzát. Kellemetlenek, ridegek ezek a versek, de igazak; hogy hallatlanul dekadensek, az nem az olvasónak baj.

Sajnos, ez az egyirányú mélység és feszültség megfelelő egyhangúságot is jelent. Lanátor Pogány Ferencnek nincsenek színei és témái. Gazdagsága az árnyalásban van, amivel néhol remekül bánik. A barnának és a vas-szürkének minden átmenetével rendelkezik, de csak ezekkel. Velük fest, vagy még inkább: rajzol, erős, nyers vonalakkal s a képet az egyfajta sötét különböző valőrjeivel árnyalja. Kemény és hirtelen tömörítések, finom és erős fordulatok díszei időnkint e versek puritán, durva ruhájának. Persze, kisiklások is történnek; nagyon nehéz nívó-tartást, sőt fokozást elérni egy-egy szinte teljes feszültséggel kezdett versben; a stílus néhol pongyola (a herosztrátoszi vonással s apró, szervesen magáévá tett hatásokkal együtt, amelyekre nem fontos kitérni, elárulva, hogy a fentebb csaknem kész embernek mondott szerző mégis csak fiatal); vagy - sokszor, - túlságosan fogalmi; máskor száraz, közlésszerű, primitív. A költő prózaverseinek formája furcsa, szárazon dallamtalan, de mégis zenei és - különösen strofikusan, - egyéni rítmusú és veretű.

A legszebb darabok a kötetben, talán: Főfájás és ideggyöngeség, Elfeledett isten, Nem a világért, Elválnak tőlem az indulatok, Haditudósítás, Óriás, Háttal a napnak, Távoli, idegen csillagzatról; s a Modern csaták, amelynek elnyújtottságában egyformán van érdem és fogyatékosság, söprő áradás és ellanyhult terjengés. Ezek a darabak mind rokonok, de zártabb képek; a többi vers nagyon egyet mond. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez az örök egyet-mondás változatosabb is lehetne. A kíséret mellett tisztábban vezethetne a vezérmotívum, az egyes indulat az általános alap-meditáció erőszakos jelenléte nélkül. Ez a megjegyzésem azonban inkább Lanátor Pogány alkotómódszere ellen szól, aki, azt hiszem, több kiinduló pontot, szélesebb témasort kapna alapélménye számára a világból, ha a goethei alkalmiság tisztábban érvényesülne nála. Az elkülönítés nagy tudása még nincs meg teljesen a költőben. Valahogy erősebb keretezésnek is mondhatnám ezt a kívánságomat vagy tanácsomat, s Lanátor Pogány Ferencnek van is erre hajlama, hiszen legszebb költeményei önálló testként válnak külön az egyforma monológizálásból. Igen sajnálatos volna, ha ebben a kemény tehetségben később is mindig csak ugyanaz a fájdalom maradna a költészet ős testi forrása s az egy téma különböző hevességű megszólaltatója, - szemben a világ roppant sok tényével, gazdagságával, ami most háttérbe halványul vagy csak mint egy-egy ecsetvonás, és legtöbbször mint poentilista utalások szétpergő halmaza szerepel a képeken.

Úgy érzem, Lanátor Pogány Ferencet elegen fogják becsülni, de szeretni és ismerni kevesen. Pedig ez a zárkózott és különös költő a legjobb fiatalok közé tartozik. Ha fegyelmezettsége továbbra is megsegíti, igen sok új értéket várhat tőle a legkomolyabb irodalom; és igen sokfélét is, ha az élet kegyelme - ki tudja, - egészségesebb emberré érleli.