Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

NÉMETH LÁSZLÓ: GELLÉRT OSZKÁR: VALAMI A VÉGTELEN SUGARAKBÓL
A Nyugat kiadása

Hosszú évek következetes víz-vájása érzik e kötet versein: lassú, de mindig egyirányú változások összegezett nyoma. Ez nem az a szikravers, amely egy áldott pillanatban, készen pattan ki az ifjú költő homlokából, de nem is az a kavics-vers, amelyet kultúra áramai és szomszéd kavicsok csiszoltak ki. Ehhez a vershez alázat és szívósság kellett. Alázat a szellem titkos hajlandósága előtt, szívósság e hajlam folytonos nyomonkövetésében. «Lelked temetőjéből föl-följár s fölibéd omlik, Csak várd őt vissza, De szerelmetek gyümölcsét Derengő értelemmel valahogy ne érintsd» írja egy régibb versében az igazi ihletről s ez csakugyan az a költő, aki bekötött szemmel követte szíve delejét addig az isteni zsákutcáig, amelyből e kötet után aligha léphet már ki, de vétek is volna kilépnie.

Mi szorította bele a Gellért-verset a fokozhatatlan differenciálódásnak ebbe a zsákutcájába? Aki némi alaktani érdeklődéssel olvas Gellért-verseket, gyakran támadhatott az a benyomása, hogy ezek a versek voltakép egyetlen képzelt verssor fölé íródtak: egy hasonlat, egy ötlet, olykor csak egy mozdulat rajza fölé. Mintha két Gellért Oszkár élne; egyik, aki ha megírná a verseit, olyanféle verseket írna, mint a többi költő s egy másik, aki kiválaszt e versekből egy sort, s (mint búvár, aki egy kagylóban akarja felhozni a tengert,) csodálatos kommentár-versekben ebbe az egy sorba merül alá: ennek az egy sornak a mélyén jobban ott van a lényeges, mint a sok sor felületén. Az első vers elveszett, de a megmaradt glossza-vers, az egyetlen sorban leszállt búvár, csakugyan felhozza a tengert.

Soha ilyen «pars pro toto» költőt, aki az egyet ennyivel többre becsüli a soknál. Gellért képzelete onnan indul el, ahol a mienk megáll. Mi versünk szögletébe illesztjük a képet, hogy «gyöngyvirággal csiklandoztam a Sikert, de hiába», elhelyezzük az ötletet, hogy «a lélek egy lehelet súlya alatt is összerogyhat» s beérjük egy mellékmondattal, ha az összeölelkező emberek közt ásító szakadékot akarjuk éreztetni. Gellért, a búvár, azonban ezt az egy képet, egy gondolatot, egy mozdulatot kapta, mint beugrásra legalkalmasabb helyet, a meg nem írt versek Gellértjétől s mi, akik a sorok üvegablakán figyeljük őt, csodálkozva látjuk lejebb-lejebb lengeni, míg egy szerencsés fogás: a költő fölszökik s a választott sor színén, mint diadalmasan felemelt kar, megjelenik a másik sor, amelyet keresett.

A gyöngyvirág-fürtnek, amellyel a sikert csiklandozza, végig kell járnia az összeszorított szájat, a homlok durcás redőit, a lezárt két szemet s a kebleket, (minden mozzanat új strófát kap), míg gyöngyei holtan nem peregnek az öl eleven ravatalára s ő oda nem kiálthatja: «Akarod? Most már én nem akarom.» A lélekről szóló szentenciának is meg kell kérdeznie elébb a hídépítő mérnököt, hogy mennyi a híd teherbírása; a malommunkást, hogy mennyi teher alatt szakad le; a fa ágát, hogy mi alatt törik le s csak aztán kérdezheti meg a lélektől, hogy nem roskad-e össze a kedves öt ujja alatt. A búcsúzó kézfogás után szétvált karok, e középütt kettévált s fölrobbant híd két partján sorról-sorra épülhetnek csak ki a magasra emelkedő vállak sziklapartjain, hogy egyre közelebb dőljenek, meginogjanak s összeboruljanak, míg alattuk a folyó, az örök választó, új medret ásva, a föld mélyén tovább jár és tovább mos parttalanúl.

Mért nem elég megbánás szavai helyett egy simogatás, kérdi két strófán át a gesztusoknak azzal az aprólékos értékelésével, amely Gellért egyik legjellemzőbb tulajdonsága.

Ó, miért is kell hozzá még szavak után kapkodnom?
Szavak után, száraz szó-kórók után,
Jobbra meg balra
Jobbra meg balra
Kapkodnom -
Üresen zörgő szó-kórók után

Kapkodnom szegény szamár szájammal.

Ki nem érzi a rétegről-rétegre le-lengő búvárnak a mozdulatát a diadalmas «megvan»-ig, vagy inkább «megvagyok»-ig. Minden képben, minden ötletben, minden mozdulatban beláthatatlan, tudatmélyi tartalom lappang. Gellért képzelete e titkos nyilalást követi. Nem gondolatokat, képeket, tetteket fűz egymás mellé, hanem titokzatos visszhangjuk alján keresi a lényegest és magát. Gondolatok és mozdulatok álomfejtője ő, aki egy-egy banálisnak tünő frázis mélyén is meg meri és meg tudja találni az örök emberit.

*

Az a régi törekvés, hogy a költőt egy vezér-tulajdonsággal jellemezzük, bár sok naiv műben ficamodott félre, nem egészen jogosulatlan. Minden írót egykapujú háznak érzek s tétován lézengek körülötte, amíg ez az egy kapu meg nem nyílt. Gellért képzeletének a jellege megdöbbentően «determinál»-ja a Gellért-verset. Ez a determináltság persze itt is, mint a művészetben többnyire, látszat s a költő három évtizedes erőfeszítését kell értenünk alatta: egy adott hajlandóság harcát a megvalósulásért. S ha ma egyszerű is a híd, amelyet hajlam és formai megvalósulás közé verünk, nem volt könnyű a harc, melyet e szerény, jelzőiben tartózkodó költő is «roppant szenvedély»-nek nevez.

A képzelet azzal, hogy kiteregeti azt a meg nem írt vers-sort, amelyből a Gellért-vers kiindul, már irányt is szabott e versnek. Hogy lehet egy hasonlat mélyeit kiásni? Mi lesz az ötletből, ha az aljára szállsz? Hogy leplezed le egy mozdulat rejtett misztériumát? Gellért Oszkár jelenetezi, mondhatjuk, inszcenálja az ő választott sorát. A verssor kifejtve történet lesz s az eleven történet játék. Minden Gellért-vers apró dráma, ágon-ízen a Pirandello-drámákkal rokon, melyek filozófiai szentenciákat bontanak fel jelenetezett parabolákra. Csakhogy ezek egy költő szentenciái, aki nem azért bontja fel, hogy ránkbizonyítsa őket, hanem hogy megsejtessen valamit, ami mögöttük van!

Egy duzzogáson ért asszony mosolyában illatok, ízek, égi fények adnak találkozót, mondjuk mi. Gellért azonban sorra kérdi elébb a szegfűt: ismeri-e a rezeda szagát; aztán a málnát: ismeri-e a ribizke ízét; aztán a villámot: ismeri-e a szőke napsugarat. Illatok, ízek, égi fények ott állnak készenlétben s a költő közébük állíthatja a maga jelenetét. Kedvese soká várt rá a kertben, sóhajtozott, duzzogott, türelmetlenkedett. Amikor észrevette, hogy ő lesi, szégyenlősen elmosolyodott. A mosoly a kis dráma fókuszába került s a költő előszólíthatja az előjáték szereplőit: «Illatok! ízek! égi fények! most már Tudtok egymásról».

Mint minden, ami szerény, a Gellért-vers is ráér. Olyan keveset markol (egyetlen kommentálásra szoruló verssort), lépésről-lépésre haladva, nyugodtan kifejtheti. De mint minden, ami szerény, a Gellért- vers is fegyelmezett; egy szóval sem mond többet, mint amennyit kell s vigyáz, hogy csábító jelzők elágazásokra ne adjanak alkalmat, mert mi lesz, ha a kommentár új kommentárt fiadzik? Kényelmes vagy inkább menetes ez a vers s ugyanakkor szűkszavú. E két tulajdonság egymást keresztezve, kifelé mint rendkívül szigorú kompozició jelentkezik.

Aki nem mélyed el Gellért költészetében, könnyen visszahőkölhet ettől a szigorú kompoziciótól. Hisz ez előbb megvolt, mint a vers! A költő előre kész tervet hajt végre; a vers nem vers, hanem raffinált mutatvány.

Ez azonban nincs így. Bizonyos, hogy a költő tiszteli önmaga hagyományait, mélyre idegződött belé a saját vers-író metódusa, de a szerkezet nem előzi meg a verset, hanem vele együtt keletkezik. Eleve a lehető legkevesebbre szorította az anyagát; nyugodtan, menetesen halad előre, kerül minden kitérőt s csalhatatlanul megérzi a pontot, ahol meg kell állnia. A szellem fegyelme ez s nem az elhatározás makacssága. Két verssor közt halad előre ez a költő. Az egyiket nem írta meg, a másikat az ismeretlenség aljáról kell felhoznia. Ha ismerné ezt a sort, bizonyára vigyázna rá, hogy ne tünjék föl ennyire mesterkéltnek. De ha ismerné, nem volna ennyire természetes.

*

A képzelet iránya a vers szerkezetét, a szerkezet a technikát: így: «determinálódik» a Gellért-vers belülről kifelé s ez a látszólag szerény technika ép oly szívós és folytonos multat takar, mint a szerkezet. Csak költő érti, mit jelent minden versalkotó elemet kiküszöbölni, amelyre nincs okvetlen szükségünk s mindet megtartani, amely mögött szellemünk igénye áll. A költő titkos formasejtelmeket hoz magával. Egyik beletöri magát a kapott formákba s a titkos ígéret mint a régi ritmus új akcentusa él tovább, a másik forma-forradalmárrá lesz s fordulása másnapján veszi észre, hogy a forma damaszkuszi útján mennyit veszítenek és mennyit nyernek a Paulusok. Csak kevesen képesek arra a szívós előhaladásra, amelynek nincs szüksége formai átállásokra s lassan mégis magához idomítja a formát. Nemcsak új hangsúlyt ad, de a tehetséggel teljesen adekvát, új rendszert. S úgy ad újat, hogy semmi fontosat sem pazarolt el.

Aki verseket olvas, semmiségek mázsás súlyát méri. Fellapozom a Testvérbánat csillagának első jambus-verseit s e kötet gyönyörű címadó versét. Hol a magyar verstan, amely e két versforma közt a megtett utat érzékelteti? Ezek azok az inponderábiliák, amelyeken egy költő értéke múlik.

Megőrlődött a strófa, elbomlott a versláb s mégis erősebb lett a szakasz s meggyőzőbb a ritmus. Itt minden a költőé, minden az övé! A lelengő búvár mozdulatai menetekre bontják a verset, a dráma mozzanatokra bomlik; ezek a mozzanatok Gellért szakaszai. Csak ritkán egyforma hosszúak. Van egy szép vers ebben a kötetben, amely három kérdésben ismétli el ugyanazt a gesztust: az «Egy lendületre». «Férfiak, férfiak, hogy mondjam nektek el Egy lendületre mindazt a bájt», így kezdődik mind a három kérdés s mindegyikben ugyanaz a mozdulat. Elébb egy gyermeket emel föl a feje búbjára, mint akrobaták, aztán lengő hajú kedvesét, aztán öreg anyját, vigyázva, fonnyadt derekánál fogva. A három testvérjelenet pontosan ugyanakkora helyet kap s a Gellért-szakasz azonos lesz a hagyományos strófával. Rendesen azonban a menetek különböző terjedelműek s úgy segítik egymást, mint színdarab különböző hosszúságú felvonásai. A szakasz kényszerű logikai és szerkezeti egységet jelent, de ugyanakkor mint vers-egység is megoldott. A szerkezet menetei szabják meg terjedelmét s a költő ritmusérzéke képezi ki.

A ritmus Gellért Oszkárnál kétségtelenül másodlagos. Szolgál s nem uralkodik. Nem szabad cifrázó igényekkel megbontania a verseit de zökkenőkkel sem. Különös elegye ez a ritmus a gondolatritmusnak és zeneinek. A mondat, ahogy a logikai egységet jelentő strófából felbukkan, helyzeténél fogva része egy gondolatritmusnak. A vers prozódia nélkül is vers volna. A zenei ritmus inkább csak simít s a nemesebb gördülést biztosítja. A jambusból kinőtt költő magával hozza a szavak ritmikai értékelésének a képességét, de ez a képesség sosem jelent prozódiai elfogultságot, ritmus-kieszeléseket s a sorok megoldásában mint mindig új, de alig észrevehető ritmikai lelemény érvényesül. Nála is megtaláljuk azokat a versszöktető anapesztoid-figurákat, amelyek szabadvers költőinknél oly gyakoriak, bár ebben az utolsó kötetben ezek is egyre halványabbak s egyre inkább alája rendelődnek a gondolatritmusnak. Az iskolázott, de el nem fogult ösztön fegyelmezi e logikailag meghatározott sorok gördülését, amelyekről lassan a rím is lekopott, nem mert ez is forradalom, hanem mert ez is fölösleges.

*

Technika, technika! A költőről beszélj, kiáltják a vers öröméből kirekesztettek. Jellemrajzot! világnézetet! állásfoglalást! De miféle jellemrajzot követeltek tőlem a költő verseinek a jellemrajzán túl? S ha nem érzitek még, hogy kiről írtam, írjam hozzá, hogy szerény, áhítatos és büszkén igénytelen? Sokat gondol a halálra s valamit, valamit mégis kapott a végtelen sugarakból? A házasság költője ő, ahogy már a szakkönyvek is tudják. Jaj, de hány költője volt a házasságnak s hányan álltak gyöngédséggel a világ elé. De aki vers-kvalitásokra váltotta a szelídséget s vers-hajthatatlanságra a maga hajthatatlanságát! Vannak költők, akikről alig lehetne beszélni az eszméik nélkül. S volt ennek a költőnek is kora, amikor az eszmék még a felszínen csillogtak, nem szívódtak be a vers titkos mélyeibe. Az érett Gellért azonban, aki a megbánás szavai helyett a megbánás verdeső kézsimítását keresi, többre becsüli a vers mélyébe szívódott eszméket a szavakba foglaltaknál. Gesztus a Gellért-vers s a kritikusnak kötelessége is, hogy úgy írjon róla, mint a szellem egy jellegzetes kézmozdulatáról. Aki e gesztus után nem érti meg, hogy viselkedik ez a költő az élet akármelyik helyzetében, annak hiába részletezed magát az állásfoglalást.

A Gellért-vers feltünő korlátairól nem kell írni. A költő maga szűkíti meg e korlátokat. Azonban a legszűkebbre vont falak közt is maradhat egy kürtő, amely az égre nyílik s Gellért ezt az eget kereste a líra szélesebb térségei helyett.

Nemzedékében és a magyar irodalomban különös helyet kapott. Csaknem rokontalanul áll. Szépségének a méltánylása a magyar vers hagyományain felnőtt olvasótól új szempontokat kíván. Csakhogy ki hajlandó új irodalmi szempontokkal állni egy költő elé, aki nem csap zene-bonát? Előkelő helyét inkább néhány nemesebb ízlésű írótárs tekintélyszavának köszönheti, mint szélesebb rétegek meggyőződésének. S ugyanakkor alig van élő magyar költő, akit könnyebben fogadna el a nagy világ, mint őt.

Azok közé a jó értelemben vett nemzetközi költők közé tartozik, akik a nemzeti irodalomnak is új ojtásai. Engem évek előtt ő gyógyított ki abból a tévhitből, hogy túlerős alkati távolságokon át a tehetség sem illeszkedhet be szervesen egy nemzet irodalmába. Ő az az író, aki végkép meggyőzött róla, hogy az irodalom csak másodsorban vér, elsősorban szellemi erőfeszítés dolga s nincs az a nemzeti irodalom, amely egy tiszta erőfeszítés ajándékáról lemondhatna.