Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Túróczi József: LENAU MAGYARUL

A Lenau-mitosz annak az érzelmes irodalomszemléletnek az eredménye, amely a költő magánéletét érdekesebbnek tartja a műveinél. Ez a szemlélet dilettánsokat avat költőkké emberileg megható vagy megrázó okokból (boldogtalan szerelem, betegség, hősi halál). Színre a klasszicizmus pártján áll, de titokban a romantikát imádja: önálló műfaj rangjára emeli a töredéket; a tragikus utat, pózt és taglejtést többre becsüli a cselekvő megformált tragikumnál; oda van a gyönyörűségtől, valahányszor repedéseket fedez fel Dante vagy Goethe időtlen szobrán. Komornyiktávlatból elemzi Petőfit vagy Adyt. Élete alapján ítéli meg s degradálja Heinét, de viszont éppen boldogtalan életével igazolja a művészet fóruma előtt, törvényesíti Lenau költészetét.

Lenau a maga beteg és érzékeny testével és lelkével, fizikai gyökértelenségével, metafizikai hontalanságával, tárgytalan vágyaival a romantikus őstípushoz tartozik, de már a romantika egyenlítőjén innen született. Sokkal passzívabb, gyöngébb, semhogy megbírkózhatnék a lázasan politizálódó s mechanizálódó új valósággal. Ez a gyöngeség egyik forrása engesztelhetetlen pesszimizmusának. Hiába menekül előle misztikához, természetfilozófiához, Amerikába: csalódottan tér vissza mindenünnen. Hiába békül meg nagy ellenfeleivel, Hegellel s a saint-simonizmussal, a valósággal és politikával, a visszavonulás, a kilátástalanság és tehetetlenség tudata csak fokozza gyógyíthatatlan mélabúját, képtelenné teszi az élet magasabb és alsóbbrendű funkcióinak ellátására, tartós szerelemre, állandó barátságra. Ehhez járul Byron hatása s a kor stilizálható betegsége: a világfájdalom. Daimonionja korlátlanul uralkodik rajta, feloldja minden érzelmi felelősség alól, késlelteti nagykorúsítását, állandóan arra kényszeríti, hogy a tragikus magány és meghasonlottság álarcát öltse magára, úgy hogy sokszor már azt sem tudja, ő beszél-e vajjon vagy az alakmása? Néha szinte tettenérjük, amint lázas szemmel figyeli önmagát, hogy megállapítsa a maga személyazonosságát. Máskor pedig mintha csak azért gyujtaná fel magát, hogy a fájdalom, az égett seb ízéről ráismerjen önmagára. Irodalmi Nárcisz és Nero egyszemélyben. Itt a gyökere örökös filozófiai s esztétikai tanácstalanságának, kínosan ható nyelv- és stílusfegyelmetlenségének. Nem egyhamar akad hozzáfogható tehetség, aki annyiszor vétene a forma «etosz»-a ellen, akinek oly sok szép sora, képe, hasonlata s oly kevés zavartalan, kész, érett verse lenne. Hiába minden eredendő s gyakorlati zeneisége: csak nagy-ritkán, akkor is csak intellektuális fenntartásokkal, súlyos áldozatok s erőfeszítés árán részesül a tiszta, irracionális melódia megváltó kegyelmében. - Legegyetemesebb menedéke a természet. Az egyetlen, amely nem csalja meg. Mert ez a természet az ő kreatúrája. Tűri, hagy átitassa a könnyeivel, párhuzamba állítsa a hangulataival, átvigye beléje a maga problematikáját, hogy jegyeket, színeket keressen benne a maga pillanatnyi hangulataihoz, hogy lázbeteggé tegye, olyankor, amikor maga is lázban égő beteg. Lenau rendszerint olyan természet-formákat, nap- és évszakokat választ ki magának, amiknek hangulatértéke már az átszínezés előtt is pesszimisztikus: vihart, nyárutót, őszt, alkonyt, éjszakát. Mélabú találkozik itt mélabúval, magányosság magányossággal. A nyugtalan lélek mindenütt a maga titkos hangjára ismer, De e találkozások között kevés a teremtő, következetesen lírai jellegű. Az eredmény rendszerint nehány megdöbbentő, chtonikusan sötét részlet, egy csomó nyugtalanul okoskodó, és elmés, patetikusan lamentáló, szomoru tájkép. Ennek a természetszemléletnek - nehány technikai hasonlóságon kívül - semmi köze Petőfinek tiszta, plaszticitásukban is mozgalmas látomásaihoz.

Itt van végül Lenaunak sokat vitatott külső jegyeiben, tárgyakban megfogható, de valójában megmérhetetlen magyarsága, amely idehaza hizelgett a nemzeti hiúságnak, odakint az európaizált «vadság», egy mindig elérhető exotikus világ varázsával vette körül a költő alakját. Tény, hogy Lenau magyar környezetben nevelkedett, magyar iskolákba járt, jól tudott magyarul, olvasta kora magyar költőit, köztük Vörösmartyt, hogy anyjához írt leveleit magyarul zárja («édes fia Miklós»), összeomlása idején magyar hangsúlyba töri a német szavakat... Nehány versének zenei architektúrájából finom füllel talán ki is olvashatnók a lappangó magyar dallamot, de Délmagyarország, Buda, a Hegyalja, Magyaróvár vagy Pozsony emlékképeinek jóval kisebb az eleven ereje, semhogy képesek lennének külön nyelvet teremteni maguknak legbelsőbb tartalmuk kifejezesére. Lenau magyar s nem magyar tárgyú vagy hangulatú versei között - a helyszínen, környezeten, alakokon kívül - lényegében csak intellektualizálhatatlan, kielemezhetetlen ritmikai, atmoszférikus különbségek vannak. Magyarországot, a Bakonyt, a magyar pusztát, a Tiszát, a magyar betyárt és parasztot nem ő fedezi fel, hiszen a görögök, lengyelek irodalmi divatját éppen az ő fellépésének időpontjában váltja fel a magyarság európai kultusza. (Az ilyen felfedezéseknek különben inkább csak néprajzi, szociológiai érdekessége van, hacsak nem szolgálnak időtlen szimbólumok s hasonlatok anyagául.). Az ő magyar funkcióját mindenekelőtt abban látjuk, hogy közvetlenebb vonatkozásainál fogva befejezheti s kimerítheti e magyar táj romantikus meghódítását (Die Werbung, Die Heideschenke Die drei Zigeuner, Die Räuber im Bakony, Heidebilder, Die Bauern am Tiszastrande, Mischka an der Marosch, Mischka an der Theiss...). A deromantizálás s ezzel együtt a szimbolikus meghódítás nagyobb munkája Petőfire, Aranyra modern fokon pedig Adyra marad. Magyarország lényegében csak olyan szentimentális menedéket jelent Lenaunak, mint a természet, a zene, a történelem...

Feleki Sándor Lenau-fordítása (Lenau minden lírai költeménye. Szeged. A szegedi vakok intézetének kiadása. 1930.), amely ezekre az időszerű megjegyzésekre alkalmat adott, intenciója szerint jóhiszemű, becsületes munka s mindenképen rászolgál emberi rokonszenvünkre. Feleki évek óta következetes szeretettel foglalkozik hősével s úgylátszik, kizáróan érzelmes mélabúján keresztül próbálta megközelíteni. Csakhogy ezt az érzelmességet megfosztotta minden elemi irracionális, ellenőrizhetetlen velejárójától, féktelenségétől, fegyelmezetlenségétől, érdességeitől, szóval minden olyan elemétől, amik eredeti helyükön paradox, rikító egymásmellettiségükben még ma is izgatóan és elevenen hatnak. Lenau démonizmusa leláncolt, veszélytelen szalónképes romantika lesz; abszolút magánya ábrándos ellágyulás, felzaklatott, viharvert természete biedermeier-díszlet. Ennek az árnemesítő belső metamorfózisnak hallható, helyesebben: látható kifejezője, pontos megfelelője, a nyelv. Feleki egy ízben «est»-re cseréli Lenau «éjszaká»-ját s ezzel a helycserével vérét veszi az egész versnek. Ez az eset jellemző egész eljárására: fordításai úgy viszonylanak az eredetihez, mint az est az éjszakához. - A kötethez Herczeg Ferenc írt előszót, a fordító pedig irodalomtörténeti bevezetést.