Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Schöpflin Aladár: AZ ŐSDIÁK
Komáromi János regénye - Genius

Az ősdiák nemcsak a harminckettedik szemeszterét taposó Bakura Dániel, hanem maga a regény írója is. A húsz év előtti egyetemi évekről ír, kulcsszerű élmények alapján s lelkileg még ma is benne él azokban a húsz év előtti dolgokban, amiket elbeszél. Alig valamivel emelkedett a gondolata föléjük, a szeme a régi diákszem marad, a szemmértéke az emberek és dolgok megítélésében ugyanaz, mint akkor, mikor átélte őket. Ma is épp olyan fontosságúnak érzi azokat a garastalanságokat, vacsora- és ebédgondokat, egyetemi mozgalmakat, önképzőkörízű irodalmi terveket, apró diák-csalafintaságokat, amelyek egy-egy menzai ebédbliccelésre irányulnak, a vicceket, amelyeken akkor olyan jól mulatott az írói kezdő évek diadalait és kiábrándulásait s mindenek felett a kamaszszerelmeket, amelyeken ifjúi kedvét köszörülte. Mintha tegnap történt dolgokat mondana el, elbeszélésében alig van valami az ifjúságra való visszaemlékezésnek akár humorából, akár melankóliájából. Van humor az előadásában, de ez az egyetemi levegőben benne élő fiatalember nyers, kamaszos humora, nem a meglett emberé, aki évek, élettapasztalatok révén megszerzett életfilozófia perspektívájából néz vissza az elhagyott tájakra.

Teljesen problémátlan könyve egy problémátlan írónak. Mint szereplő személyei, ő sem esik gondolkodóba és nem kísérli meg a vele történő dolgokat értékelni. A főmotívuma az a krajcártalan nyomor, amelyben a különböző egyesületekben és körökben tömörülő diákok éltek, de ezt teljesen mint adott tényt, mint anekdota-anyagot fogja fel és értékesíti, nem gondol róla semmi különöset, úgy beszél róla, mintha magától értetődő dolog volna. Sőt az anekdotikus hatás kedvéért bizonyos homéroszi túlzással mondja el a dolgokat. A Mensa Académián az ebédjegyek elblicceléséből csúnya verekedés tör ki a diákok és a pincérek között, - erről egy Iliász-travesztia hangján beszél, de arra nem is gondol, hogy az egész jelenet milyen visszás és milyen furcsa világításba helyezi a háború előtti diákság közszellemét. Általában mintha kedvesnek és mulatságosnak találná a nyers és durva dolgokat, amit könnyebben meg lehet érteni egy húszéves kamasz diáknál, mint egy negyven éves, lehiggadt írónál. A túlbő milieu-rajzon egy vékony kis szerelmi cselekményt futtat keresztül, - az is olyan gyermetegül hamvas és primitív, mintha egy húszéves gyerek írná, aki még nem tud semmit a szerelemről. Érdekes író ez: úgy látszik, mintha csak gyüjtötte volna magába az emlékképeket, de sohase gondolkozott volna azon, amit átélt.

A háború előtti budapesti egyetemi diákéletnek tudtommal egyedülálló rajza ez a könyv s ebben a tekintetben dokumentáris értékű. Roppant szélesen és már említett túlzásait leszámítva, szemmelláthatóan a valósághoz tapadva írja le a magyar életnek ezt a fontos elemét, de amit elmond róla, egyoldalúnak látszik. Alig beszél másról, mint a diákok apró, persze nekik katasztrofális pénzgondjairól és bajairól. Arról, hogy ezek a diákok tanulnak-e és hogyan, hogy vannak-e gondolataik, beszélnek-e néha komoly dolgokról, egyáltalán élnek-e néha szellemi életet is, szót sem szól. A regényben megjelenő számtalan alak között egyetlen diákot sem látni könyvvel a kezében s egyetlen tanár alakja sem tűnik fel. Ez a diákélet olyan, mintha csak a Mensa Academia föltétes főzeléke fűzné az egyetemhez. Talán azért van ez, mert hőse, Mudrony Sándor, csak melléje járt az egyetemnek s már az első évben átevezett a zsurnalisztikába, hogy ott újabb anekdotaanyagra tegyen szert.

A regény olvasása után önkéntelenül a Vas Gereben neve jutott eszembe, Ő állt olyan teljesen egyszínvonalban anekdotáival és azok alakjaival, s őrá emlékeztet a stílus gyakori pongyolasága is.