Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Kodolányi János: HORTOBÁGY
Szép Ernő könyve - Singer és Wolfner

Ezek a színes rajzok azzal a szerény pretenzióval állanak elénk, hogy ne tekintsük őket egyebeknek kis anzikszkártyáknál. S mondatról mondatra, amint egyre jobban elmerülünk az olvasásukban, szinte észrevétlenül belelopják magukat a szívünkbe. Egyre tágul előttünk a Hortobágy képe, egyre mélyebben szállunk abba a titokzatos és mégis napfényes, reális világba, amely a Hortobágy százszor leírt és százszor megismert arculata mögött rejtőzik.

A Hortobágy világának mindig csak egy-egy kis szegmentumát kapjuk a könyv fejezeteiben. Külön kép s külön világ a Nagycsárda külön egész a vonuló kubikusok képe, a gémeskutak környéke, a madarak világa, a bogaraké, a virágoké és füveké, külön mesteri rajz az ökörcsorda hajnali ébredése, a disznókonda vonulása, a gólyafészek, a reggelit főző gulyás, a csillagos éjszaka, az ostornyelet faragó öreg csikós, a régi nótákat hegedülgető s kornyikáló vén vándormuzsikus, vagy a németek csapata, akik térképpel a kezükben sportból vágnak neki a pusztának, hogy lássák azt, amit úgysem láthatnak. S mindezek a mesteri, finom, pasztellszínű kis mozaikképek észrevétlenül összeállanak, egymáshoz sorakoznak s csodálatos világképet adnak egy világról, amelyről azt hittük, hogy ismerjük, mert láttuk s tanultuk, daloltuk egzótikumait s néprajzi, vagy romantikus külsőségeit.

Bevallom nekem reveláció volt a s könyv, pedig ismerem az Alföldet. De Szép Ernőnek sikerült az, ami csak vérbeli írónak sikerülhet s annak sem mindig: felfedezni, amit mindenki tud, meglátni, amit mindenki lát, éreztetni, amit mindenki érez, lerajzolni, ami mindenkinek ott van a vázlatkönyvében, a szíve legbelső zsebében. Sikerült elmondani azt, amit mindenki elmondhatna. Sikerült a Hortobágy banális, iskolakönyvszagú és stereotíp képét úgy belelopni a könyvébe, hogy semmi se legyen benne banális, iskolakönyvszagú és stereotíp. Azt, ami egy egész nemzet élményévé vált évszázadok dalain, ponyvaregényein, romantikáján, ujságcikkein és gazdasági problémáin keresztül, egyéni élménnyé tudta tenni a maga számára és minden olvasója számára. Hogy a Hortobágy végtelenjén meglássa a fűszálat s a fűszálban a Hortobágyot, erre vezette rá az olvasót és sajátmagát. Nem úgy áll elénk, mint aki otthon van a Hortobágyon s mégis első pillanatban otthon tud lenni, mert költő. Nem mondja, hogy ez hát itten a gémeskút, vagy a csikós, hanem úgy áll elé, mintha életében most látott volna először kútgémet, csikóst, gólyát, patakot s azt a finom hangulatlégkört fogja meg s veszi tollhegyre, amely a dolgokat körülveszi: Rilke jut az ember eszébe, aki a tárgyak lelkéről beszélt. S ez a lélek sűrűsödik össze a hortobágyi dolgok körül, ez vibrál, villódzik s ugyanakkor s külön misztikus életet lehelő dolgok közötti rejtett s különös vonzódás is.

S mennyi szeretet van ennek a könyvnek minden sorában. A földnek, a békének, az állatoknak s az állatokkal együttélő embereknek milyen spontán s testvéri szeretete. Milyen szeretete az életnek, az egyszerűségnek, a csöndes szónak, a vidámságnak, a szegénységnek, milyen szeretete a szeretetnek. Hogy a legbelsejéig lát ez a szeretet tájnak, épületnek, embernek, növénynek, állatnak egyaránt. Nem a hideg értelem logikus és kegyetlen fúróeszközeivel dolgozik Szép Ernő, hanem a gyermek s a parasztember magától értetődő intuiciójával. Szinte úgy hatnak a cikkei, mint prózába széttört versek, versek a legjavából. Szelíden érzelmes, itt-ott mosolygósan gunyoros, játszi, elszomorodó merengő, vagy gyermekesen örvendező hangja azokra az öreg parasztokra emlékeztet, akik gyermekkoromban mesélgettek nekem, tréfálkoztak, panaszkodtak, csintalankodtak és merengtek előttem, a primitív magyar ember s a falusi gyerek bölcs és egyszerű arcai, hangjai támadnak fel bennem. Még akkor is, ha egy-egy pesti «kiszólás» üti meg a fülemet, mert ez úgy hat, mint a zenében a kontrapunkt. Mindig tudja Szép Ernő, mikor kell efféle eszközöket alkalmaznia s mindig eléri velük a kívánt hatást: a finom s megértő gúny mosolyrakésztető hangulatát. Igen, ő minden spontánsága mellett is modern ember, de valahogy anullálta a technikai civilizáció ama területeit, amelyek ösztönös gyermekségének tisztaságát zavarnák.

Én azt mondom, hogy ezt a finom, szerény, kedves, szeretettől lelkendező kis könyvet minden okos tanító és tanár elolvastathatná a gyermekekkel, amikor a Hortobágyról, az Alföldről, a pásztorkodásról, a délibábról, a népdalról stb. esik szó. Én, ha tanító lennek, magam olvasnám fel egy-egy éppen alkalmas fejezetét s nem adnám fel leckére s nem kérdeznék belőle, hogy az impressziók hamvasságán semmit se rontsak. S tenném ezt éppen most, amikor annyit beszélnek a magyarságról s amikor felnőtt emberek szívében sem árt kissé felkelteni a messzehagyott primitívség, tisztaság és egyszerűség hangulatait.

Meg kell azonban mondani, hogy Szép Ernő bájos pasztellképeit Mühlbeck Károly üres, rideg, dilettáns «illusztrációi» minduntalan zavarják. Majd minden oldalon ott sérti az olvasó szemét egy-egy úgynevezett tollrajz s kitépi a könyv hangulatából. Pedig milyen szép lett volna a Hortobágy, ha az illusztrációk úgy símulnának benne az íróhoz, mint például Tersánszky Kakuk Marci-jában Fáy Dezső tollrajzai. Nem is szólván arról, hogy nehéz viszonyok között élő komoly művészek ambicióját s keresetét növelné a giccstől elforduló igazi könyvkultúra. A közönség ízlésének nevelése pedig, azt hiszem, szintén megfontolandó.