Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
A bogarász, mikor valami sosemlátott új bogarat talál, mindjárt más bogarakkal való hasonlatosságok után kutat, hogy bogarát nembe, rendbe, osztályba és isten tudja hová rendszerezhesse, egyszóval, hogy atyafiságot szerezzen számára. Így bogarásztam végig én is emlékezetemben az egész világirodalmat, hogy Tamási Áron novelláinak apát-anyát kerítsek. Nézelődtem Mikszáth, Móricz, Szabó Dezső körül, visszafordultam Gogolj Dikanka-majori elbeszéléseinek meseködben csillogó vaskos realizmusához, gondoltam a Contes Drolatiques naiv jókedvére, néhány Cervantes-novella groteszk gazdagságára, méricskélve megálltam ó-olasz novellák édes és csiklandós derűje, s máskor misztikus melankóliája előtt, s mind messzebb jutva a multba, már-már antik pásztor idilleknél tartottam, - mikor elszégyelve magam e filológus-mesterkedésért tisztára söpörtem agyamat, s akkor időtlen messzeségben, hetedhét országon túl, de még Szabó Dezsőn is túl, az operenciás tenger partján találkoztam Tamási Áron ősével.
Hófehér istenszakálla volt az öregnek, de hátul ördögfarka lógott, egyik szeme nap volt, másik szeme hold, és orrlikából kénes füst szállott. Talpa megkopott a vándorlásban, háta meggörbült az időtől, a neve pedig ez volt: Mese.
Ha Tamási Áron írásainak rokonságát keressük, azokhoz a népmesékhez érünk, amelyeket a valóság határait messze kitoló primitív képzelet, a természetet a maga totalitásában átérző és átlelkesítő ősi szemlélet, a naiv lélek ösztönösen kifakadó érzései, vágyai és hangulatai szültek. Ázsiából jöttek-e ezek a mesék, s Ázsiából jött-e Tamási Áron, vagy mindenütt megtermettek az ősnépek paradicsomi fantáziájában, s megkésett lakosa-e Tamási Áron e paradicsomoknak, - mindegy. Novelláinak magától értetődő; szinte magától-lett volta önkéntelenül azt az érzést kelti, hogy «mesefa» virágzik, s egy Kolozsvárt éldegélő, Amerikát járt, nadrágos s kereskedelmi iskolában érettségizett székely fiú képében találkoztunk avval a mindig misztikus ködbe burkolt valakivel, aki a mesét költi s ereszti világgá.
Bizonyára nem elegendő ennek az érzésnek felkeltéséhez a székely népi nyelv állandó használata, nemcsak az alakok ajkán, hanem az író szájában is, - jóllehet ezt a nyelvet az olvasók zöme valóban csak a Népköltési Gyüjtemény székelyföldi köteteiből ismeri. Nem elegendő az sem, hogy itt is, ott is fölbukkan egy-egy valóságos mesemotivum, mikor például az apa elveszettnek hitt fia helyébe fából farag magának gyermeket s szinte várjuk, hogy elevenné éled
Kell, hogy a mese-keletkezés törvényei szerint keletkezzenek Tamási Áron történetei is. S ha történeteit s alakjait közelről megnézzük, azt látjuk, hogy a miliő zsúfoltan reális gazdagsága s a külső gesztusoknak meghökkentően vizuális ereje ellenére sem hatnak történetei «az életből ellesettnek» s emberei «az életből fotografáltnak».
Novellái vázukban majdnem példázatok, melyekben a lélek és értelem ereje győz a nyers erő felett
Ott azonban, ahol a mese természetes szimbolum-volta fölé az író még ujabb mesterséges szimbolumokat próbál építeni, ahol székely-tragikumot, megoldhatatlan kettősségeket, miegymást akar beléoltani a szűz anyagba, megbomlik a mese varázsa. Ahol nem elégszik meg avval, hogy elmondja ember-látomásait, hanem láthatatlan részüket bolygatja meg, belső hasadásokat feszeget, ott elveszti patakzószavú biztonságát s képlátása alól mintha kicsúszna a támasztó talaj.
A jelen problémáinak megjelenítésére vannak finomabb eszközei is az írónak, mint ezt az
«A plébános elévette az anyakönyvet.
- Milyen névre akarja kereszteltetni?
- Úgy gondolom, hogy lenne György, Dózsa György, - mondta a székely.
- Az már volt egy, - lehelte a férfiút szembe a pap.
A szikla nyugalmával vette a székely a szót.
- Vót, - mondta. - E lesz a második.»