Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Sárközi György: HAJNALI MADÁR
Tamási Áron novellái - Athenaeum

A bogarász, mikor valami sosemlátott új bogarat talál, mindjárt más bogarakkal való hasonlatosságok után kutat, hogy bogarát nembe, rendbe, osztályba és isten tudja hová rendszerezhesse, egyszóval, hogy atyafiságot szerezzen számára. Így bogarásztam végig én is emlékezetemben az egész világirodalmat, hogy Tamási Áron novelláinak apát-anyát kerítsek. Nézelődtem Mikszáth, Móricz, Szabó Dezső körül, visszafordultam Gogolj Dikanka-majori elbeszéléseinek meseködben csillogó vaskos realizmusához, gondoltam a Contes Drolatiques naiv jókedvére, néhány Cervantes-novella groteszk gazdagságára, méricskélve megálltam ó-olasz novellák édes és csiklandós derűje, s máskor misztikus melankóliája előtt, s mind messzebb jutva a multba, már-már antik pásztor idilleknél tartottam, - mikor elszégyelve magam e filológus-mesterkedésért tisztára söpörtem agyamat, s akkor időtlen messzeségben, hetedhét országon túl, de még Szabó Dezsőn is túl, az operenciás tenger partján találkoztam Tamási Áron ősével.

Hófehér istenszakálla volt az öregnek, de hátul ördögfarka lógott, egyik szeme nap volt, másik szeme hold, és orrlikából kénes füst szállott. Talpa megkopott a vándorlásban, háta meggörbült az időtől, a neve pedig ez volt: Mese.

Ha Tamási Áron írásainak rokonságát keressük, azokhoz a népmesékhez érünk, amelyeket a valóság határait messze kitoló primitív képzelet, a természetet a maga totalitásában átérző és átlelkesítő ősi szemlélet, a naiv lélek ösztönösen kifakadó érzései, vágyai és hangulatai szültek. Ázsiából jöttek-e ezek a mesék, s Ázsiából jött-e Tamási Áron, vagy mindenütt megtermettek az ősnépek paradicsomi fantáziájában, s megkésett lakosa-e Tamási Áron e paradicsomoknak, - mindegy. Novelláinak magától értetődő; szinte magától-lett volta önkéntelenül azt az érzést kelti, hogy «mesefa» virágzik, s egy Kolozsvárt éldegélő, Amerikát járt, nadrágos s kereskedelmi iskolában érettségizett székely fiú képében találkoztunk avval a mindig misztikus ködbe burkolt valakivel, aki a mesét költi s ereszti világgá.

Bizonyára nem elegendő ennek az érzésnek felkeltéséhez a székely népi nyelv állandó használata, nemcsak az alakok ajkán, hanem az író szájában is, - jóllehet ezt a nyelvet az olvasók zöme valóban csak a Népköltési Gyüjtemény székelyföldi köteteiből ismeri. Nem elegendő az sem, hogy itt is, ott is fölbukkan egy-egy valóságos mesemotivum, mikor például az apa elveszettnek hitt fia helyébe fából farag magának gyermeket s szinte várjuk, hogy elevenné éled (János nemzései), vagy mikor Durumó ördög bozontosan, szarvasan, farkasan, de úgy, hogy valóságában mégsem kételkedhetünk, végigjátszik egy remek kis komédiát a csiki székellyel (Ördögváltozás Csikban). S talán még az a bűvös mesehang sem, amelyet Tamási Áron zenget, s amelynek minden mondata szólás-mondás, példaszó, játékos ige s dal lehetne.

Kell, hogy a mese-keletkezés törvényei szerint keletkezzenek Tamási Áron történetei is. S ha történeteit s alakjait közelről megnézzük, azt látjuk, hogy a miliő zsúfoltan reális gazdagsága s a külső gesztusoknak meghökkentően vizuális ereje ellenére sem hatnak történetei «az életből ellesettnek» s emberei «az életből fotografáltnak».

Novellái vázukban majdnem példázatok, melyekben a lélek és értelem ereje győz a nyers erő felett (Mihájka szippants, A legényfa kivirágzik) vagy az ősi, természetes furfang a civilizáció mesterséges furfangja fölött (Sóvidéki társasjáték) vagy az igazság, az erkölcsi erő a hamisság és ármány fölött (Új székely Antikrisztus), győz diadalmas kacagással, vagy tragikus összeroppanással, balladai komorsággal (Siratnivaló székely, Cigányvirág, Zeng a magasság), mert hiszen a lesujtott igazság elrejtezett ereje még hatalmasabb a könnyű győzelműnél. S emberei, e kedvesen ravasz, játékosszavú, csavaroseszű góbék, fehérharisnyás, bölcsködő székely legénykék, sűrű indulatú, konok s borús parasztok, magányosságba omlott hegyi pásztorok sem igazában az élet egyénileg kirajzolt figurái, hanem mögöttük embermásaik fogyhatatlan sora áll, jelképei egy népnek, egy fajnak, vagy végelemzésben magának az embernek. Majdnem látomások, mint ahogy a meselények is a lélek belülről kivetített víziói; még az a Tamási Áron is, aki egyik novellában tulajdon személyében lép föl, fején találja a szöget mikor magát garabonciásnak nevezi. (Erdélyi csillagok). Csak a természet, amelyben élnek és mozognak, a havasi mezők, sebes patakok, fehér országutak, iszamlós fahidak, zsindelyes házak, csak a holt természet élő igazán, amelytől anyagi életüket kapják e furcsán imbolygó, mély költészettel fátyolos alakok is.

Ott azonban, ahol a mese természetes szimbolum-volta fölé az író még ujabb mesterséges szimbolumokat próbál építeni, ahol székely-tragikumot, megoldhatatlan kettősségeket, miegymást akar beléoltani a szűz anyagba, megbomlik a mese varázsa. Ahol nem elégszik meg avval, hogy elmondja ember-látomásait, hanem láthatatlan részüket bolygatja meg, belső hasadásokat feszeget, ott elveszti patakzószavú biztonságát s képlátása alól mintha kicsúszna a támasztó talaj. (Ecet). Aki így tud embert leírni kívülről: «... a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzeslábú hangyák járták össze-vissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömör vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni...» (Mihájka, szippants) az ezen az idegen területen üres szónokiassággal éri be: «Ő volt a tulajdon hatalma alól felszabadult ember, az öröktől való időnek egy csepp íze, az univerzumnak önmagát megalkotó értelem szikrája, az ösztönös élet és mindenekkel egy vég felé haladó Törvény betűje.» Itt az a retorika kísért, ami Tamási Áron költői, misztikus realizmusától alapjában a legidegenebb.

A jelen problémáinak megjelenítésére vannak finomabb eszközei is az írónak, mint ezt az Erdélyi csillagok s kivált a kötet remek címnovellája, a mesekörből már egy tudatosabb művészi szférába lépő Hajnali madár bizonyítja. Ebben mázsás problémákat emelget félújjal ez a mézeslelkű és keserűfejű székely legény: az összeomlott nemzetet tehetetlen szónoklatokkal sirató úriosztály s a minden zászló alatt csak a föld barna színét látó nép néznek itt farkasszemet. S hogy mi az író vélekedése a dologról, elárulja a zárójelenet. A plébános házába, ahol a boros, halálos busongás folyik, beállít a székely az örömhírrel: fia született.

«A plébános elévette az anyakönyvet.

- Milyen névre akarja kereszteltetni?

- Úgy gondolom, hogy lenne György, Dózsa György, - mondta a székely.

- Az már volt egy, - lehelte a férfiút szembe a pap.

A szikla nyugalmával vette a székely a szót.

- Vót, - mondta. - E lesz a második.»