Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám
azúr palástja leng s a földi mámor
fanyar tüzét a szélbe szórja Ámor
s a vágyak kéjes asszonyként hevernek,
a föld alatt feküdni?
míg szívként repdesett a balga élet
bülbül szavára s elfeledve roppant
dalát a létnek, csendesedve révedt
álmok örök ölébe.
a Nappal és Éj konok esője vág,
örök ritmust lihegve fut tovább
Apollon és az éveket kiáltja
magas vártán a vén Idő.
gyilkos, kinek üvegszemén az állat
gyötrelme jajdult, könnyáztatta ordas,
széttépve fekszik, míg fölébe fáradt
ingással dől a Föld s az Ég.
feszítve keresztként a zord vizeknek,
sugártalan hallgatja, mint pihegnek
a csend emlői s forma-váltva forr át
a jaj-hazából végtelen felé.