Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: WERFEL ÚJ REGÉNYE

Sokáig tartott, mire Werfel a szétfolyó lírai világképtől eljutott a plasztikusabb epikai világképig, mire etikai felelősségérzetét közös funkcióra egyesítette az epikaival. Ez a strukturális változás természetesen nem ment simán végbe, meredek kerülők, felesleges erőpazarlás nélkül. De az eredmény megérte a fáradságot: új regénye a «Barbara oder die Frömmigkeit» minden gyöngéje s technikai fogyatkozása mellett is jelentékeny alkotás. Belső tartása szerint Werfel ugyan még most is a régi expresszionista, a szánalom, a jóság, az alkotó szeretet, az intellektuális önkívület, az ünnepélyes utópia, a patetikus lágyság, a gőgös alázat, a szociológiai álomhüvelyezés költője, amint első érett verseiből ismerjük, csakhogy mindez lehiggadt, megtisztult, tartalmasabb szerényebb lett, a felszín alá bukott, felszívódott a szavak vérébe s a háttérből hallatja a hangját. (Utosó művei - főleg az «Érettségi találkozó» - kivétel nélkül ebben a síkban járnak.) A Barbara világát (a béke ősze, a háború, háború-utó) jól ismerjük egyebünnen; ismerjük nyomorúságos problematikájában, céltalan szépségében, álló és mozgó képeiben, nyomasztó dinamikájában, keresztmetszeteiben s hosszmetszeteiben: Az új romantika egy új monisztikus szépség káprázatával vakított rá, Wedekind felszabadította leláncolt vadállatait, Heinrich Mann szerető gyűlölettel kisérte utolsó útjára, Thomas Mann fiktív egységbe foglalta, teremtő iróniájának az erején, Stefan George megátkozta s megjósolta bukását, Th. Däubler az északi fény mítoszába menekült előle, Jak. Wassermann megmérte s halálra ítélte, hogy aztán utopisztikusan újjáépítse romjaiból; az expresszionizmus leleplezte tartalmatlanságát, istentelen gőgjét s színpadon, regényben, lírában harcot kezdett egy új absztrakt rendért, a szintetikus formáért, a társadalom erkölcsi forradalmasításáért, az anyag átszellemesítéséért, szintézist hirdetett, de csak hogy mégegyszer összetörje a törmelékeket, hogy a költészetet kiszolgáltassa legnagyabb ellenségeinek: a mértannak, a logikának, az analízisnek, hogy a természetet elárulja a városnak, az eszmét a politikának; férfiasságot mimelt, de csak azért, hogy egy új szentimentalizmust hozzon divatba. Végül: ismerjük ezt a világot a háborús regényekből, miknek legtöbbjénél szociológiai felelőtlenség szövetkezett esztetikai tehetetlenséggel.

Werfel is azon van, hogy megváltsa s megváltassa ezt a világot. Az ő megváltásának a formája etikai, végső célja pedig egy új érzelmi humanizmus, új istennel, új éggel, új metafizikai otthonnal, az erkölcsi értékek új rendjével és rangsorával, tehát merő ellenképe a klasszikus kultúrhumanizmusnak, amely szilárdan áll a földön, csak a jelenséget látja, nem lépi át az abszolútum küszöbét, lemond az élet végső értelmezéséről s a maga álláspontjáról feleslegessé tesz minden metafizikai spekulációt. S meglepő, hogy éppen ez az a pont, ahol Werfel költészete erősebbnek bizonyul Werfel etikai programmjánál, kifog rajta, nem tűri, hogy a tanító, a megváltó, a szociológus, a pszichoanalitikus bitorolja a költő funkcióját s az időszerűség síkjából hirtelen a szimbólumok, a hasonlatok, az időtlen vonatkozások nyelvére ülteti át az egész kóros anyagot.

A regény hőse, egy békebeli osztrák ezredes fia, apátlan-anyátlan árva, tehát predesztinált örököse a Parzivaloknak, Simplicissimusoknak, rokona, kortársa a Caspar Hausereknek, Christian Wahnschaffeknak, Hans Castorpoknak, - végletesen, konokul passziv, befelé élő, érzékeny, félszeg; tűri, hogy szeressék, hogy kínozzák, megalázzák; szinte tudattalan-akaratlan siklik át egyik külső formából, egyik helyzetből a másikba, - kadétiskolán kezdi, papnövendék, orvostanhallgató, katona, orvos, - mindenik nyomot hágy rajta, szinte észrevétlenül sodródik bele a forradalomba, a forradalom színészei, a bécsi szellem rokkantjai, a megváltás igazi s álapostolai közé. A legmélyebb szenny s aljasság közepette is megőrzi tisztaságát. Százszor eltéved, elkallódik s mindannyiszor hazatalál önmagához, anélkül, hogy belül deformálódott volna. Valójában csak egyetlenegyszer lép ki passzivitásából, amikor szembeszáll a katonai rend és fegyelem egész világával: a fronton szabadon bocsát három nyomorult katonát, akiket neki kellene agyonlövetnie. A dolognak súlyos következményei vannak: büntetésből egy előretolt veszedelmes állásba kerül, s kis hija, hogy ott nem pusztul.

A szerelem csak véletlen, pillanatnyi megrázkódtatás, testének kevés, lelkének alig van köze hozzá. Valójában csak egy érzésre képes, arra, amely dadájához, a cseh Barbarához köti. Ez az asszony szülei helyett szüleje, gyámja, barátja, bizalmasa, mindig jelen levő, ható multja, állandóan eleven gyermekkora; elemi szeretet, mely sohasem kér, de mindig ad, kifogyhatatlanul, mértéktelen, még halálában is; misztikus erők hordozója, metafizikai otthon ebben a világban, amelynek atómjai fellázadtak egymás s az egész ellen, amely elvesztette szívét, s most nincs, ami lüktetésben tartsa, szabályozza vérkeringését, amelyen nem segít sem zsidó irónia, sem keresztyén templom, sem neoromantika, sem neonacionalizmus, mert kiveszett belőle az alkotó rend ideája. Valahányszor a fiatalember meglátogatja Barbarát, úgy tetszik, mintha az anyafölddel magával találkoznék ezekben a találkozásokban nincs semmi érzelmesség, mégis életének legkonkrétabb, legemberibb pillanatai. Mágikus szálak járnak ide-oda közöttük: amikor a sebesült katona magához kivánja az öreg asszonyt, ott terem mellette. A találkozások idővel egyre ritkábbak, végül teljesen elmaradnak: Barbara meghal, s amikor a fiatal orvos a hajó fedélzetéről a tengerbe dobja azokat az aranyakat, amiket Barbarától örökölt, mintha most első izben ébredne tudatára a maga életformájának.

Elejétől végig két alakban látunk és hallunk mindent, ami történik: egyfelől közvetlen közelről, távlat hiján, másfelől úgy, amint a hős emlékezetében megtörik, átszűrődik, módosul. De ez a kétféleség nem zavarja, sőt ellenkezőleg kiegészíti, fokozza és erősíti egymást s itt van egyik forrása annak a lírai feszültségnek és varázsnak, amivel a nyelv át van itatva...