Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Regény és novella

Schöpflin Aladár: ÁLMOKHÁZA
Heltai Jenő regénye - Athenaeum-kiadás

Minden baj azon kezdődik, hogy dr. Karmel Péter, mérnök, repülőtiszt a harctéren lezuhant gépjével s mire a frontkórházban magához tért, elvesztette félkarját, folytonos zúgást érez a fejében és félelmetes álomképek háborgatják ébrenlétében is. Elvesztett a félkarján kívül egyebet is, amiről nem tud: a jövőjét. Nem tud többet a jövőre gondolni, a mérnöki munkájára, az emberekkel való érintkezésre, az élet érdekeire és érdekességeire s nem tud többet kapcsolatot találni az emberekkel s a mindenki számára megnyíló realitással. A jövőtlen ember a multba süllyed és ez a mult gyilkos kegyetlenséggel fekszik rá. Amit valaha életében elmulasztott, amit befejezetlenül hagyott, az most mind lidérccé válik, háborgatja álmában és ébrenlétében, marcangolja és tépi, nem enged neki megnyugvást, összezavarja nappalait és éjjeleit. Jelentéktelen dolgok óriási fontosságra nőnek izgatott képzelődésében, szörnyű agyrémekként hajszolják, kergetik egyik helyről a másikra. Az életében félbehagyott cselekedetek könyörtelen ellenségekként vannak a sarkában: egykori kedves tanára képe, akinek látta árva temetési menetét és renyheségből nem csatlakozott hozzá, a vak ember, akit a faképnél hagyott, holott fel kellett volna segítenie a villamosra, most mindennap megjelennek nála és halálosan büntetik léhaságáért: Egy gyermekkori öntudatlan szerelmi ábránd csalogatja messziről, ennek emléke tölti be egész életét, lépésről lépésre közeledik hozzá, már-már eléri, a kezét nyujtja utána és ekkor szétfoszlik a lehetetlenségbe. Karmel Péternek nincs jövője, nem térhet vissza az életbe, nem találkozhatik többé a boldogsággal, - ő hazajött a háborúból, félkarral, beteg lélekkel, de hazajött és mégis elveszett a háborúban. Számára nem ért véget a háború, senki számára, aki benne volt, nem ért véget a háború, Karmel Péternek nincs már más dolga, mint hogy elpusztuljon.

A mult rettentő terhét, elkövetett és elmulasztott cselekedeteink súlyát hordjuk magunkban és soha, soha nem tudunk tőle szabadulni. A normális életben ezt a terhet elviselhetővé teszi a jelen, melyben élünk, a jövő, amely előttünk áll, - de akinek nincs jelene és nincs jövője, aki félkarjával és fél idegrendszerével otthagyta a harctéren? Az hősi halott, csak éppen nem a föld alatt oszlik fel a teste, hanem a lelkét rágják szét a férgek itt a föld felett, a város izgatott kavargásában. A fizikai élete fölött úgy hordja a lelki életet, mint egy rothadó hullát, amelynek penetráns szagától egy pillanatra sem tud menekülni. Hogy aztán a fizikai élete is tönkremegy, az már csak lezárása a processzusnak, pont a tragikus mondat végén.

Heltai Jenő háborús regényt írt, amelyben nincs egyetlen csata, egyetlen lövészárok leírása, nincs egyetlen szó a háború ellen vagy a háború mellett és benne van mégis a háború szörnyűsége. Mint egy fantasztikus rém nehezedik rá az egész életre, tele van vele az atmoszféra, ott van a szerelmi kalandokban, a hotel-garni triviális eseményeiben, a város utcáján, a gazdag emberek titkos mulatóhelyén, a kártyabarlang levegőjében, - még a magányos ember magányos szobájában is. A háborús világ felszínen levő, már közhellyé vált jelenségeit alig jelzi az író, de azokat, amelyek mélyen feküsznek az embernek lelkében s legfeljebb arcvonásaik deformálódásában láthatók, azokat a titkos jeleket, melyeket a levegőbe, a házakra, az emberek tekintetébe, a mindennapi beszélgetésekbe, az elhallgatott gondolatokba ír a háború, azokat mind meglátjuk. Mindenre valami sötét árnyék borul, minden élet deformálódva van. Apró képeket látunk: a háborús vonatok, egy szökevény katonát kísér három szuronyos katona, az állatkert pusztuló állatai - minden lapon van egy-két ilyen finom miniatűr, tárgyilagosan, nyugodtan felrajzolva az mégis minden ilyen vízcsöppben ott a háború tengere.

Az atmoszféra éreztetésének épp olyan mesterműve ez a regény, mint a lelki rajznak. A kettő szervesen összefügg egymással. Karmel Péter lelki vívódásainak képe azért olyan kézzelfoghatóan, szinte magától értetődően pontos és meggyőző, mert ebbe a sűrített atmoszférába van helyezve s az atmoszféra mintha Karmel Péter lelki vívódásaiból sugározna ki az egész világra. Az őrültség és ép ész határvonalán jár folyton a főszereplő s ez a beteg lelkiállapot nyomról nyomra olyan meggyőzően van ábrázolva, hogy a psychiater sem találhat benne hibát, a laikus pedig magátólértetődőnek látja Karmel Péter látomásait. A kórtörténetet az atmoszféra teszi abszolút elevenné. Az organikus látás és organikus elbeszélés olyan példája van előttünk, amelyre csak gyönyörködéssel lehet nézni. Organikus voltából folyólag a konstrukció is hiánytalan, nincs benne sem hézag, sem fölösleg, minden részlet szorosan kapcsolódik, a kompozícióban elfoglalt fontossága szerinti teret és hangsúlyt kap. Visszatérő motívumok fonódnak át a cselekvényen, mintegy jelzik fejlődésének vonalát és észrevétlenül fűzik össze a szemünk előtt folyó dolgokat. Talán nem is tudatos konstrukcióról van szó, hanem arról, hogy a téma teljes éretten és készen került ki az író elméjéből, mint anyja méhéből az ép magzat.

Heltai invenciójának gazdaságát a téma felvetésénél és kiaknázásánál is szemléletesebben mutatja az ornamentika. Az elbeszélés folyamán minduntalan színes kis képek, diszkrét és mégis mindig elmés ötletek bukkannak elő, frissen, az iró tollából, a pillanat ihletéből kipattanva, beleilleszkedve az egésznek a stílusába. Ezek tartják folytonos mozgásban az előadást s a komor történet olyan csillogást kap tőlük, mint az éjszakai tó tükre. Ez különösen szép a regényben: a legegyszerűbb, csaknem köznapi, nyugodt szavakkal van minden elmondva, az iró egyetlen izgatott vagy pathétikus gesztust nem használ és mégis az egész tele van izgatott élettel és magávalragadó páthosszal.

Heltai Jenő írói pályájának legéretlenebb, legmélyebb és a nagy tehetség mértékét teljesen megadó terméke ez a regény. Életfilozófiája, mely fölött régiebbi műveiben úgy repkedett, mint a fecske a víz fölött, néha a szárnyával érintve a mélységeket, most teljességében kitárult és írói művészete elérte a tetőpontot, amikor már a legegyszerűbb eszközökkel tud kifejezni nagy dolgokat.