Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Mohácsi Jenő: DIE FACKEL
Móricz Zsigmond regénye németül - Fordította: Horvát Henrik - Rowohlt, Berlin

A fáklya: Móricz Zsigmond Sturm und Drang-korszakának utolsó nagy műve. (Egy évtizeddel utóbbi és még későbbi visszarévedések erre a korszakra: A vadkan, Úri muri, regényben és darabban.) Hőse, Matolcsy Miklós református pap, egeket ostromol és visszazuhan mint a titán. A regény olyan, mint az, akiről iródott: bárdolatlan, sáraranyos, nagy természeti erőktől feszülő, gigantikus. Olvasóját megdöbbenti, megharagítja, fölkorbácsolja. Vannak részei, melyek megjelenése idején mint valami pamflet, úgy hatottak, Annyira újaknak, annyira merészeknek tüntek. A ma távlatából nyilván jobban érezzük: kultúrtörténet, kortörténet. Ady versei és Móricz írásai, kiváltkép A fáklya: ennél megdöbbentőbb magyar irodalmat a világháború előtti időkből nem ismerhetünk.

Realizmus és expresszionizmus elegyedik A fáklyá-ban. Ezért azok a némikép diszharmónikus érzések, amiket ez a regény (a benne rejlő sokaknak kellemetlen politikumon kívül) megjelenése idején keltett. Stílusát, szerkezetét csak a világháború alatt és után érthettük meg, robbanóerejét csak akkor mérhettük. Móricz Zsigmond, magyar népének szenvedélyes szerelmese, ifjúi hévvel viaskodik új meglátásaival, melyek époly lesujtó, fergeteges erővel támadnak reá, mint regényhősére, a bolond idealizmussal lelkipásztorkodni induló Matolcsyra. Ma már hozzáérett az író is, olvasóinak serege is ahhoz a munkához, melynek minden sora fájdalmasan igaz bizonyára a jelen órában is.

A főalak dosztojevszkiji méretei kidöbbennek bizonyára akármilyen fordításból is. Ennél többet az egész alakot, minden színét és hamvát és beszédének, sőt gondolatainak különös, minden idegen szemében őseredeti földszagú és történelmi illatú kálomistaságát kapja meg a német olvasó Horvát Henriknek, a magyar költemények és prózai írásművek legkiválóbb német fordítójának remekbe készült átültetésében.

Móricz Zsigmondot fordítani rettentő nehéz. Magyar nyelvünk rokontalanságát, társtalanságát ki sem érezheti még erősebben, mint az, aki tősgyökeresen magyar írót próbál átültetni valamelyik idegen élő nyelvre. Szavak zamatja, szólásmódok eredetisége, mondatfűzések különössége és valami a magyar nyelvben szinte sziklává összeálló szűkszavuság: mindannyi legyőzhetetlen nehézség annak, aki idegen nemzet irodalmában akarja beleileszteni azokat a magyar írókat és költőket, akik a népi nyelv kincseivel élnek. Horvát Henrik bebizonyította már Móricz-regény fordításaival, hogy meg tud birkózni a legnehezebb átültetési föladatokkal is. Fordítóink e legkitünőbbje szerencsére nem gondol arra, hogy az Árvalányok vagy A fáklya átköltésénél valamelyik német nyelvjárás eszközeit alkalmazza. Akármelyik dialektusra is gondolnánk: valamelyik osztrákra, azért, mert közelebb esik hozzánk a vidék, vagy akár a Plattdeutschre, mert síkság lakói beszélik, vagy a többi száz közül egyik is - valami idegen jelleget hamisítana a magyar művekbe, idegen hangsúlyt kényszerítene rájuk.

Horvát Henrik ragyogó, magvas németségével, de mentesen minden nyelvjárási különcködéstől, építi újra A fáklya eseményeit. És íme, az idegen olvasó számára (én is most az vagyok) föltárul az a hibáiban és erényeiben annyira különös, sehol másutt föl nem lelhető világ, a magyar vidék, a tiszamenti falu és kisváros. Minden íze és illata pora és sara van meg ebben a Die Fackel című regényben, átka és magasztossága. Dialektus nélkül, minden eredetiségében nyüzsög ez a tömeg: zsentri és hivatalnok és paraszt, ordít égbe a bálozó százak rettenetes tűzhalála, balladázik a megmaradottak szűk szava, tilinkózik a falusi pap és a falusi tanítónő szűzies idillje. Árnyalat sem vész el.

A berlini Ernst Rowohlt, a modern német kiadók egyik legelsője, adta ki - a Gold im Kote, a Hinter Gottes Rücken és a Weisenmädchen után - a mai magyar irodalomnak ezt a monumentális művét is, méltó művészi köntösben, Berény Róbert ismert címrajzaival.