Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Török Sophie: A HALÁL KOCSISA
Selma Lagerlöf regénye - Fordította Leffler Béla - Kner-kiadás, Gyoma

A nőírókat szerettem két csoportra osztani: írók és írónők. Írók lehetnek jók és rosszak, de az «írónők» egységes típus: felelőtlen mesélgetők, felelőtlen lúdbőrzök, gyógyíthatatlanul modorosak. A konstrukció vasvázáról, amit még a gyengébb férfiírók is jól ismernek, az írónőknek fogalmuk sincs, írásaikat csak a papír tartja össze, különben szétesnének mondatokra, és hasonlatosak holmi pecsenyedíszül szolgáló gelée-masszához, oly reszketősek, s oly szép színekben pompázóak.

Azt is gondoltam, hogy ilyesmivel már születik az ember, s e kétfajta adottság egyiket úgy kapja változtathatatlanul, mint a karaktert, vagy a hajszínt.

Lagerlöf Selma megingatta ezt a kis teóriámat. Úgylátszik az ember lehet író és írónő is egyetlen életen belül.

Híres regényét, a Gösta Berlinget évekkel ezelőtt olvastam. Úgy emlékszem rá, mint zavaros betűhömpölyegre, ahol a szerző olyan módon mesélget, ahogy öreg dadák szoktak: beszélnek, beszélnek s észre sem veszik, hogy a történet vége már egészen másról szól mint ahogyan kezdődött. S öreg dadák ismerik ezeket a típusokat is, ilyen holddal monologizáló, széllel bélelt, varázsos szemű lovagokat, ilyen két perc alatt szerelemre gyúló és rögtön szökni kész gyönyörű nőket, akik rendszerint egyetlen gyermekük a gazdag és bősz apáknak, stb., stb., stb.

Valóban, a Gösta Berling után Nobel-díjastul együtt sem tartottam sokra Lagerlöf Selmát; vannak sikerek, amiket az ember nem ért, s okát sem érdemes keresni. Bizonyos, hogy ez a könyv avult ponyvaromantikájával és csökönyös logikátlan fecsegésével tipikusan «nőíró» munkája, s hibáit sem a tagadhatatlanul gazdag fantázia, sem a nemzeti mondavilág felcsillanó szépségei nem képesek enyhíteni.

Huszonegy év mulva írta Lagerlöf Selma A halál kocsisa című kis elbeszélését. Alig tudok rá nyugodtan tárgyilagos jelzőt használni: nincs egy fölösleges szava, nincs egy laza sora, nincs egy elcsúszott jelzője. Lehet misztikus történetnek nevezni, de úgy is olvashatjuk, mint egy megható kis szent legendáját. Az egész könyv hatása olyan, mintha halk templomi orgonát hallgattunk volna, amit vagy meg sem hall az ember, vagy napokig jobbnak és boldogabbnak érzi utána magát.

Még az intonálás is az orgonára emlékeztet. Először egy kis nyikorgást hallunk, a pedál nyikkanását, öreg padok reccsenését a visszhangos csendes kis templomban - aztán hangot fog a művész, mindjárt a legfelsőbb regisztereken s egyszerre megered a melódia forrása. Égies édes melódia, könnyen száll, magasan, fölényesen, mintha súlya se volna, mintha nem nehézkes kéz és agy röpítette volna fel, csak a szív salaktalan hangja szól.

Az embert ellenállhatatlanul hatalmába veszi valami régi, gyermekkorban elkallódott naiv áhítat.

A történet egy haldokló fiatal leányról szól, aki tudattalan angyali szerelmével megment az életnek és az Istennek egy züllött, aljas, iszákos embert, aki olyan gonosz, csúf és elvetemült, hogy senki sem tudná szeretni.

A kis haldokló pedig az Üdvhadsereg katonája, vagyis hivatásos lélekmentő. Itt érezzük, az orgonahasonlatra gondolva azt az intonáló kis nyikorgást és reccsenést, - mert alig lehet gúnymosoly nélkül gondolni erre az Üdvhadsereg népre, a kávéházi asztalig agitáló, lompos egyenruhájú, lehetetlen lányokra, erre az amerikai reklámízű vallásosságra és a tőzsdeileg megszervezett jótékonyságra. Annál nagyobb Lagerlöf Selma érdeme, hogy e kettős elfogultságot már a második oldalon legyőzi és a lemosolygott agitánsnőt szemünk előtt emeli a tiszta költészet magasságába.

A díszletek igazi eget, igazi csillagot és igazi angyalarcot szuggerálnak, a vászon seholsem rongyos és sohasem látunk a kulisszák mögé, ahol prózai gépek mozgatják a játékot. A történet botlás és kisiklás nélkül halad, mintha önmaga erejéből mozogna, mint a hold. Nincs egy banális fordulata, nincs egy mozzanat, ahol előre sejthetnénk a fejleményt, mégis minden eseményt úgy fogadunk, mint a legtermészetesebbet, sőt, mint egyetlen lehetségeset. Pedig kellékei sokszor csapzott vidéki vándorszínészek ruhatárából kerülnek elő, mint például a naiv gyermekhistóriák mulatságosan rémületes «Halál»-ja, fejére húzott csuklyával s köpenye alatt rejtegetett kaszával, - mégis, ez a «Halál kocsisa» Isten legjámborabb s legbölcsebb szolgája, s mikor keserves kötelességét végzi a szegény haldokló ágyánál, jóságosan álombaringató meséje oly szörnyű és szép, mint egy szép ballada. Egészen egyszerű és szinte naiv eszközökkel víziós erejű képeket idéz Lagerlöf Selma, ilyen a kis kapitány látomásos halála, vagy Holm Dávid testvérénél tett éji látogatás a fogházban, s talán legjobban az a jelenet, amikor óév utolsó perceiben megérkezik a Halál kocsisa Holm Dávidhoz, rozoga, széteső kocsiján. Ennek a kocsinak kisértetes halálos nyikorgását soká nem fogom tudni elűzni fülemből.

A fordítás igen szép s a könyv kiállítása bár egyszerű formában, oly nemes és ízléses, mint minden Kner-kiadvány.