Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám

F. SALJAPIN : SALJÁPIN GYERMEKÉVEI
A művész önéletrajza [+]

Ötéves voltam.

Egy sötét őszi estén Tyíhon Kárpovics molnárnál ülök a kemencepadkán, Omjótova faluban, nem messze Kazanjtól, a munkástelep mögött.

A molnár felesége, Kirillovna, anyám és két-három szomszédasszony fonnak a félhomályos szobában, a bizonytalanul lobogó lúcfaforgács világánál. Eső veri az ablakot, a kályhakürtőben üvölt a szél.

Az asszonyok fonnak és szörnyű történetekről suttognak, hogy jár vissza éjjel a fiatal özvegyekhez meghalt férjük. Jön, mint tüzes sárkány; a kunyhó kéménye felett tűzcsóvává változik s végül, mint kis veréb terem a kemencenyílásba. Aztán a kedves lesz belőle, aki után az asszony vágyódik. Csókolja, becézi, de ha ölelni akarja, a férfi azt mondja: ne nyulj a hátamhoz.

- Azért - magyarázza Kirillovna -, mert nincs is háta. A helyén zöld tűz van, olyan tűz, hogy ha ahhoz valaki csak hozzá is ér, lelkestül elég.

Egy szomszéd falubeli özvegyhez soká járt vissza egy ilyen tüzes sárkány, úgy, hogy az asszony elkezdett kiszáradni. A szomszédok aztán tanácsolták, hogy szedjen bürköt az erdőben és tegyen belőle keresztet az ajtóra, ablakra, minden nyílásba. Mikor a sárkány jött, nem tudott a házba jutni. Dühében tűzparipává változott és addig döngette a kaput, míg betörte.

Ezek a történetek nagyon felizgattak. Hátborzongatók, de szépek voltak. Csodálkoztam. Micsoda bámulatos dolgok történnek ezen a világon!

Ilyen mesék után a rokka ritmikus kattogása mellett daloltak az asszonyok. Fehér hópelyhekről, lányvágyakról és a lúcforgácsról, ami olyan sötéten parázslik. Az én lelkem a csöndben valami olyant álmodott, hogy szállok a föld felett, tüzes paripán, Isten elé, mint az a lángmadár, amit a nap bocsát ki arany kalitkájából.

- Késő van, Iván már jön haza! - hallottam anyám hangját félálomban. Iván, az apám. Éjfél felé jött haza mindig. Reggel hétkor teát ivott, aztán ment a törvényszékre. Ez a szó «törvényszék», mindig megijesztett, mert a bírót juttatta eszembe, arról pedig nem egy szörnyűséget hallottam. Később megtudtam, hogy apám törvényszéki irnok volt.

Egyszer, emlékszem, apám két napig nem jött haza. Harmadnap részegen jött. Anyám sírt és szemrehányással fogadta.

- Most mi lesz, mit fogunk enni - tördelte a kezét anyám.

Szörnyű volt hallgatni, amint apám anyámat ocsmány szavakkal szidta, ordította.

- Takarodj! Vigyen el az ördög! Elég volt belőletek. Én örökké csak dolgozom, egyszer csak mulathatok!

Most értettem meg, hogy az apám a törvényszékre dolgozni járt és az egész havipénzét elitta. Azt is felfogtam, hogy a mi egész életünk apám keresetére volt építve. Ezen a pénzen vett anyám uborkát, burgonyát és ebből sütött édes kalácsot.

Ettől az időtől kezdve figyeltem apámat. Talán, mert megtudtam, hogy tőle függök, talán mert szavai sértettek és féltem tőle. Mindig gyakrabban ivott, utoljára minden huszadikán leitta magát.

Eleinte veszekedés nélkül mult el ez a nap. Anyám csendesen sírt egy sarokban. De apám mindig durvábban kezdett vele bánni. Aztán egyszer láttam, hogy üti. Felordítottam és visítva szaladtam segítségére. Persze hiába, az én fejem, nyakam is kapott egy-egy jót. Visszaugrottam, hogy az ütéseit kikerüljem és hanyattbuktam a padlón.

Megtörtént, hogy annyira megverte anyámat, hogy összeesett és én azt hittem, meghalt. Ilyenkor ott feküdt a faládán, nyomorúságos, rongyos ruhájában, mozdulatlanul, lélekzet nélkül, csukott szemekkel. Kétségbeesetten bömböltem. Mikor felébredt, körülnézett, fáradt, bizonytalan szemeivel. Megsímogatott és azt mondta:

- Na ne sírj, nincs semmi baj - és mindig, fejemet a térdéhez szorította és kezdte hajamból a tetveket kiszedni. Közben fájdalmasan vigasztalt:

- Szörnyű, mi mindent csinál egy részeg fajankó. Ne ügyelj rá, fiam, ne törődj vele, kedveském.

Apám gyakran verte anyámat és mindig borzalmasan. Később, mikor én körülbelül kilencéves voltam, már nem csak huszadikán ivott. Akkor nagyon sokat ütötte szegényt és ő éppen öcsémet, Vaszílijt várta.

Anyám lelkemre kötötte, hogy neki és apának fogadjak szót. Szívembe véste, hogy az élet nehéz, dolgozni kell, nem ölbetett kézzel ülni, máskép nem boldogul a szegény ember. Apa tanácsait és parancsait szigorúan meg kell tartani, mert ő okos. Számára ő volt az abszolút törvényhozó.

Nálunk mindig nagy tisztaság volt, anyám erre nagyon vigyázott. A szentkép előtt égett az örökmécs. Gyakran láttam, hogy anyám szürke szemei szomorúan és alázattal nézik a képet, amit alig világít meg a pislogó lángocska.

Külsőleg olyan volt anyám, mint amilyen ezrével van nálunk Oroszországban. Termete nem nagy, szemei szürkék, haja vörösszőke, mindig símára fésülte. És oly szerény, hogy alig venni észre.

Apám érdekes ember volt. Nagy termetével, beesett mellével, rövidre nyírt szakállával nem volt parasztos. Puha, símára fésült haja volt. Soha többé nem láttam olyan kellemes hajat. Hogy szerettem símogatni, ha apa jó volt hozzám! Puha inget hordott, kihajtott gallérral, anyám varrta. Nyakkendő helyett szalagcsokrot viselt. Az ing felett zsakettet, a lábán csizmát hordott. Velem barátságos volt, csak néha, részegen szidott naplopónak. Nem emlékszem, hogy józanul valaha is gorombáskodott, vagy durva lett volna. Ha valami felbosszantotta, összeharapta a fogát és elment hazulról. De csak addig a pillanatig tudott magán uralkodni, míg nem volt részeg. És ehhez nem kellett neki több, csak két-három pohárka. Akkor más ember lett. Elkeseredett volt, semmiségekért veszekedett, tekintete gyűlölködő volt.

Minden részegtől borzadtam, hát még az apámtól! Szégyenkeztem miatta a barátaim előtt, pedig ezeknek az utcagyerekeknek az apja is mind részeges volt.

Nem tudtam, mi is az. Egyszer próbáltam inni egy korty vodkát. Keserű, rossz szagú folyadék. Azt, hogy valaki kvászt ivott, csak megértettem. De ilyen mérget?... Utoljára arra gondoltam, hogy a felnőttek a legénységüket akarják mutogatni és szeretik az utána következő rendetlenkedést. Ha részeg ágálni és kiabálni kezdett, egész rendes dolognak tűnt fel előttem. Egyszerűen elmaradhatatlannak. Hisz minden részeg lármázott!

Ha részeg volt apám, mindenkit bántott, sértett, még azt is, aki szembe jött vele az utcán és nem tetszett neki. Először is köszönt minden idegennek és megszólította őket látszólag udvariasan. Megtörtént aztán, hogy egy jól öltözött úr figyelmesen meghallgatta, szíves mosollyal kérdezte: - Mivel szolgálhatok? - Erre apa azt mondja: - Azt szeretném tudni, minek hord a fejében ilyen disznó szemeket? - vagy: - Nem szégyeli magát, ilyen undok pofát viselni? - Erre az persze leszidta apámat és azt mondta, hogy bolondokházába való.

Ilyen dolgok történtek rendesen minden gyűlöletes huszadikán. Mert ezen a napon minden férfi ivott, legalább azok, akik közt mi éltünk. Sivár volt ilyenkor az élet. Az emberek állatiak voltak. Ordítoztak, értelmetlen szavakkal veszekedtek. Piszokban hemperegtek. Olyan volt az élet, mint a lidércnyomás, undorító és barátságtalan.

Utána apám 24 órát feküdt ágyban és itta a jeges kvászt. «Kvász!» mást akkor nem szólt. Az arca kínzott volt, a nézése vad. Csodáltam, mennyi kvászt bírt inni. Dicsekedtem is a pajtásaimnak, hogy az én apám úgy issza a kvászt, mint egy ló! De ezen bizony senki sem csodálkozott.

Ha apám józan volt, ritkán vert meg, - de olyankor is megtörtént. És úgy éreztem, hogy semmiért és megint csak semmiért. Egyszer, emlékszem, csináltam egy nagyon szép sárkányt és feleresztettem. Fennakadt egy magas nyirfán, sajnáltam ott hagyni, hát utána másztam. Elértem. Leszálláskor eltört alattam egy ág, fejjel lefelé lezuhangtam. Neki estem a tetőnek, kerítésnek, aztán a hátamra estem. Jó soká feküdtem a földön; aztán hamar elfelejtettem az egészet.

Másnap estefelé apám így vezényelt:

- Naplopó, készülj, megyünk a fürdőbe.

Ma is rajongok a fürdőért, de a vidéki városok fürdői, ez valami egész rendkívüli. Különösen ősszel, hűvös tiszta napokon, mikor furcsa gombaillat van és érezni a nyírfa fürdőseprők szagát, amiket takarékos emberek a gőzfürdőben használnak, aztán gondosan megint hazavisznek. Milyen barátságos, mikor sötét őszi estéken az utcát csak kicsit világítják meg a petroleumlámpák, az emberek, tisztára mosakodva, egy-egy kis gőzfelhőbe burkolva mennek hazafelé, és milyen nagyszerü érzés az, hogy otthon sok tea és befőtt vár. Én is azért szerettem fürdeni, mert utána nálunk is okvetlen volt szirupos tea.

Ebben az időben már a városban laktunk, a posztógyár melletti telepen.

Tehát, mint mondtam, apával megérkeztünk a fürdőbe. Nagyszerű kedve volt. Levetkeztünk. Akkor észrevette a sebes oldalamat. Az öklével odamutatott és szigorú arccal kérdezte: - Hát ez mi? - a testem tele volt kék és sárga foltokkal.

- Leestem és egy kicsit megütöttem magam.

- Kicsit? Hisz olyan csíkos vagy, mint a zebra! Honnan estél le?

Elmondtam mindent. Ő meg kihúzott a fürdőseprőjéből pár erős szálat és megvert. Hozzá taktusra ismételte:

- Ne mássz máskor, ne mássz máskor, a nyírfára.

Nem fájt olyan nagyon, de a megszégyenítés volt kínos. A sok ember a fürdő előcsarnokában örült a nem várt mulatságnak. Nem volt az talán gonoszság, de kurjongattak, nevettek és biztatták apámat:

- Rajta csak, adj neki! Jól van! Csak bátran! Cserezd ki a bőrit, megmented a lelkit!

Rendesen nem nagyon bántam, ha megvertek, mert ez szerintem az élethez tartozott. Tudtam, hogy a munkástelepen mindennap mindenkit megvertek, nagyot, kicsit, reggel, este. A verés valami törvényszerű, kikerülhetetlen. De az a nyilvános büntetés a fürdőben, a meztelen emberek előtt és mulattatására, ez nagyon elkeserített.

Később, mikor már tizenkétéves voltam, kezdtem az apám részeges tombolása ellen protestálni. Evvel, emlékszem, egyszer olyan dühbe hoztam, hogy egy hatalmas bottal rontott nekem. Azt hittem, agyonvág. Kirohantam az utcára, úgy, ahogy voltam, ingben, alsónadrágban és a 15 fokos fagyban két kerületen rohantam át egy barátom lakásáig. Csak másnap szaladtam, megint mezitláb, haza. Apám nem volt otthon. Anyám a menekülésemet helyeselte, de megszidott, hogy könnyelmű vagyok.

Néha apám, ha ittas volt, furcsán hangzó, nagy termetéhez, jelleméhez nem illő magas női hangon, egy különös, teljesen értelmetlen dalt énekelt:

Siksanikma
Csehvertakma
Tasanitma
Suleimitma
Unam ta
Bistinikma!
Dügin, dügin,
Dügin, dügin!

Soha sem mertem megkérdezni, mit jelentenek ezek a csonka, féltatár szók.

Templomba ritkán ment, de ha ott volt, nagy áhítattal imádkozott. Szigorúan nézett maga elé. Ritkán vetett keresztet, vagy hajolt meg, de látszott rajta, hogy minden imát, amit csak tud, elmormol. Nem sokat tudhatott. Nem emlékszem, hogy otthon, akár reggel, akár este imádkozott volna. A templomban nem beszélt velem. Sőt, fricskát kaptam, ha a szomszédom szemét, orrát, szakállát bámultam.

- Maradsz nyugton, szerencsétlen - súgta és barackot nyomott a fejemre. Rögtön jámbor lettem és hívő képet vágtam.

Később, mikor már vele jártam a törvényszékre, láttam, hogy a mappájára sírdomb és kereszt van rajzolva. Ez volt alá írva: «Itt nincs szenvedés, itt nincs gyász; nincs kívánság, csak örök élet.»

Bár folyton veszekedés volt apám és anyám közt, nekem szép életem volt. A faluban sok pajtásom volt, remek gyerekek. Karikáztunk, kézenjártunk, tetőkön és fákon mászkáltunk és sárkányokat eregettünk. Beszöktünk a konyhakertekbe és uborkát csentünk, répát, érett mákot majszoltunk. Mindenütt érdekes volt, csűrökben, szérűkben, a város előtt a völgyben, az élet mindenütt kibontotta előttem titkait és megtanított minden lényt szeretni és ismerni. Ástam egy barlangot és oda bujtam. Azt képzeltem, hogy az az én házam, ott élek egyedül, szabadon, apa, anya nélkül. Álmodtam, hogy ideje volna teheneket és lovakat venni. Álmaim valami gyermekien homályos valamivé szövődtek, egy áloméletté.

Leggyönyörűbb volt nekem a füzértánc, amit évenkint kétszer rendeztek: Húsvét után a hetedik csütörtökön és Krisztus megdicsőülésekor. A lányok világoskék szalagokkal voltak díszítve, színes szarafánban, pirosra és fehérre festett arccal. A legények ruhája is szokatlan volt. Koszorúba álltak, táncoltak és csodás dalokat énekeltek. A táncuk, az ünnepi ruháik és ünnepi arckifejezésük, mindez egy másik élet képét keltette bennem. Szép volt, méltóságteljes, veszekedés, harc és ivás nélkül való.

Történt egyszer, hogy apám ismét fürdőbe ment velem. Késő ősz és kemény fagy volt. Elesett és kificamította a bokáját. Nehezen értünk haza. Anyám kétségbeesett.

- Mi lesz belőlünk, mi lesz belőlünk - hajtogatta magánkívül. Másnap reggel apám elküldte őt a hivatalba, hogy mondja meg a titkárnak, mért nem tud jönni.

- Küldess ide valakit, hogy meggyőződjenek, hogy tényleg beteg vagyok. Az ördögök még elkergetnek!

Már tudtam, hogy rettentő helyzetbe jutunk, ha apát elbocsátják. Az utcára kerülnénk. Anélkül is csak vegetáltunk havi másfél rubel lakbéres falusi kunyhónkban. Határozottan emlékszem, milyen félelemmel mondta apám és anyám: El fognak kergetni bennünket.

Anyám kuruzslókat hívatott. Méltóságos, de igen gyanús és barátságtalan embereket, akik a lábát dörzsölték, útálatos szagú folyadékokkal kenték, sőt még tűz felé is tartották. Apám mégsem tudott még soká felkelni. Ez a körülmény kényszerítette a szüleimet, hogy a faluból beköltözzünk a városba, hogy apám szolgálati helyéhez közelebb legyünk.

Beköltöztünk Kazanjba, a Rybnorjad utcába, a Liszicin-házba, ahol már egyszer laktak a szüleim, itt születtem én is 1873-ban.

Nem szerettem a piszkos, lármás várost. Egy szobában laktunk mind: apám, anyám, én, öcsém és kishúgom. Hat-hétéves voltam akkor. Anyám naponta dolgozni járt, súrolni, mosni. Engem, meg a kicsinyeket pedig becsukott a szobába egész napra. Bérelt faház volt, ha tűz üt ki, mi okvetlen bent égünk. Felfeszítettem az ablakráma egyik darabját. Ezen aztán kimásztunk az utcára játszani, este meg visszabujtunk. Az este mindig borzasztó volt. Eszembe jutottak a Kirillovna rémregéi. Mocsári boszorkányt, meg erdei szellemet láttam jönni. A takarónk alá bujtunk és a fejünket sem mertük kidugni, pedig majd megfulladtunk a hőségtől. Ha hármunk közül valaki köhögött, vagy hangosan lélekzett, veszekedtünk: - Pszt, ne szuszogj! - Ha aztán az udvarban tompa mozgás, az ajtó mögött halk kattanás hallatszott, milyen boldogok voltunk, mikor anyánk nyugodt, biztos kézzel elfordította a zárban a kulcsot.

Ez az ajtó egy félhomályos folyosóra nyilt. Itt volt még egy emeleti lakásnak a konyhaajtaja. Ott egy generális özvegye lakott. Egyszer megszólított és megkérdezte barátságosan, tudok-e írni, olvasni. - Nem - mondtam. - Na akkor gyere el hozzám, a fiam majd megtanít. - Be is mentem és a fia, egy tizenhatéves gimnazista rögtön tanítani kezdett, mintha csak rám várt volna. Hamar megtanultam olvasni, és ennek a generálisné örül, mert aztán felolvastam neki esténkint.

De valami érthetetlen dolog történt. Ha egy oldalt végig olvastam, sehogy sem értettem meg, hogy kell fordítani. Ide-oda lapoztam, aztán kezdtem megint ugyanazt az oldalt olvasni. A generálisné olyan értelmesen magyarázott, hogy hogy csináljam, már azt hittem, értem a titkát. De az utolsó sor után megint csak rosszul fordítottam. Ez a furcsaság bosszantotta a generálisnét. Mérgesen fajankózott össze. Ez sem segített: ha az oldalt befejeztem, megint nem tudtam fordítani, sírni kezdtem.

Sem azelőtt, sem azután nem sírtam olyan keservesen. A generálisnét meghatották a könnyeim.

- Vége az olvasásnak! - mondta. Ettől kezdve nem kellett hozzá járnom.

Nem sokkal ezután került a kezembe a Bova királyfi meséje. Csodálkoztam nagyon, hogy ez a Bova egy seprővel tönkre bírt verni egy százezerfőnyi sereget. - Ördögadta - gondoltam - jó volna ilyet tudni! Lázasan rohantam az udvarba valami hőstettet véghezvinni. Megkergettem seprővel a tyúkokat és - a tyúkos-asszony irgalmatlanul elvert.

Szenvedélyesen olvastam. Nyeltem minden nyomtatott papirt, ami a szemem elé került. Az imakönyv alján ezt olvastam egyszer: «Imádkozzunk ezek egészségeért: Hieraxasz, Iván, Eudoxia, Fjódor, Nyikoláj, Eudoxia.»

Iván és Eudoxia, ez apán és anyám. Fjódor, ez vagyok én. Nyikoláj és Eudoxia, az öcsém és a húgom.

De ki lehet Hieraxasz?

Az idegen névtől megborzongtam. Biztos, hogy a viselője rendkívüli lény, rabló vagy varázsló, ha nem rosszabb! Összeszedtem minden bátorságom és megkérdeztem apámat: Papa, Hieraxasz kicsoda?

Pontosan emlékszem, hogy mesélte el akkor ezt, apám:

- Tizennyolcéves koromig falun voltam, földműves. Aztán a városba kerültem. Ott mindent dolgoztam, ami jött. Voltam vízhordó, háziszolga, dolgoztam egy gyertyagyár szemetében. Végre Kljucsics falu prisztavjához (valami rendőrkomisszárius) kerültem. Ott volt harangozó ez a Hieraxasz. Ő tanított meg írni, olvasni. Soha sem felejtem el, milyen jót tett evvel nekem. Fiam, te se felejtsd el soha azokat, akik jók voltak hozzád! Kevés van, könnyű megjegyezni.

A Hieraxasz harangozó nevét az imakönyvben még egy helyen ott-találtam. Ez alatt a felirat alatt: Isten szolgái nyugalmáért.

- Látod - mondta apám -, itt is ő az első.

Télen vendégeink jöttek. Szakállas, háncstalpas, báránybőrbekecses emberek. Vjatkából jöttek, rozskenyér és zabkása szaguk volt. «Vjatka szag.» Apám rokonai voltak: Dorimadontes bátya és a két fia. Snapszért küldtek, aztán soká teáztak és az aratásról, adóról beszéltek, meg arról, hogy milyen nehéz az élet falunk. Egyiknek a marháját, másiknak szamovárját vitték el adóba. «Nehéz az élet! - ezt sokszor ismételték, én meg örültem magamban: De jó, hogy mi a városban lakunk és apától nem vihetnek el se ökröt, se lovat, de még szamovárt sem!

Egyszer apám és anyám nagyon nyugtalan volt. Folyton «államügyész»-ről beszéltek. Ez a szó nekem épp oly titokzatos volt, mint a Hieraxasz.

- Mi az az államügyész? - kérdeztem anyámat. Megmagyarázta.

- Államügyész, az még több, mint kormányzó. - Kormányzóról pedig már tudtam valamit. Apám mesélte egyszer a szomszédnak a kapuban.

- Akkor Skarjatyin volt a kormányzó. Mikor jött, az egész falunak a földre kellett feküdni és ő maga vert végig mindenkin a nagajkájával.

Persze én, hogy hallottam, hogy az államügyész még hatalmasabb, azt hittem, az egész városnak le kell majd feküdni az utcára, hogy ő megverjen minket. Akkor én is kikapom a részem.

De az ügy egyszerűbb volt. Anyám legfiatalabb húgát valaki ellopta és egy nyilvános házba eladta. Apám, mikor megtudta, lépéseket tett a bíróságnál a kiszabadítására. Aztán megjött Anna néném csinosan, vidáman, örökké jókedvűn és dalolva. Kezdtem hinni, hogy nem minden olyan rossz az életben, mint eleinte látszik.

Az udvarunkon kőművesek és asztalosok dolgoztak. Írópapírt kértek cigaretta sodráshoz. Aztán kínáltak, hogy gyujsak rá. - Szívd hát! Tisztítja a tüdőt! - Szörnyű volt a mahorka káposzta zöld füstje, de mindent meg kell próbálni, hát fogtam a cigarettát hősiesen és szippantottam belőle. Rosszul lettem. Hányingerrel küzködve filozofáltam: - Ahá, ilyen a tüdőtisztítás!

Ünnepnapokon a kőművesek és asztalosok az önkivületig ittak és dohányoztak. Apám velük dőzsölt, tivornyázott és ez nekem nem tetszett; hisz azok nem voltak vele egyenrangúak! Úgy öltözött, akár egy «úr» és selyem csokra volt nyakkendő helyett. Azok pedig egész közönségesek. Nem való, hogy velük ivott.

Liszicin boltosnak, a házigazdánknak egyik lánya tudott zongorázni. Ez a zene szinte mennyei volt számomra. Eleinte azt hittem, közönséges kíntornán játszik, forgatja a fogót és a ládában magától keletkezik a dal. Aztán hallottam, hogy a lány az ujjaival kalapálja ki a muzsikát. - Ejha - gondoltam -, ezt én is szeretném tudni! - Szinte varázsszóra, egy szép napon kisorsoltak az udvarunkon egy zongorát. Anyám nekem is vett 25 kopekért egy sorsjegyet. És nyertem. Leirhatatlan volt az örömöm, azt hittem, msot tanulhatok zongorázni.

Annál boldogtalanabb voltam, mikor hiába könyörögtem térdenállva, hozzáérni sem engedtek. Ha csak közel mentem hozzá, a felnőttek rámkiáltottak:

- Vigyázz! Tönkreteszed!

De legalább, ha beteg voltam, nem a földön, hanem a zongorán feküdtem. Közben azon járt az eszem: - Most felnyitom a fedelét és megpróbálok játszani, hátha nem is nehéz. Soká feküdtem így és azon törtem a fejem, hogy ha feküdni szabad rajta, játszani miért nem. Aztán eladták a szörnyeteget 20-30 rubelért.

Kilenc éves voltam, mikor a bohóc Jacskát először láttam a húsvéti vásáron.

Mamonov Jákob volt a Volga mellett a leghíresebb bohóc. Kövér öreg ember volt, durva arcú, csufondáros szemű, a bajusza, mint az öntött vas. Jacska azokat a nehézkes, lompos kunsztokat mutogatta, amik ma is lelkesítik az utcai közönséget. Durva tréfái és, hogy a közönséget olyan bátran csufolta, meg a forró, mennydörgő hangja, elkábított, szinte megrészegített. Azt képzeltem, hogy ez a bohóc olyan hatalmas, hogy képes volna az embereket megszelidíteni. Igen, meg voltam győződve felőle, hogy a rendőrség, de még az állam is fél tőle. Nyitott szájjal figyeltem és megjegyeztem a vicceit.

Félre lökte a komédiásokat, egy rongyos bábut ráncigált ide-oda és kiabált:

- Helyet, térdre! Hozom a guvernőrt!

Elbűvölten álltam az utcai művész bódéja előtt, míg a lábaim meg nem meredtek és a szemem nem káprázott a színes, csillogó ruháktól.

Micsoda boldogság lehet ilyen lenni, mint ez a Jacska, álmodoztam. Kimeríthetetlennek látszott ezeknek a komédiásoknak a vidám bohóckodása, nevetése és művészkedése. Mikor megköszönték a tapsot, sokszor észrevettem, hogy gőzöltek, mint egy szamovár. Soha nem jutott eszembe, hogy ez a veritékük párája és hogy pokoli munkájuk volna az oka. Határozottan mondhatom, hogy ez a Jacska Mamonov, ez az utcai bajazzó, aki az egész életét a közönség mulattatására szentelte, ez keltette bennem az első, öntudatlan vágyat a színház, színpad és a művész-csavargás után. Ő, felesége, fia és a tanonca, ez volt az első társulata. Hallottam, hogy azelőtt cipész volt. Ez még jobban imponált; nem mindenki jut a pincéből a színpadra! Egész napokat töltöttem el a húsvéti vásár nyüzsgése közepén, a bódéja előtt. Nagyon boldogtalan voltam, mikor megkezdődött a bőjt. Mikor Húsvét és a Tamás-hét elmult, felszedték a vitorlavásznat, vagyis a Jacskabódé falát, meztelenül maradtak a vékony fabordák. Tele volt szórva a keményre taposott hó napraforgó-maggal, dióhéjjal, olcsó konfettipapírral. Sehol egy lélek. Elrepült az ünnep, mint az álom. A tér, ami nemrég még víg és zajos volt, most olyan, mint egy temető, ahol nem ég gyertya. Soká jártam még álmomban hosszú, oldalt kerekablakos folyosókon. Ha felnéztem, mesés, csodaszép városokat, hegyeket, meglepő templomokat láttam, amilyen nincs is Kazanjban, és más csodákat, amiket csak álmában, vagy panoptikumban lát az ember.

Kiköltöztünk a külvárosba, a tatár szlobodába. Egy kis szobába, ami egy kovácsmühely fölött volt. Örökké hallottuk a víg, ritmikus ütéseket, amint a kalapács verte az üllőn a vasat. Lakott az udvarban még egy kerékgyártó, kocsigyártó, és kedvencem, egy szücs.

Nyáron gyakran aludtam javítni hozott batárban, vagy néha egész új hintóban. Milyen nagyszerű terpentin és szattyánbőr szaga volt azoknak!

A szücs, egy fekete szemü, fekete hajú, orientális típusú ember, munkát is adott: Mindenféle bőrt teregettem szét és szárítottam ki a padláson. Aztán ki kellett porolnom hajlós pálcával. Réz ötkopekest kaptam érte. Gazdag és boldog voltam. Két kopekért az állami uszodába mehettem, még pedig az urak osztályába. Addig fürödtem, míg meg nem kékültem a hideg víztől. Az öcsémet és a húgomat nem vihettem magammal, mert még túl kicsik voltak.

Öcsém csintalan, vidám gyerek volt. Húgom csendes, álmodozó. Nunjának hívtam. Vettem neki «halvát» a magam pénzén, fiatal fogunkkal boldogan rágtuk a porhanyó diós masszát.

Emlékszem a kovácsra is. Vidám, fiatal ember volt. Neki a fújtatót hajtottam, viszonzásul apró vaslapocskákat kovácsolt nekem a csontjátékhoz. Nem ivott és gyönyörűen dalolt. A nevét elfelejtettem, de nagyon szerettem, és ő is szeretett.

Ha felcsendült a hangja és anyám, ha munkájával az ablaknál ült, vele énekelt, ahogy ez a két hang együtt zengett, nagyon tetszett nekem. Vigyázva, halkan próbáltam csatlakozni a dalolókhoz. Féltem, hogy zavarom őket. De a kovács bátorított:

- Rajta, Fedja! rajta! Dalolj, úgy könnyebb az élet. A szenvedés olyan, mint a madár, ha elereszted, kirepül.

Az én szívem dal nélkül is kacagott, de ha halászás közben, vagy a fűben heverészve még daloltam is, úgy éreztem, ha hirtelen elhallgatok, a hangok tovább röpködnek a levegőben.

Ritkán jártam a templomba, de egy este, mikor a szt. Barlamius templom mellett játszottam, bementem. Éppen esti mise volt. Már a küszöbről hallottam a többszólamú énekkart. Előbbre mentem. A kórusok férfiakat és fiúkat láttam. Láttam, hogy a kezükben fehér lapok vannak. Már hallottam, hogy van valami kotta, amiről énekelni lehet, láttam is ilyen vonalozott, apró horgocskákkal teleírt papírt, de nem tudtam kiigazodni rajta.

Még valamit észrevettem. A fiuk tartottak ugyan vonalozott papírokat, de nem voltak rajta pontok. Csak hosszú gondolkodás után jöttem rá, hogy azok talán a másik oldalon vannak. Akkor hallottam először karéneket és el voltam tőle bűvölve.

Újra a posztótelepre költöztünk. Két pinceszobánk volt. Azt hiszem, már az első nap hallottam felettünk a templomi dalt. A kántor tartott próbát, aki felettünk lakott. Alig volt vége a próbának, ahogy elmentek az éneklők, összeszedtem minden bátorságomat és elindultam felfelé. Zavaromban még azt sem láttam, hogy néz ki az az ember, aki előtt álltam; kérdeztem, nem venne-e fel a karba.

Hegedűt vett le a falról és azt mondta:

- Énekelj! utánam!

Mikor néhány hangot leénekeltem a hegedűje után, így szólt:

- Hangod és hallásod van. Felírom neked a hangjegyeket, amiket megtanulj.

Felírta a hanglétrát, hangközökről, ütemekről, előjegyzésről magyarázott. Hamar felfogtam ezt a bölcsességet és már a második mise után úgy énekeltem, mint a többiek.

Anyám örült a sikeremnek, apám közömbös maradt. Csak azt mondta, reméli, így sikerül legalább egy rubelt megkeresnem. Így is történt. Először három hónapig ingyen énekeltem, aztán fizetést adott a kántor, havi másfél rubelt. Scserbinyinnek hívták a kántort. Nagyon különös ember volt. A kék szemüveg tekintélyessé és szigorúvá tette himlőhelyekkel elcsúfított képét. Fekete, karnélküli tatárköntöst hordott, efölött frakkot és a fején rablóturbánt. Szótlan ember volt. Eltekintve tekintélyes külsejétől, épp olyan szegény bűnös volt, mint akárki a gyártelepen. Írnok volt a kerületi bíróságnál, hát neki is csak olyan végzetes napot jelentett a huszadika, mint a többieknek. Ennek a kerületnek a szerencsétlen lakói eszeveszettül ittak minden huszadikán. Vad komédiákat rendeztek, minden kigondolható módon, átkozódtak, káromkodtak. Sajnáltam szegény kántort, fájt érte a szívem, mikor állati mámorában láttam.

Egyszer a Csernojárov boltos alkalmazottai egy kis ünnepélyt rendeztek a főnökük házában és arra kérték Scserbinyint, küldjön nekik énekeseket. A kántor engem és még két fiút választott ki. Az ünnepély előtt is voltunk ott párszor próbálni. Megvendégeltek beennünket süteménnyel, teával és annyi cukrot tehettünk bele, amennyit csak akartunk. Ez nekünk nagy boldogság volt, mert otthon, és abban a kis kocsmában, ahova néha mise után jártunk, csak egy kockát volt szabad a szájunkba venni, így édesítni a teánkat. Kitűnő fiuk voltak ezek a kiszolgálók, kedveskedtek nekünk minden jóval, örültek, hogy jóllakathattak bennünket.

Az ünnepélyen úri hölgyek, kereskedők és más urak is voltak. Világos és barátságos volt minden és én nagyon boldog voltam. Háromszólamú karácsonyi himnuszt énekeltünk.

Nem tudom mért, de feloszlott a Scserbinyin kórusa, és ő elvesztette tevékenységi körét. Ez láthatólag bántotta szegényt. Még jobban kezdett inni. Sokszor, mikor leitta magát, értem küldött. Vette a hegedűjét és akkor olyan szépen énekeltünk, a hegedű, ő, meg én, hogy sírni szerettem volna a boldogságtól. Aztán megint ment a csapszékbe, aztán megint hívott. Nem igen tanított semmire, de szeretett és én is szerettem. Egyszerű, dörmögő ember volt, aki szótlanul szenved és büszkébb annál, hogy panaszkodjék, ami ritka az oroszok közt.

Egyszer estefelé hívott:

- Gyerünk!

- Hova?

- Énekelni az esti misére.

- Ketten egyedül?

Elmentünk a Barbara-templomba, fel a téglaemelvényre és az egész misét, két szólamra, basszus és szoprán, elénekeltük. Másnap pedig a nagymisén.

Így énekeltünk kettesben sok templomban, míg Scserbinyin a Spaszki-kolostor püspöki karmestere nem lett. Most aztán nem másfél, hanem hat rubelt kaptam. Ez már egész tekintélyes kereset volt. Aztán esküvőn, temetéseken, ünnepi istentiszteleteken is kerestem. A pénzt oda kellett adnom persze a szüleimnek, de egy részt eltitkoltam. Ha egy temetésen kaptam egy rubel husz kopeket, felét megtartottam Jacskára, meg édességre.

Remek dolog ez az éneklés - gondoltam - a legnagyobb mulatság a világon és még pénzt is kapok, mehetek a nagyszerű Jákob Ivánovicsot megnézni.

Karácsonykor magánházakba is mentem más templomi énekessel énekelni. Sikerünk volt, tetszett az énekünk, fél rubelt, 60 kopeket is kaptunk. Volt nap, hogy hat rubelt szereztem, ami már elég volt a karácsonyi mulatságokra.

Mikor közeledett a húsvét, elhatároztam, hogy komponálok egy tercettet. Fogtam a hegedűmet, a kottapapirt és hozzáfogtam. Ez volt a szövegem: «Krisztus feltámadt halottaiból.» Hogy hogy is tanultam meg hegedülni, elmondom majd később.

A dallamot hamar megtaláltam és a második szólam is egyszerű volt, mert azt képzeltem, ez mindig terce az elsőnek. De mikor harmadik szólamot is írtam hozzá, ami tulajdonképpen harmónikussá tegye, elkeseredtem, mert az egész rosszul hangzott, hamis volt. Fogalmam sem volt még az összhangzatról vagy a hangnemekről.

Kétségbeesett nyakasan dolgoztam és végre, végre mégis sikerült a tercett. Nem is hangzott olyan rosszul és a közönségnek tetszett. Mi énekesek meg egész szépen kerestünk vele «Jacskára.»

Kompozíciókísérletemet sokáig őríztem, aztán mégis elveszett, apám leveleivel és kedvenc könyvemmel és Béranger verseivel, Korucskin fordításában. Ócska, rongyos konyvecske volt ez, az eleje hiányzott. Szokatlan helyen, egy mellékhelyiségben találtam. Hosszú éveken át hordtam magammal.

Főmesterségem az éneklés volt, de azért eljártam a W. Dirnyikov tanítókisasszony magániskolájába. Fiúk, lányok együtt voltunk. Én persze szerelmes voltam egy osztálytársnőmbe. Elég értelmes, könnyű felfogású gyerek voltam, épp ezért nem tanultam, lusta voltam. Szívesebben mentem korcsolyázni, persze nem volt csak egy korcsolyám, egy pár már nagyon drága lett volna.

Elvesztettem, sőt eladagottam a könyveimet, így aztán nem is tudtam tanulni. Egy padban ültem Tánjával, aki két évvel idősebb volt nálam. A végzetes pillanatokban mindig súgott és ezért nagyon szerettem. Egyszer találkoztam vele az iskolafolyosón. Meg akartam mutatni határtalan hálámat, odafutottam hozzá és megcsókoltam. Kicsit megijedt, körülnézett.

- Hagyj most - súgta - te, ha meglát a tanítónéni! Majd ha lemegyünk az udvarra, elbujhatunk. Akkor megcsókolhatsz.

Nem tudtam, hogy az én kortársaim nem csókolódznak lányokkal, csak azt értettem meg, hogy a tanítónő előtt nem szabad, valószínűleg, mert még nem tanultuk. Mikor a sötét sarokban csókolództunk Tánjával, kezdett fogalmam lenni a tiltott gyümölcsről. Éreztem, hogy ez más csók volt, mint azok, amiket eddig kaptam. Minden alkalmat kihasználtunk, hogy egyedül lehessünk. És persze csókolództunk, amennyit csak bírtunk.

Ezek a csókok olyan gyermeteg becézések voltak, ami után a szív, akár öreg, akár fiatal, úgy vágyik.

Természetesen hamar rajtakapott minket a tanítónő és mind a ketten repültünk az iskolából. Nem tudom, megtudták-e a szüleim, de nem hiszem, mert akkor megvertek volna.

Ez az eset nem mult el nyomtalanul felettem. Megtanultam, hogy édes titokban a csók. De viszont valami szégyenletesnek kell benne lenni, különben nem büntettek volna miatta. Kiváncsi lettem. Megváltoztam a női nemmel szemben. Addig anyám fürösztött, többé nem engedtem. Szégyeltem magam.

Beirattak akkor a községi iskolába, de ott sem maradtam soká. Ez történt: Egy reggel, mikor az iskolába mentem, egy kapuból nekem rontott egy nagy fiú és a tarkómra vágott bottal. Aztán szó nélkül eltünt.

Kicsit nyöszörögtem, szipogtam, még havat szorítottam a vérző sebre. De tovább mentem és csak azon törtem a fejem: Mért vert ez meg épp engem? Az iskolában nem meséltem el és otthon sem. Az csak rosszabb lett volna, ha apám megtudja. A sors akarta, hogy pár nap mulva feldűhítettem a tanítót, valami rendetlenséggel, vagy nem preparáltam. Kedvenc büntetése volt a «kakascsípés». Ez így megy: A hüvelyk- és a mutatóujjával megfog egy csomó hajat a gyerek tarkóján. Aztán hirtelen felrántja. Olyan érzés ez, mintha ketté tört volna a tarkója.

Az én sebem tele volt gennyel, de nem nem látszott, mert a haj eltakarta. Épp itt rántotta meg a hajam a tanító, hogy hathatós módszerével jó útra térítsen. Felordítottam a fájdalomtól, a sebből véres genny fröcskölt. Villámgyorsan szaladtam ki az osztályból, haza. Igaz, hogy verés fogadott, amért nem tanulok, de én kijelentettem:

- Csináljatok velem, amit akartok, de ebbe az iskolába nem megyek többé.

Apám szidott: elvetemült és javíthatatlan vagyok, mondta, semmit sem lehet velem kezdeni. Elhatározta, hogy cipészinasnak ad Tonkov mesterhez, aki keresztapám volt. Tonkovéknál már voltam, vendégségben, a szüleimmel. Mindig nagyszerű volt ott lenni.

A műhelyben volt az üvegszekrény. A polcain szövetvégek, bőrtekercsek voltak felhalmozva. A bőrszagot mindig szerettem, hát még a kaptafákkal játszani! De azért legjobban Tonkovné tetszett nekem, mert mézeskalácsot adott mindig. Barátságos, lágy volt a hangja és úgy éreztem, hogy mézeskalácsszaga van. Néztem a száját, mikor beszélt. Minden szava olyan volt, mint a ropogós, barna mézeskalács. Később, mikor már mint énekes voltam Kazanjban és találkoztam vele, a hangjáról akkor is a mézeskalács jutott eszembe.

Apám, amikor a cipészhez adott inasnak, azt mondta:

- Tanulj meg jó cipőt csinálni, akkor talán viszed valamire, még mester is lehet belőled. Pénzt kereshetsz és segíthetsz rajtunk.

Boldogan lettem cipész. Biztosra vettem, hogy az könnyebb, mint az egyszeregy. Anyám még két melleskötényt is varrt nekem.

Ősz volt és kicsit fagyott már. Pontosan emlékszem, ahogy anyámmal mentem mezitláb az utcán. Az új kötény rajtam volt, kezeimet, mint az rendes cipészhez illik, a mellrész mögé dugtam. Így mentem büszkén és figyeltem Kazanj polgárait, mit is szólnak ehhez az eseményhez. De a nép most is, mint minden történelmi eseménynél, közömbös maradt. Azt hittem, mindenki ezt gondolja magában: Mennydörgős mennykő! Itt megy egy új mester!

Anyám sóhajtozott. A piacon kaptam öt uborkát egy kopekért. Négyet zsebredugtam, egyet meg a szájamba. Továbbmentünk és én kövér, zöld nyelvet öltöttem a világra.

Tankov mester pompás ember volt. Magas, göndörhajú. Fehér orosz ingben, bő nadrágban és papucsban járt. Kedvesen fogadott.

- Ma csak nézz körül, majd holnap kezdjük amunkát.

Rosszul aludtam, alig vártam a «holnapot». Hatkor mindnyájunknak fel kellett kelni. Sokért nem adtam volna, ha még ágyban maradhatok! Egy pohár teát, hozzá fekete kenyeret kaptam. A mester megmutatta, hogy kell szurkos fonállal varrni, de nagy csodálkozásomra nem ment sehogy. Eleinte nem törődött vele, de aztán azt mondta:

- Rettentő fajankó vagy!

Végre, végre sikerült és így legalább az első nap nem vertek meg. De ez a tanulás sem ment biztató kaptafa-pofonok nélkül. Szerencsére Tonkov keresztapám volt és erre tekintettel voltak a legények.

De a sors, úgy látszik, nem akarta, hogy cipész legyen belőlem. Meghültem, beteg lettem. Emlékszem, hogy dideregtem a forró kemencén. Keresztapám almát adott, de kiköptem, mert rosszízű volt. Aztán otthon voltam. Már csak mint ködös álomra emlékszem, amint megyek apámmal a temetőbe. Vállán kis koporsót visz, törülközővel tartja egyensúlyban. Öcsém, Nyikoláj fekszik benne.

Kórházban vagyok aztán és a mellettem levő ágyon fekszik a húgom. A lábam forró, mint a tűz. Egy szemüveges úr port hint rá. Nagyszerű megkönnyebbülés. De megint vége, a lábam újra ég, mint az előbb.

Anyám a húgom ágyán ül és valakivel beszél.

- Lehetetlen! Nem lehet a torkát elvágni egy embernek.

Minden forgott körülöttem, szédültem, a fejem ködös volt, mégis megértettem, hogy a húgomat operálni akarják. Nem csodálkoztam. Ez nem rablóbanda, - gondoltam - hanem kórház. Ha ők azt akarják, biztosan meg kell őt operálni.

Anyám nem engedte és a húgom meghalt.

Most hát én kerülök sorra!

Ehelyett gyógyulni kezdtem. Úgy hánykolódtam, mint egy kígyó. Aztán rettentő nagy étvágyam lett, nem bírtam jóllakni. Egyszer megkérdezte az orvos:

- Na öcsém, mi kéne ebédre? Van húsosgombóc, daraleves és leves csirkével. Válassz!

Persze levest kértem csirkével, abban a hitben, hogy előbb levest, aztán sült csirkét kapok. Nagy volt a csalódásom, mikor hoztak egy tányér levest és benne egy csepp darab húst. Hamar megettem, aztán megkérdeztem:

- Hol a sültcsirke?

- Micsoda sültcsirke?

- De hisz azt mondták...

- Ja, te azt hitted, egész sültcsirkét kapsz! Nem, barátocskám, olyan persze nincs.

Mikor meggyógyultam, visszakerültem a cipészműhelybe, de egy más mesterhez. Apám tudniillik úgy találta, hogy keresztapám elkényeztet és semmit sem tanulok. Andréjev mesternél rosszabb dolgom lesz.

Most már tudtam szurkos cérnával varrni. Emellett tisztítottam és kezeltem a szamovárt, súroltam a műhelyt, jártam a mesternével a piacra és cipeltem utána a nehéz kosarat. Egyszóval: megkezdődött a rabszolga-munka.

Kegyetlenül vertek. Ma is csodálkozom, hogy az a kis kölyök, aki akkor én voltam, nem lett nyomorék. Ez nem a nevelőimen múlt, hanem a csontom volt egészséges és ruganyos.

Andréjevnél már magamnak is dolgoztam. Vasárnap és ünnepnap kis javításokat, talpalást, új felsőrészt, foltot magam számlájára csináltam.

Egyetlen mulatság volt a kész munkát kihordani. Az új csizmákat a lehető legnagyobb kerülővel vittem el a tulajdonosának. Élveztem a friss levegőt és a rövid szabadságot. Aztán egy ötöst, tizest is kaptam mindig borravalónak. Jóllakva soha nem voltam, hát fehér kenyeret vettem a teához.

- Agyonzabálod magadat! - mondták a műhelyben. Nem volt rossz az étel, amit kaptunk, de soha nem volt időm jóllakni. És még egy fatális dolog: közös tálban hozták a húslevest. Mikor a legidősebb a kanalával ráütött a tál szélére s így jelt adott, szabad volt szedni, húst halászni. Persze nagysietve nekiállt mindenki minél nagyobb darabot kaparintani.

Megtörtént, hogy észrevették, hogy valaki nagyon is mohó, hogy a húst alig rágja, nyeli. Akkor egy nagyobb homlokon ütötte a kanalával:

- Ne siess úgy, te szamár!

Egy felnőtt fakanállal is akkorát tud ütni, hogy a gyerek homloka feldagad.

Ősszel tűrhetőbb volt. Korán esteledett és a mester takarékoskodott a lámpával. Volt egy óránk, míg besötétedett, kicsit pihenhettünk.

Karácsonykor felgyűlt a munka és kezdődött a virrasztás, sokszor éjfélig. Ez a húszórás munkanap, mert felkelni ötkor kellett, kutyául tönkretett. Különben is csak csont és bőr voltam, de most szinte a csontjaim is vékonyodtak.

Emellett énekelni is jártam, de csak a nagymisére. Esküvőre, temetésre nem volt időm. Este olyan fáradt voltam, alig álltam a lábamon.

Tavasszal, mikor már mezitláb szaladgáltunk, azt mondtam apámnak, hogy beteg vagyok. Beteg ugyan nem voltam, de rosszul éreztem magam, a talpam dagadt és sárga volt. Nem fájt, de felhasználtam az alkalmat és azt mondtam apámnak, hogy sajog.

Megrémültem, mikor apám elvitt a kórházba. Istenem, mi lesz most! - gondoltam útközben. - A doktor mindjárt látni fogja, hogy nem fáj és apám megver és biztosan a műhelyben is...

De a tudomány megmentett. Az orvos megnézte a lábamat, odahívta a gyakorlókat és magyarázott nekik valamit. Aztán felírt egy orvosságot és azt mondta, nem szabad sokat járnom. Elmentünk apával a patikába a kenőcsért. Hálából és figyelmességből a tudomány iránt, buzgón sántítottam. De amint egyedül maradtam, villámgyorsan szaladtam haza anyámhoz és sugárzó arccal mondtam:

- Beteg vagyok, de az nem baj, mert csak valami kenőccsel kell kenni a lábam.

Nem nagyon gyógyítgattam magam, ki akartam szaladni az utcára.

- Maradj kicsit nyugton! Hisz lemegy a kenőcs! - mondta anyám.

Megmagyaráztam, hogy az orvosság rögtön beszívódott a lábamba. És újra elkezdődött a szabad élet a víg cimborák között.

Szerencsétlenségemre az iskolában megtanultam elég tisztán írni. Ez majdnem tönkretette az életemet.

- Semmi sem lesz belőled, te naplopó, - mondta egy nap apám - de most már vége a csatangolásnak! Az írásod jó. Leülsz ide és naponta másolsz nekem 2-3 ívet. Egyáltalán, elég nagy vagy már, velem fogsz járni a járásbíróságra.

Kínos, unalmas volt az asztalnál ülni és értelmetlen szavakat rajzolgatni szépírással, míg minden gondolatom az utcán, labdázáson, rablójátékon járt.

Igaz, elfelejtettem, hogy a vörheny után, mielőtt Andréjev mesterhez kerültem, apám kádárinasnak adott. Ott is nagyon rossz dolgom volt. A koszt utálatos volt és a munkát fizikailag nem bírtam. Sokszor vitt magával a mester a városba. Hosszú hársfadorongokat vett és azokat nekem kellett hazacipelni. Említettem, hogy nagyon sovány, különben pedig csak tízéves voltam.

Egyszer egy ilyen fatörzscipelés végkép kifárasztott. Ledobtam a nehéz oszlopot és egy kerítésnek dőlve sírtam keservesen.

Odajött egy komoly, egyszerű úr és megkérdezte, mi bajom. Elmondtam neki. Erre felemelte a dorongot és vitte nekem a műhelyig. Ott aztán, nem értettem mért, prédikált a mesternek, szidta.

- Feljelentem a rendőrségen! - ezt kiabálta.

Mester uram szót sem szólt, de mikor a jó ember elment, kegyetlenül elvert.

- Fogsz árulkodni? Fogsz te még egyszer árulkodni? - ismételgette.

Ráadásul én csak azt mondtam az idegennek, hogy nem bírom a gerendát és félek, hogy el fogok késni. Mikor a vizsgálat elmult, azt mondta a mester, elkerget, ha még egy ilyen kellemetlenséget csinálok neki. Szidott rettenetesen. Mikor elfordult, kiöltöttem rá a nyelvemet. Ő észrevette a tükörben, de nem szólt.

Másnap ebéd előtt, mikor már majd meghaltam éhen, azt mondja:

- Szedd a holmid és eriggy a pokolba. Ilyen pimaszra nincs szükségem.

Rögtön tudtam, mért repülök, de ezt hogy mondjam meg apámnak? Fogtam a kis ládámat és hazamentem.

- Mi bajod? - kérdi apám.

- Elkergetett a mester.

- Miért?

- Nem tudom.

Apám azt hitte, nem vagyok beszámítható. Elment a kádárhoz. Mikor visszajött, szót sem szólt, békén hagyott.

A hatodik iskolába kerültem. Itt volt egy tanítóm, Basmakov, aki nagy barátja volt a karéneknek. azonkívül hegedűje is volt, ami már régen álmaim netovábbja volt. Könyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet, szeretnék játszani. Volt már annyi megtakarított pénzem, hogy magam is vehettem volna, de akkor apám rájön, hogy nem adom oda az egész keresetemet.

Végre mégis csak kaptam hegedűt. Egy vásári lomtárban vette apám két rubelért. Leírhatatlan volt a boldogságom. Rögtön próbáltam a vonót ide-oda huzogálni a húrokon. Persze hamis hangok, hangzavar lett belőle. Apám egyideig tűrte, aztán rámkiáltott:

- Te naplopó, ha ez még soká tart, fejedhez vágom azt a hegedűt.

Szépen indultam, de tovább nem bírtam jutni, mert nem volt vezetőm. A karvezetők is csak autodidakták voltak és nem játszottak jobban, mint én.

Kilencéves voltam. Sok jó pajtásom volt. Különös, hogy ezek a fiúk, kivéve egyet, mind elzüllöttek, vagy meghaltak fiatalon. Eugen Birilov, a csapatvezérünk, lueszben ment tönkre mint fiatal tiszt. Iván Mihájlov, az előljárósági portás fia, menthetetlen és reménytelen alkoholista lett. Sztyepán Orinyinskijt egy éjjel agyonütötték az utcán. Állatorvostanhallgató volt. Iván Dobrov részegen kiesett a szánból és megfagyott; vándorénekes volt, épp a falvakat járta a templomi adományokért. Igazán különös!

Eugen Birilov, egy nyugalmazott törzstiszt fia, ha nem is volt gazdag, de meglehetős viszonyok közt élt. Egyszer náluk ebédeltem. Persze én az utolsó falatig mindent megettem, még egy morzsa sem maradt a tányéromon. Nagyon csodálkoztam, hogy a pajtásom otthagyott egy kis darabot. Megjegyeztem, mert azt gondoltam, ez is a Zsenja úri viselkedéséhez tartozik. Ő volt az egyetlen úri gyerek az egész kompániában. Nagyszerű ötletei voltak. Például csapatosan, lármázva végigmentünk a városon és kioltottuk az utcai lámpákat az ismerősök háza előtt. Vagy petróleumot vettünk a szájunkba és égő gyufára fujtuk, úgyhogy egész lángfelhő képződött a levegőben. Legnagyszerűbb azonban az volt, mikor két ilyen csibészbanda találkozott. Rögtön megindult a becsületért a csata. Ilyen kalandok után sokan voltak tele sárga meg zöld foltokkal, amik a következő alkalomig meg sem gyógyultak.

Zsenja magyarázta meg nekünk, hogy nem finom dolog mezitláb szaladgálni az utcán. Cipőt, de legalább papucsot kell hordani. Szóval, hogy finomak legyünk.

Iván Dobrov egy udvarban lakott velünk. Papi iskolába járt. Tőle valami egész furcsát hallottam: hogy a latin ábécé betűi össze-vissza vannak; nem, mint nálunk az a, b, v, g, hanem a, b, c, d. Még jobban csodálkoztam, hogy ez a különös nyelv mégis jól hangzott. Dobrov Cicero Catilina beszédét szavarta. Úgy gondolkoztam, hogy ez a jóhangzás érthetetlen, ha a betűsor hamis. És mért mond mindig Catilinát Katyerina helyett?

Dehát tele van csodával a világ, mikor az ember tizenkétéves!

Németből fordította: Móricz Virág

 

[+] Mint életdokumentumok és mint egy nagy művész kifejlődésének csirákban való jelzése, egyaránt érdekes írás. A Krystall-Verlag engedelmével közöljük. Szerk.