Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · BIBÓ LAJOS: A HOLDFÉNY MUTATTA AZ UTAT...

BIBÓ LAJOS: A HOLDFÉNY MUTATTA AZ UTAT...
I.

Az asszony állta egy évig, állta kettőig, állta háromig, akkor kezdte enni a méreg. Szép, pirosarcú mecsenyke volt, dagadó kebellel, széles, vaskos csípővel, amin járás közben táncolt a korcban összefutó szoknya, kicsit hegyes orral, meg élénk, villogó szemmel, melyből éber, gyanakvó tekintet fürkészte a környező világot.

Állta három hosszú esztendeig, akkor egy napon, felborzolta a tollát.

- Hej azt a!... - fohászkodott fel. - Hát csakugyan nincs ennek sé nyelve, sé víre!

Már mint az urának, Tápainak, aki ott állt a kerítés előtt és fejcsóválva forgatta maga előtt a döglött kakast, amit alighanem a szomszédék kölke, Misi kólintott valamivel fejbe.

Mert a csapás, ha nem is számított akkorának, mintha a ház teteje égett volna le, akkora mégiscsak volt, hogy egy rendes emberben elfakassza az epét. De Tápait, aki nem ismerte a haragot, sem a hirtelen felindulást, szelíd, mindig mosolygó ajkát még sohasem hagyta el káromkodás, sem más mocskolódás, nyilt, tiszta homlokát, vidám, kék gyermekszemét sohasem árnyékolta borulat, ezúttal sem lobbant fel, csak nézte a kakast, mindössze nehézményezte az esetet, s ennyit mondott csak:

- Ej - ej! Hogy ippen fejön tanálta az a lacibetyár!

Az asszony, Zsófi, odament, hogy lássa a kakast, hogy ez a közelség meg a bizonyosság, hogy a kakas csakugyan megdöglött, felgyujtsa benne a türelmetlenséget, meg a dühöt.

- Mit mond kend? - ráncolta össze a homlokát.

- Azt, hogy töhetöd föl a vizet, oszt kopaszthatod.

Az asszonynak már az imént meggyült a nyál a szájában, most lenyelte.

- Töhetöm föl a vizet?... - tette a balkezét a csipőjére -, át mög át sé mén kend, hogy mögmongya, mög mögtanítsa üket?

Tápai odanyujtotta neki a kakast.

- Mér mönnék át. Kár lönne a szóért, mög a haragért. A gyerök vót biztosan. Űt mög majd mögpirongatom.

Az asszonynak reszketett a torka. Hát csakugyan tisztára meg van verve ezzel az emberrel? Ez se nem kiabál, s nem átkozza az eget, ezt nem hozza ki semmisem a sodrából?

Kikapta a kezéből a kakast és futott be a pitvarba. A kétségbeesés, meg a szégyen könnyet sajtolt ki a szeméből. Mertha az ura bibliás volna, vagy hívő, akkor még értené, mert azok akarattal jámborak, de se nem istenes, se nem tökéletlen, milyen lélek szorult hát belé, hogy mégse ember? Mer inni sem iszik, csakha kínálják, el sem megy, mint a többi, aztán három év alatt mégcsak pocskolni sem pocskolta meg még őt sem. Nyilvánvalóan szerencsétlen, hogy hozzáment, ilyen emberrel kell élnie, akiben se difloma, se virtus, aki ahelyett, hogy káromkodna, fenyegetődzne, meg végigverne a hátán az ostorral, úgy, ahogy a többi cselekszi, csak éppenhogy a szót cifrázza.

Nyugtalanul, magát mardosva dolgozott egész délután négyig, akkor fogta a kantát és elindult vízért a kútra. A Malom-utca sarkán, Mónus Andrásba, a pusztázóba ütközött. A száraz, csontos, kicsit ragyás arcú ember, aki mint a város cselédje, nyáron át is zsinóros zekét hordott, huncutul kaccsintott a balszemével, amikor megpillantotta.

- Hova te? - állította meg.

Az asszony ismerte, tudta, miben sántikál, de most nem volt kedve évődni. Nem állott meg, ki akart térni az útjából.

- A kútra. Látja kend, - mondta kelletlenül.

Mónus egyformán bánt minden fehérszeméllyel. Valamennyit megcsipkedte, megölelgette mindig, kiváltkép a takarosat, meg a szemrevalót, azt meg éppen szerette, ha haragos kedvükben fogta el őket. Elébe állt hát Zsófinak és odaszorította a falhoz.

- Tán magad háltál az éjjel, hé!

- Avval háltam, akivel háltam. Engeggyön kend. Hadd mék az utamra.

- Nem addig én, ameddig mög nem mondod, mi a bajod.

Az asszony fölnézett, a tekintetük találkozott. Egyszerre zendült meg bennük a tiltott öröm, s Mónus már el is kapta:

- Hadd tapogatlak mán mög, hogy melyik tagod fáj!... - kezdte markolászni.

Az asszonynak kanta volt mind a két karján, hát nagy erőlködve tudott csak védekezni.

- Elmönnyön kend, merha nem hágy, kiátok.

Mónus magához szorította, baltenyerével körülcirógatta a mellét, aztán hogy a testét átjárta a forró jóérzés, a farára vert és elengedte.

- Hej!... - mondta. - Ha úgy foghatnálak mán el éccör, amikor sönkisé láttya...

Az asszony, hogy kiszabadult az ölelésből, egyszerre megugrott, s most már kacagott.

- Embör köll ahoz! - szólt vissza nekipirulva.

Mónus megfenyegette:

- Hát iszen élhetök én is édösgyökérön...

Zsófi arcán elváltozott a szín is, meg a mosolygás is.

Most már loholt, csaknem futott a kútra. Lám, már Mónus is a szemébe vágta, hogy az ura nem ember, még csak nem is olyan tedd ide - tedd oda, hanem hátulgombolós, anyámasszony katonája, aki pipa, meg bor helyett édesgyökéren él, akárcsak a gyerekek.

Az ura, amikorra hazaért, megszögelte az ól ajtaját s a tamburán dolgozott, hogy megigazítsa a lélekfáját, mert meglazult. Az asszonyban mostmár forrt a keserűség, de nem szólt, lapult, hogy egyszerre önthesse ki magából a mocskot. Letörölte az asztalt, feltette a cseréptányért, kihozta a paprikást, aztán visszament a pitvarba.

Az ember várt egy darabig, aztán beszólt érte:

- Gyere mán. Elhül.

Az asszony nem felelt.

Az ember leült, ujjal meg bicskaheggyel kihalászott a tarhonya közül egy szárnyat, aztán a pitvar felé fordult:

- Zsófi te! Nem hallod?

Az asszony most már kiszólt:

- Ögyön csak kend. Neköm nem köll. Én nem öszök.

Az ember nekilátott, hogy jóllakjék, de a harmadik falatnál, hirtelen valami balsejtelem villant át rajta. A durkálás nyomán ugyanis a nyaka került elő a tálban, a nyaka pedig az asszony porciója volt. Hm!... - kezdett gondolkozni. Valóságos igaz, hogy a kakas még élhetett volna, aztán ha a gyerek nem bánt volna el vele, talán három pengőt is adtak volna érte a piacon, de hát fejen trafálta, hát ezen most már sem truccolással, sem haraggal nem segíthet az asszony.

Jóllakott, arrébb tolta a tányért, aztán elővette megint a tamburát.

Az asszony csak erre várt. Bevitte az ételt, aztán a homlokáról a halántékára símítva a haját, megállott az asztal előtt:

- Én mög aszondom... - nézett szikrázó gyűlölettel a tamburára - annyit mondok csak, hogy neköm ölég vót.

Az ember nem tudta még teljes bizonyossággal, mi készül, s nyugodtan emelte rá a tekintetét:

- Ölég? Mi vót ölég?

- Az, hogy kend miatt mög is fogdossanak.

- Ki fogdosott mög?

- Ki más, hát Mónus András.

Az ember látta, hogy máshova akar kilyukadni s mostmár csakugyan nem értette:

- Úgy szokta. Az csinájja az mással is, - mondta csendesen.

Az asszony kapott a szón:

- Velem nem azír csinájja, mert köll neki, hanem kend végett. Azír, mert kend nem dógozik, csak batramoskodik, mög ténförög, ha tél, ha nyár, csak gyün-mén, a szögény embörnek való dógot mög kerüli.

Tápai tágranyitotta a szemét. Hát az igaz, ő nem jár napszámba, részesnek sem áll el sohasem, dehát ennek megvan az oka. Eljár helyette az úri házakhoz, ahol mindig akad valami elvégeznivaló, ha más nem, hát tavasszal kitakarni a rózsát, nyáron segíteni a miskárolóknak, ősszel legyalulni a káposztát, aztán ott a sok névnap, lánynéző, disznótor, ő a kérő, a böllér, ő mondja a rigmust s ő szereti legjobban a gyerekeket.

- Ejnye aranyos gyöngyvirágom, aztán mér követölnél te tüllem olyat, amire nem éngöm teremtött a mezők liliomjainak az oltalmazója?

- Azír, mer kisül kend végett a szömöm. Oszt ha tudni akarja, én inkább elmék, de neköm né mongya sönkisé, hogy azér ilyen kend, mer édösgyökérrel ötetöm.

Tápai felemelkedett:

- Ugyan, ugyan. Más a te bajod. Oszt jobban töszöd, ha mögmondod.

Símogatás hízelkedett a hangjában s magához akarta húzni az asszonyt. De az megelőzte és ellökte magától:

- Né érintsön kend!... - hátrált iszonyodva, hogy végre felfakadt benne a kelevény és kifröccsentheti végre magából a gyűlöletét. - Ölég idétlenné tött mán eddig is. Tarisznya való kendnek a nyakába, nem ögyébb. Aki nem tud mást, csak annyit, mint kend, oszt ráadásul csak nézi, engedi, tűri, hogy még gyerököm sé lögyön, hogy engöm vögyön a szájára mindön sönki sömmi, az ilyen tökéletlen mönnyön el kúdulni.

Az ember rámeredt. Valami megmozdult benne, a lelkében hirtelen leomlott egy fal és most meglátta azt a másik világot, amelyikben az asszony élt. De a sejtelem elrezdült, zavar s homály maradt utána a bensejében.

Ezen az estén - először azóta, hogy összekerültek -, nem ment be a házba, amikor az asszony lefeküdt, hanem kint maradt a vackon.

A hold odavilágított éppen és átmosolygott az alább úszó fehér bárányfelhőkön. Az éj zengett, a közeli pusztáról ide hallatszott a fűszálak éneke.

Tápai szívében párává könnyült egy csepp meleg vér, a távolból ideszálló hangok áthúztak a szívén, aztán észrevétlenül elszenderedett.