Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (11)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (11)
Minden jog fenntartva
EGYETEM, SZEMINÁRIUM ÉS TUDOMÁNYOS MUNKA

Az egyetemi tanárság csak annyiban hozott változást, amennyiben több időm maradt tudományos munkára. A karban igen szívesen fogadtak - egy-két ismeretes kivétellel. Előadás dolgában volt elég gyakorlatom. Hallgatóságom a legszámosabb volt, hisz kötelező tantárgy volt a jogászokra nézve a hazai történelem. Igaz, hogy a tanév haladtával mind csökkent a létszám: a «mezei hadak» jutottak többségre, melyek csak aláírásnál tolongtak. A diákokkal csak egyszer gyűlt meg a bajom, mindjárt az elején. Megszoktam, hogy teljes csendben prelegáljak, de ez a jogi karon nem volt divatos. Ezért udvariasan megmondtam, hogy ők «hallgatók». Erre vagy 25-en erős lábtopogással kivonultak. Másnap azonban visszajöttek bocsánatot kérni, mire azt mondtam, eljárásukat nem vettem tragikusan, hiszen én is voltam diák, de arra kérem őket, ne zavarják máskor azokat, kik tanulni akarnak. Nem is volt azóta a teremben semmi zaj; még azokat is megfedtem, kik későn jöttek.

Mint a szeminárium vezető tanára igen erősen fogtam a gyeplőt. Volt is foganatja, látták, hogy sorsuk munkakedvüktől és eszüktől függ és rövid néhány év alatt olyan kis csapatnak lettem irányítója, mely bármely külföldi hasonló intézettel is felvehette a versenyt. Volt elég számban olyan is, kit csak a tudomány szeretete hajtott előre. Hosszú évek tapasztalata alapján mondhatom, hogy a magyar diáknak alig van párja, ha kellően vezetik. Nyilvánosan is kijelentettem, hogy ha mégsem jutnak oda, hová a német, francia, vagy angol diák, az nem az ő hibájuk, hanem a professzoroké.

A tanári vizsgán vagy doktorátuson, ha lehet még szigorúbban jártam el, mint a gyakorlóiskolában. Nem buktattam, de nem is bocsátottam át senkit kellő ok nélkül. Ezzel azt nyertem, hogy csak a legjobbak vállalkoztak erre a fejtörő műveletre. Személyválogatás nálam nem volt.

Úgy beszélték, hogy Szilágyi Dezsőhöz, még professzor korában, beállított egy jogász és kérte, adjon valami útmutatást doktori értekezéséhez. Szilágyi azt felelte: «maga potya tanácsot akar». Nálam pedig úgy volt, hogy a szemináriumban megadtam minden segédeszközt: a jelölttől függ, hogy bírja felhasználni.

Wlassics miniszter úr igen kedves megbízással tisztelt meg. A millenniumra készültünk, a megyék és városok nagy része meg akarta festetni híres férfiait, vagy nevezetes csatáit és nekem kellett megjelölni a szükséges adatokat. Így készültek Dudics, Papp, Eisenhut és mások képei. A képzőművészeti tanácsban a szobrokról is kérték véleményemet. Mindebben Szmrecsányi Miklós barátom nagy segítségemre volt. Eljött hozzám Kecskemét polgármestere is, tanácsot kérni. Azt ajánlottam, kérjék meg Székely Bertalant székházuk díszítésére, nem lesz drágább a többinél és örök, szép emléket nyernek vele. Küldetésük mindenkép teljes sikerrel járt. Mikor a mű elkészült, meg is hívtak Beniczky Ferenc főispánnal. Így ismerkedtem meg a «hírös város» tősgyökeres magyarjaival.

Visi Imrének köszönök egy olyan anekdótát, mely a kecskeméti hivatalos észjárást teljes színpompával mutatja be. Az ujságírók egyesülete meg szokta látogatni a nagyobb vidéki városokat, ismeretségkötés, népszerűség végett. Így jöttek Kecskemétre is, hol a város fényes bankettet rendezett tiszteletükre. Lestár Péter polgármester mellett ültem, mert már titkára valék az egyesületnek; megkérdezem szíves gazdánkat, hogyan számolnak el a többszáz forintnyi költséggel? «Tudod öcsém, nálunk rendes előirányzat van a kiadásokat illetőleg. Abban benne áll az is: 800 frt sáskajárásra. Ezt rátok költjük».

Gróf Bethlen András földmívelési miniszter úr nagyon érdeklődött mindig munkáim, különösen azok gazdasági vonatkozásai iránt és megkért, állítsak össze egy tervet a mezőgazdasági kiállítás tervezésére. Érdekelt a dolog, elfogadtam. Roppant számú szakférfiú gyűlt össze a nagyteremben és hallgatta felolvasásomat. Erre az agrárius urak közt többen megjegyzéseket tettek. Utoljára is jobban értettek a tárgyhoz nálam. De fölkel gróf Kornis és azt ajánlja, hogy a tervet en bloc fogadjuk el. Ez meg is történt. A pedagógiai csoportnál autszájder voltam, a történetiben éppen hogy meghallgattak, de a művészetiben már tekintély. Vagyis, jó ha az ember olyannal is foglalkozik, mihez csak konyit.

Pulszky Károly felvetette előttem azt az eszmét, hogy a millenniumi királyszobrokhoz feliratokat kellene szerkeszteni és kért, írjam meg ezeket lapidáris latin nyelven. Ezt a tervet most akarják megvalósítani, de magyar nyelven.

Wlassics még egy mellékfoglalkozásomról gondoskodott. A népiskolák könyvtárai teljes homályban leledzettek, azért bizottságot nevezett ki, melynek tagja lettem. Át kellett nézni a régieket és megbírálni az új könyveket, gyereknek valók-e vagy nem. Mindjárt az első ülésen éles összeütközés támadt Szőcs Farkas ref. teológiai tanár és dr. Csernoch János kanonok közt. Már attól kellett tartani, hogy az egész szétmállik, de sikerült néhány rövid mondattal a békét szerencsésen helyreállítanom. Azóta becsületesen dolgoztunk együtt és azt hiszem jó munkát műveltünk. Később tanítói könyvtárt is állítottunk össze. Első érettségi vizsga a leánygimnáziumban: 1900. Wlassics kért, vállaljam az elnökséget, mert jobbról, balról annyit hall, hogy nem bír eligazodni. Bizony elég gyengén ment, a jelentést beküldtem. A vizsgán óriási közönség. Mint elnök Fraknói és Szász Károly közt ültem. Zsilinszky államtitkár hivatalosan igyekezett engem rábírni a «túlterhelés» megszüntetésére.

Dr. Csernoch prelátussal, mint t. olvasóim tán emlékeznek, már 1882-ben ismerkedtem meg, azóta is érintkeztünk és mióta képviselő volt, gyakran találkoztunk. Akkor először jöttek leányok nagyobb számmal az egyetemre. Megvallom ennek éppen nem örültem, úgy hittem, hogy csak a gyógyszeri pályára valók, mert pepecselés a mesterségük és nem isszák le magukat, mi halálos bajokat okozhat. A leányok száma szaporodott és Csernoch, mikor a Dunaparton sétáltunk, aggodalmait fejezte ki a női intellektuális proletáriátus terjeszkedése felől. Hogy lehetne ezen segíteni? Belém szállott az ellenmondás ördöge és kész programmal állottam elő. Szerintem az egész népiskolai oktatást a nőknek kellene átengedni. Jobban tudnak a gyerekkel bánni, józanok. A férfi pedig zsákhordással is többet keres. Ezért még a fiúkat is női oktatás alatt hagynám 12 éves korukig. Viszont, azontúl még a leányokat is csak férfiakkal oktattatnám, mert a nő csak bűntársat lát a másik nőben és csak férfi imponál neki. Ezt kérem írja meg, mondja Csernoch megelégedetten. De én folytatom. Ha ez megtörtént, még egy igen fontos eredményt érünk el. Minden faluban lesz egy jól nevelt, gyerekkel bánni tudó, háztartáshoz is értő művelt leány, méltó élete párja a prébános úrnak. De eztet kérem már ne írja meg, szólt az ő kedves, tótos kiejtésével. Nagyot nevettem, látta, hogy tréfa az egész.

Előadásaimra pontosan elkészültem, hisz elég anyagot gyüjtöttem és emlékezőtehetségem nem szenvedett csorbát. Négy év a bölcsészeti tanfolyamon, így négy részre osztottam az egészet. Minden újabb turnusnál más-más anyagot, új szempontokat vittem az előadásba. Utoljára 1880-ig jutottam el. De tudományos munkám sem akadt meg. Befejeztem a XVIII. század történetét, mely munkám általános tetszést aratott. Amellett az Akadémiában értekezést olvastam fel Zách Klára esetéről, mely a «Revue Historique»-ban is megjelent. Emlékbeszédet mondottam Ranke-ről és nagy mesterem, Mommsen, tudományos jellemrajzát is megkíséreltem rajzolni. Ezt Németországban is kiváló méltánylással fogadták. A «Nemzetiség»-ről szóló értekezéssel nyitottam meg a Szabadegyetemet. Igaz, hogy Concha Győzőnek kifogása volt az ellen, hogy népszerű módon új eszméket fejtegessek. Mire azt válaszoltam, vagy van új eszménk, vagy nincs. Szabad mondanom: fáradtság előttem ismeretlen fogalom volt.

Goethe mondja, hogy az ember emelkedésének 40-50-ik éve közt van a válsága. A démonikus elem lép akkor előtérbe, mely nem engedi, hogy teljes kifejlésre jussunk. Nálam ez aránylag gyorsan következett be. Addig mindig emelkedőben volt csillagom, 1898 óta küzdelem volt a végzetem földalatti erőkkel. Az első jelenség Budapest történetének folytatása volt, mely Salamon Ferenc halálával félben maradt. Salamon engem jelölt ki ebben utódjául. Márkus József polgármester úrral hamar megegyeztünk, már meg volt írva a szerződés is. Az ülésen azonban Ballagi Aladár kollégám bejelentette, hogy ő ingyen írja meg. Ennek a közgyülés, csekély többséggel, bedőlt. Egy cseppet sem bántam, pénzre sóvár sohase voltam és munkám volt elegendő. De emiatt a Székesfővárosnask mai napig sincs története. Ez az első «puccs», még csak a Veres Pálné-utcában. Következett a többi.

Apponyi Albert, ki mindig nagyon érdeklődött történetünk iránt, közölte velem, hogy gróf Leiningen Károly, a honvédtábornok fia őrzi atyja naplóit és leveleit a szabadságharc idejéből. Gróf Bethlen Anna, Leiningenék rokona, szíves volt közbenjárni és az írások kezemhez jutottak. Elálmélkodtam a tartalom gazdagságán, még jobban a lélek magas szárnyalásán és a tökéletes német stíluson. Lefordítottam úgy, amint lehet és átadtam a kéziratot Rákosi Jenőnek, ki azt teljesen, betű szerint kiadta a «Budapesti Hirlap»-ban. Leiningen, naplójában elismerte ugyan Kossuth nagy érdemeit, de művének alapgondolata mégis Görgey jellemének és katonai erényeinek teljes világosságba helyezése. Hogy emiatt dühöngött a szélsőbal sajtója, megfeledkezve arról, hogy a hős, bár idegen és könnyen menekülhetett volna, nem akarta bajtársait elhagyni, természetesnek találtam és erre el voltam készülve. De, hogy hamisítással vádoltak engem, mikor a leghivatottabb pártatlan bírálók, Fraknói, Pauler, Fejérpataky kijelentették, hogy a kézirat egészen Leiningen írása és azt teljes hűséggel fordítottam, és mégis éveken át nyargaltak e paripán, ez már démoni. Végre is el kellett hallgatniok. A könyv pedig - ritka szép kiadásban megjelent. Később kiadták Londonban is.

Hogy minő hatása volt Leiningen egyéniségének szabadságra áhító lelkekre, azt egy szörnyű tragédia tanusítja. Londonban akkor javában folyt a női szavazatjogért való küzdelem, Leiningen unokája, most egy cambridgei professzor neje, is részt vett a szüfrazsettek mozgalmában; be is csukták három hónapra. Egy fiatal leányt, Miss Dawisont annyira lelkesítette a hős önfeláldozása, hogy egy lóversenyen egy ménbe kapaszkodott és agyonvonszoltatta magát, így akarván megmutatni az ügyért való búzgóságát.

Dr. Ward, a brit Akadémia elnöke, az európai liberalizmus történetének avatott írója is foglalkozott Leiningennel és Görgeyvel. Leiningen: a noblesse oblige személyesítője, Görgeyt illetőleg nem bír megállapodott véleménnyel, tehetséges condottiere volt-e? vagy igaz hazafi. Olyan oldalról jött ez a megjegyzés, hogy közölnöm kellett Artur bácsival. Azt felelte: «nekem csak egy elvem volt: hogy mi nyerjünk».

Ebbe az időbe esett Péterfy Jenő váratlan halála (1899.). Elutazása előtti nap még együtt tréfálkoztunk: bajuszára azt mondtam, hogy két mókus farka, ő pedig lehetetlennek mondta, hogy valaha szobrot kapjak, annyira hegyesre fent a bajuszom. Kármán Mór azidőben nagybeteg volt, Jenő félt, hogy hasonló sorsra jut és véleményünk szerint ez vitte őt a végzetes elhatározásra.

A Révai-cég egyesült a Franklinnal egy nagy képes világtörténet kiadására. Szerkesztőnek engem szemeltek ki, el is vállaltam. Írtam hozzá előszót és végig revideáltam. Mindjárt belékötöttek. A második kötet megírója, kitünő filológus, nem írta oda forrásait, mit többször is követeltem. A kar elé vitték a dolgot, de úgy emlékszem, csak hárman vagy négyen szavaztak ellenem, pedig Ballaginak kitünő ügyvédje volt. Mikor a koalició uralomra jutott, Hencz Károly néppárti képviselő az, ki gróf Keglevichet párbajban megölte, az országgyűlésen foglalkozott velem, éppen nem udvarias módon. Gróf Apponyi volt akkor közoktatásügyi miniszter és miután eléje adtam a tényállást, kijelentette, hogy engem és munkám illetőleg egészen más a nézete.

Sok üggyel-bajjal, nehéz volt alkalmas dolgozótársakat találni, mégis elkészültünk. A munka felét, az utolsó hat kötetet magam írtam, olvastam is hozzá eleget és még többet gondolkoztam. Erről ugyan még az ördög sem mondhatta, hogy nem eredeti. A háború idején Szabó Ervin, ki becsületes, tanult ember volt, de nagyon is «intellektuális», arról beszélt, hogy ezt a katasztrófát meg lehetett volna akadályozni, ha az európai szociáldemokráciának fogalma lett volna arról, mi készül. Erre azt feleltem neki, olvassa el a XII-ik kötet 595-ik lapján mi áll. Ugyanis már 1903-ban megírtam, hogy az Anglia és Németország közti ellentét hová vezet. Elolvasta, aztán azt mondtam neki: Önök olyanok, mint a jezsuiták, csak olyant vesznek be, mi ínyükre való.

Németországban Laband vezetése alatt nagy összefoglaló gyüjteménye készült az összes alkotmányoknak. Felkértek, írjam meg a magyar alkotmányt. Elvállaltam - eléggé otthon éreztem magam a Corpus Jurisban is. Előbb alkotmánytörténetünket írtam meg, röviden, tömören, sok új megállapítással, különösen a királyi örökösödés elvét betűzve ki a sok adatból. Erről Zitelbauer freiburgi tanár, noha nagy osztrák és sokban összeütközött velem, azt írta: «Magyarországon még nem veszett ki a nagy történetírók sora». Sokkal több vesződségem volt az alkotmányjoggal, de azt hiszem a nagy minisztériumot, a szent koronát sikerült megfejtenem, még pedig éppen Verbőczy alapján. Nem bíztam magamban, elmentem gróf Andrássy Gyulához és felolvastam neki azt a rövid fejezetet. Ezért agyonütik az egyetemi jogászok, volt első szava. Azt nem bánom, feleltem, de igaz-e? «Minden alaposan meg van okolva.» A munka megjelent és ellenségeim száma megint tömegesen szaporodott.

Termékeny év volt az 1906-iki, hárman nyertek gyémántgyűrűt «sub auspiciis regis». Együtt mentek a Felséghez hálálkodni, egy teológus, egy jogász és tanítványom Szabó Dezső. A formalitások után a király kérdi: mihez fognak? A teológus azt mondja, hogy a szatmári püspök prefektusnak nevezi ki szemináriumában, az én emberem, hogy Pesten keres állást, hogy tovább dolgozhasson. A jogász ügyvédi irodát készül nyitni: «Meggondolta, kérdi a király, hisz ezerötszáz ügyvéd van Pesten? Hogy fog megélni?» Mikor az épülő Polytechnikumot nézte meg Ferenc József, azt kérdezte: «Itt is annyi kávéház lesz-e a Műegyetem körül, mint Pesten?» Ezek az adatok mégis bizonyítják, hogy őfelsége egészen más volt, mint aminőnek sokan hinni akarták.

Volt egy régi, nagy adósságom. József császár kora történetét 1888-ban befejeztem, de törleszteni kellett még II. Leopold korát, melyet az Akadémia szintén kitüzött. Ehhez, bátran mondhatom, óriás anyagot gyüjtöttem. Legalább 35 levéltárat kutattam át. Feltett szándékom volt ebben Magyarország egész politikáját igazában feltárni. Megvolt bennem a teljes tudományos hév, de állapotainkat már nem ítéltem oly virágzóknak, mint húsz évvel azelőtt.

«Régibb munkámban régi Magyarországot rajzoltam és küzdelmét az új eszmék ellen írtam le. Most az új eszmék meggyökerezésének kutatását, terjedésüknek, első hatásuknak kimutatását tartottam legfőbb feladatomnak.

Forrástanulmányt végeztem főkép azon irányban, mikép módosultak az általános eszmék a honi talaj, az itt uralkodó viszonyok befolyása alatt, mikép vált így lehetővé befogadásuk.

Ki többet keres könyvemben, félek, nagyon csalatkozik.

Mint határainkon a csataterek, úgy politikai fejlődésünkben is az ütközőpontok századok óta azonosak. De bárminő hasonló, gyakran megdöbbentően azonos ama korszak sok jelensége azon politikai légkörrel, melyben most élünk (a koalició kora), azt hiszem a különbséget csak úgy feltüntettem, mint a megegyezést.

Csak egy szerény megjegyzést nem hallgathatok el. Közmondásunk szerint «kárán tanul a magyar». Vajha igaz lenne az egyesre nézve. Történetünk nem tanuskodik mellette. Tán mert nem ismerjük, vagy, mi rosszabb, mert félreismerjük.»

Ezt a könyvet olvasták, de mindenki pártszempontból ítélte meg. Gróf Andrássy Gyula nagyon méltányolta, gróf Apponyi Albert örült, hogy a katolikus autonómia csiráját megtaláltam, és gróf Batthyány József prímásról azt mondta nekem, rossz pap volt, de nagy államférfiú. Gróf Apponyi Sándor a katonai kérdésről szóló részt tartja legjobbnak, gróf Festetics Pálné az «Eszmék és emberek» címűt. Az ultramontánoknak nem tetszett.

A déghi Festetics-levéltárba volt legnehezebb bejutnom. Írtam gróf Festetics Pálnak, engedje meg levéltára átkutatását - a szabadkőművesek iratai ott voltak. A gróf úr igen udvariasan felelt, de sajnálatára meg kell tagadnia kérésemet, mert levéltárának az a része fidei commissum; le van kötve. Báró Jósika Samuhoz fordultam tanácsért. Azt mondotta: «Pali rideg konzervatív úr, de gróf Szécsen Miklós vagy sógora, Pálffy Miklós kedvéért mindent megtesz.» Pálffy herceg tanítványom volt, hozzá fordultam és nyomban meg is volt az igen kedves meghívás. Bármilyen érdekes és gazdag volt a levéltár, még nagyobbra tartottam a társalgást a grófnéval, ki egyike a legeszesebb és legműveltebb embereknek, kiket ismerek.

Voltakép ő vezetett be a nagyúri társaságba.

Ugyancsak 1907-ben volt a szabadoktatási kongresszus Pécsett; a történet előadójának választottak. Első nap nem utazhattam oda, reggel érkeztem, mindjárt a megyeházba mentem reggel 8-kor és ott találtam már Beöthy Zsoltot, elnökünket és Prohászka Ottokár püspököt, ki nagy dicséretekkel fogadott szakom tervezete miatt. Beöthy elmondta, mik történtek: a szociológusok nagy tömegben jelentek meg és leszavazták a közoktatásügyi miniszterhez szóló hódoló üdvözlés elküldését. Sokan ezért el is akarják hagyni a kongresszust. Ezt nem tartottam helyesnek: verekedjünk végig.

Roppant érdeklődés: tömve, tele minden pad, még a karzat is. A két tábor körülbelül egyenlő erős. Felváltva beszélnek a szónokok. Giesswein felszólítja a szociológusokat, Marx helyett Jézushoz forduljanak. Prohászka egymásután gyönyörködtet jól hangzó szillogizmusokkal. Mi kevesen, kik a tudományt volnánk hivatva képviselni, hallgatjuk.

Ebédre megyünk a nagyvendéglőbe, Beöthy, Gál Jenő meg én. Ott hagyom őket és megyek a szociológus asztalhoz, melyen Pikler elnököl. Több volt tanítványom van köztük, szívesen fogadnak, együtt ebédelünk. Ennek végeztén dr. Fényes Samu jő hozzám és kér, mondjam el neki leendő előadásom főbb pontjait. Ezt meg is teszem. Erre ő: minket nem sok választ el, amazoktól meg egy egész világ. És mégis inkább csatlakozunk amazokhoz, semhogy csak egy lépést is közelednénk tanár úr álláspontjához! Feleltem: az engem éppen nem lep meg. Mindkét párt kész teóriákat követ, mindkettőnek egy az ellensége: a tudomány.

Visszamegyünk a megyeházba, alig van hely, fülledt a levegő. Öt órán át tart a vita, nem mozdul ki senki, tizenhatan beszélnek az egyik, ugyanannyian a másik táborból. Figyelek, a végszó az enyém. Ezeket mondom: Csatlakoznám a történeti materializmus hívőihez, ha tételeiket bizonyítva látnám. Tudják rólam, hogy nem félek kimondani az igazságot, bárkivel szemben is. Az ellentábor véleményét sem fogadhatom el, mert annak meggyőződése is előre le van kötve. Az igaz történetírónak konzervatívnak kell lenni, mert ő tudja legjobban, minő nehéz az építés és milyen könnyű a rombolás. De haladónak is kell lennie, mert a történelem lényege a változás és arra kell törekednünk, minthogy az el nem kerülhető, hogy jobb állapotok következzenek be, ne pedig rosszabbak. Kérem a jelentés elfogadását. Tomboló éljenháború minden oldalról. Ez volt legnagyobb szónoki diadalom.

Kedves olvasóm, láss tisztán. Az éljenzés, az elfogadás azért ment oly gyönyörűen, mert már mindenki belefáradt, mert tűrhetetlen volt a hőség és mert mindenki örült, hogy friss levegőt szíhat.

Hágában 1898-ban történeti kongresszus volt, szerettem volna elmenni, de családi gyászeset tartott vissza. Értekezésemet azonban beküldtem. Becker kollégám és barátom szíves volt azt átnézni és jó francia stílusba önteni. Az Árpádok és Dalmácia volt a címe és noha nem voltam jelen, kiadta a Revue Diplomatique. Tíz évvel később hasonló összejövetelre mentem Berlinbe. Ott volt minden nemzetbeli és a történelem minden ágát mívelő tudós, csak a franciák és lengyelek hiányoztak. Sok mulatságban volt részünk, de komoly munka is folyt. Ott ismerkedtem meg Lamprechttel, kivel azóta jó barátságban maradtam és más német professzorokkal, de a finnekkel, svédekkel és norvégekkel is. Különösen kedves volt irántam egy fiatal cambridgei fellow, Harold Temperley, ki azóta Pesten is meglátogatott és kért, jelöljem meg azt a művemet, mely legalkalmasabb angol fordításra. Megismerkedtem Bethmann-Hollweggal is, ki azt a benyomást tette reám, mintha inkább volna bölcsészet professzorának való, mint államkancellárnak. Nagyon feltünt, hogy a berlini történetprofesszorok, az egy Wilamovitzot kivéve, nem hasonlíthatók az én régi mestereimhez. Érdekes beszélgetésem volt Seckel berlini professzorral, a közjog tanárával, viszonyunkról a kormánnyal. Azt mondta:«Ismerniök kell a közjogot, de nem azért, hogy alkalmazzák, hanem hogy, ha szükséges, megkerülhessék».

Értekezésemet «Die Grundbesitzverhältnisse in Ungarn um 1720 in ihrer kulturellen Bedeutung», a porosz képviselőház termében olvastam fel, nagyszámú hallgatóság előtt. Ki is adták az «Internationale Wochenschrift»-ban. Régi barátom Liebermann, már szintén professzor, felvilágosított, hogy azért siettek kiadni, hogy elégtételt szolgáltassanak nekem azokért az igazságtalan támadásokért, melyeket el kellett szenvednem. Apponyinak megírtam a jelentést, kiemelve, hogy minden nemzetbelivel igen szíves volt az érintkezésem, csak éppen az Alldeutschokkal nem, kiknek vezetője Dietrich Scheffer professzor. Dolgom végeztével egyenesen Svájcba mentem Montreuxig, aztán Lae Champexbe, hol családom nyaralt.

Augusztus végén a szép fekvésű Lae Champexből a Nagy-Szent-Bernáton át Aostáig kocsiztunk, közben a Szent Bernát-klastromban hálva meg. Aostából még aznap Milánóba indultunk - abban a kis városban nem bírtuk a piszkot. Milánóban első utunk a Santa Maria della Graziahoz vitt, Lionardo Úrvacsorájához. Láttam már előbb, Pulszky Károllyal, de szörnyű dezolátus állapotban, hisz a refektóriumot, melynek oldalfalán volt a kép, egy ideig istállónak használták. Hiába mentünk oda: be nem eresztettek, mert a képet restaurálják. Ki? Cavaliere Cavanaghi. Megmondták hol lakik és délután oda is mentünk, mind családostul. A mester fogadott is engem, igen szíves is volt, különösen mikor Pulszkyval való barátságomra hivatkoztam, de kérésemet megtagadta. Azonban udvariasan kikísért és feleségem, ki sokkal jobban beszélt nálam olaszul, annyira hajtogatta, hogy csak ezért tettük meg a nagy utat, míg végre azt ajánlotta, legyünk reggel 9-kor a klastromban, kopogjunk hármat, talán bebocsátanak. Be is jutottunk. Ugyanis Rava olasz közoktatásügyi miniszter jött nejével Milánóba, ugyanazon szándékkal, mint mi, de ő tudta, hogy már elkészült a restaurálás. Órák hosszant nem teltünk be nézéssel, látással, de szerencsére, a mester csak a miniszterpárnak magyarázott. Mikor Judás képe elé jutottunk, mind a négyen egyszerre felkiáltottunk: hisz ez Dóczy Lajos, pedig tudvalevőkép Leonardo a páviai Certosa priorját örökítette meg, bosszúból. A főmű mellett nem kerülték el figyelmemet az oldalfalakra festett arcképek sem. Csaknem mind magyar szent volt. Valószínüleg abból az időből, mikor Corvin János eljegyezte a Sforza-leányt. Tűnődtem, a Times-nek sürgönyözzem-e meg ezt a csodás szerencsét, de aztán megelégedtem a «Budapesti Hirlap»-pal.

Ebben az évtizedben egy nagy örömöt szerzett nekem az egyetem. Gyulai már vénülőben. Úgy gondoltam, Péterfy lenne legméltóbb utóda, de szegény barátom halála gondolkodásomat más irányba terelte. Mikor Gyulai visszalépett, Riedl Frigyest tartottam legalkalmasabbnak az irodalomtörténet tanszékének betöltésére. Ő azonban nem pályázott. Még a kari ülés előtt is kértem, de semmikép nem engedett. Mikor Beöthy, a bizottság elnöke felolvasta a jelentést, felszólaltam. A filológia, a természettudományok, a matematika jelesen vannak képviselve a karban, de azok találhatók más egyetemeken is. De, ha a hazai történetet és a magyar irodalom történetét nem az képviseli itt, ki arra leghivatottabb, az nemcsak az egyetemre, hanem a nemzetre nagy veszteség. Tisztelem, becsülöm a bizottság által ajánlott urakat, de azt hiszem, nem ők azok, kiknek megválasztásába teljesen belenyugodhatunk. Csak Riedl Frigyes lehet Gyulai utóda. Ezek az egyszerű szavak megindították a kart. Halasztási indítványt nyujtottak be, de azt leszavazták és nagy többséggel megválasztották jelöltemet. Beöthy Zsolt pedig, hogy meg legyen a dolog rendje és módja, nyomban megírta a tanács elé kerülő ajánlást. Magam vittem a váratlan hírt barátom anyjának - fia nem volt otthon. Rajtam kívül Gyulai örült legjobban; az öreg úr szinte táncra perdült. Az egyetemi tanács még soká foglalkozott az üggyel, hisz a választás éppen nem volt a rendszabályoknak megfelelő, de a nagy többséget semmibe venni, nem lehetett.