Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (1)
I. AZ ÚJ FÖLDESÚR

Tökéletesen hiábavaló fáradság lenne régi könyveket és térképeket bújva kutatni, hogy hol is volt az a Kruzslyó, melynek királyáról beszélek? Pedig Kruzslyó megvan még most is, de már csak az találja meg, aki ismeri azt a fortélyát, hogy változtatni szokta a nevét, az idők járásának megfelelően. Ma Kruzslova a neve, de a nagy háború előtt egy kevés ideig Ruzsolynak hívták egy hatalmas államférfiú parancsára, aki azt gondolta, hogy minden község színmagyarrá válik, mihelyt magyar néven írják be az állami törzskönyvbe. Akkoriban, amikor ennek a községnek külön királya volt, a magyar urak Kruzslyónak, a lengyel, tót és ruszin nép pedig Kruzslyovának hívta.

Miután e névváltoztatásokban mindenkor a célszerűség szempontja érvényesült, már ebből is ki lehet találni, hogy Kruzslyó nem lehetett másutt, mint Sáros vármegyében, a Magyar Gascogneban, melynek nemcsak köznépe, de nemessége is magyar, német, lengyel és tót elemekből van összetéve, - bár nincs az a tudós, aki meg tudná mondani, hogy milyen arányban? A magyar büszkeség, a lengyel könnyelműség, a német józanság és a tót szegénység egyesül a sárosi úrban, de hogy e felette különböző tulajdonságokból melyik és mikor ütközik ki belőle, azt ember fia előre meg nem mondhatja.

Kruzslyót már hét-nyolc emberöltővel ezelőtt is nehéz volt megtalálni, még akkor is, ha tudta az ember, hogy fent van valahol, Sáros északkeleti sarkában. Abban az időben és azon a tájon messze kellett menni az embernek, hogy úrral találkozhassék, sőt nemcsak az urak, hanem még a parasztok is gyakran elmenekültek hazulról, ha megérezték, hogy jobb a fák lombja alatt, sőt jobb az Isten szabad ege alatt is, mint otthon, födél alatt. Nem örültek neki, ha az ajtóban a kakas elkukorékolta magát, mert ez vendéget jelentett ugyan, de akkoriban a vendégség nem barátság-tisztesség volt, hanem egzekució. Egyszer az egri püspök küldött a tizedért, másszor a földesúr a kilencedért, a király tisztje a hadi subsidiumért, a vármegye a domesticaért, a labanc élelemért, a kuruc takarmányért vagy lóért, s amit mindezek még ott hagytak, azért eljött a «szabad hajdú», aki ha szerényebb volt, egyszerűen csak «szegény legénynek» nevezte magát. A sztropkó-duklai országút tizenkét falun megy keresztül, de az utas, aki nappal járt erre, a tizenkét faluban nem találkozott összesen tizenkét emberrel. Éjszaka azonban majd minden bokorból előbujt valaki, de ennek a köszöntése már nem az alázatos «Dícsértessék» volt, hanem ez nyers és fenyegető kiáltás: «Mi van a szekéren? Ide vele!»

A legfelső szakaszon, ahol az út keletre hajlik Ladomérvágása felé, északról egy kis patak, a Svinka szalad le az Ondavába. A patak mentén kis félóra alatt felér az ember Kapisóba. Ott már kissé bátorságosabb volt az élet s az emberek békességgel művelték földecskéiket, mert nem voltak az országút mellett s amit tőlük el lehetett volna vinni, az már nem érte meg a fáradságot. Innen északnyugatra már szépen emelkedik az út, Kruzslyóra; a község nincs is messze Kapisótól, - csizmában egy óra, de bocskorban csak félóra. Mert a köves, mindig lucskos úton csúszik a csizma talpa, bármennyi is a szög benne, a bocskor pedig tapad, mint a tapló és szétterped, mint az ember talpa, - minél nagyobb területre osztja szét az emberi test súlyát. Bocskorban jár itt mindenki; még a ruszin pap is csak akkor húz csizmát, ha dolga van Bártfán vagy Eperjesen.

Kruzslyó már olyan közel van a lengyel határhoz, hogy oda látszik a Jaworzyska csúcsa; és mikor a kis kácsa megfürdik a fekete tóban, hogy útnak induljon az anyjához Nagy-Lengyelországba, - csak egy pár minutum kell neki és már ott is van. De azon az úton csak a madarak járnak; az emberek ha át akarnak menni Lengyelországba, lekanyarodnak a duklai országúta. De ennek az útja se hosszú, bocskorban négy óra, szekéren három. Bár a búcsújárásnál ritkább dolog, ha valaki Kruzslyóról átmegy a Kárpátok tulsó oldalára.

No, éppen ez az a hely, melyről azt mondják, hogy az Isten háta mögött van. De meg is látszik rajta, hogy még az Úristen is hátat fordított neki! Van itt mindenből, ami nem jó, és nincsen semmi abból, ami jó. Egymás hegyén-hátán szoronganak a házak a hegyoldalakon, melyek kietlenül kopárak s ahol valami zöld van rajtuk, az nem is erdő, csak törpefenyő és boróka-bokor. Csak a messzességben tarkálik valami silány legelő, s a kert nem ott van, ahol az Isten teremtette, hanem csak ott, ahova az ember szorgalma összehordta az agyagos, márgás földet s az ősszel lehulló falevelekkel betakargatva lassan-lassan felszaporította és termésre kényszerítette. Mennyi árkot kellett itt húzni a hegyi patakoknak, apró ereknek, hólének és esővíznek! Milyen gazdag ember itt, akinek annyi földje van, hogy megterem rajta az a pár köböl rozs és zab, mely kell kenyérnek! Hogy körül van kerítve minden kölessel és cirokkal, mert a köles adja a kását, a cirok pedig az aprójószág eledelét. Mert tyúknak és tojásnak kell lenni mindenütt, ahol uraság van.

Kruzslyón pedig régente volt és most már megint van. Ott a kastély legfelől a faluvégen. Nagyon öreg épület, falait omladozó pillérek támogatják. Deszka teteje jól meg van rakva kaviccsal, s a kavics közt úgy elszaporodott a moha és a kövirózsa, hogy ősszel olyan a kastély teteje, mint a virágos rét tavasszal. A kastély nagy tornácáról messze el lehet látni, délre Kapisóig, keletre Dobroszlóig. Az új uraság rendesen ott ül egész nap a tornácon, ott eszik-iszik és pipázik és onnan kommandérozza a cselédeit.

Magányos ember. Már nem fiatal, de tulajdonképen senki sem tudja róla, ki íja-fia? A Thököly-háború óta lakatlan volt a kastély; az öregek még emlékeznek rá, hogy valaha az Apród familiáé volt, régen, még a Thököly-had előtt. Az Apródok már kihaltak; régen volt az, - akkor még sok magyar lakott itt és kevés tót, msot pedig van itt tót, ruszin, lengyel, sőt cigány is, de magyar, - az nincsen egy fia se. Egy pár szót azonban még mindenki tud magyarul: Ugorj! - Takarodj! - Hamar! - Add ide! A magyar parancs-szavak túlélték a parancsolókat.

Az új földesúr, Mikurszky Simeon Lengyelországból jött egy inasféle emberrel; csak két vasalt láda volt a szekerén: az egyikben gúnyáit, a másikban írásait hozta. Több volt az írása, mint a gúnyája. Hinkó, az inas az írások közül egyet bevitt Eperjesre az alispánnak, - «néhai Apród Tamás zálogba adta Kruzsolyt Mikurszky Hióbnak, anno 1631... Mivel azóta hírt sem lehetett hallani az Apród-családról és Mikurzsky Hiónak a fia is már rég elveszett a Thököly-hadban, Mikurszky Hiób testvérének, Tádénak unokája, Mikurszky Simeon tisztelteti a tekintetes alispán urat és üzeni, hogy beül a zálogos birtokba, melynek az imént mult zavaros időkben a makovicai uradalomba való bekebelezése ellen bár utólag, de ünnepélyesen protestál. Egyben kérdezteti tekintetes, nemes és nemzetes Mikurszky Simeon úr, hogy mikor és hol lészen a legközelebbi kongregáció, mert ő azon meg akar jelenni s nemesi levelének és cimerének kihirdetését kívánni fogja.

Tekintetes Róth Mihály úrnak, Sáros akkori alispánjának azonban a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint az, hogy kié legyen Kruzslyó? Nyilvánvaló volt ugyan, hogy ez a jövevény erőszakosan foglalt, mert nem kiküldött hiteles személy iktatta be a birtokba és hogy a szomszédok sem voltak jelen, noha ezt a törvény megkívánja, de hát ott van Rákóczi, ott van Aspermont, meg ott van Erdődy, ők a Makovica urai, - ha jogtalanul furakodott be egyik falujokba a jövevény, verjék ki, - hiszen több hatalmuk van hozzá, mint a tekintetes vármegyének! Az egész dolog nem fontos és nem sürgős, - majd a legközelebbi nemesi invesztigációnál, egy év mulva vagy tíz év mulva, rákerül a sor Mikurszky uramra is.

Az új földesurat tehát semmiféle üzenettel nem háborította az alispán. Hinkó Eperjesről mindössze azzal a válasszal tért vissza, hogy «majd meglátjuk...»

Simeon úrnak azonban ez is tökéletesen elég volt arra, hogy otthon érezze magát Kruzslyón. Még aznap este kidoboltatta, hogy a falu minden lakosa siessen a kastély elé, - minden férfi ott legyen, aki tizenhatéves már elmult.

A férfiakkal elmentek a gyermekek is, és a nők közül is sokan, akik nem bírtak a kiváncsi természetükkel.

Az új földesúr a tornácon ült és pipázott. Mikor látnivaló volt, hogy többen már nem jönnek, Hinkó csöndet parancsolt. Mikurzsky Simeon kivette a pipát a szájából, és csak úgy, a karosszékben ülve, leszólt a népéhez a Makovicán divatos vegyes nyelven, hogy ezentúl ő a falu földesura és hogy őkivüle más földi hatalmat e kerek ég alatt ismerni senki se merészeljen.

Hinkó tüzet csiholt, ura-parancsolója újra rágyujtott és minden mondat után pöfékelve így szólt le a tornácról a néphez:

- Nekem fogtok szolgálni és fizetni... És nekem adjátok át azt is, amivel a tekintetes vármegyének tartoztok. Az első személy én vagyok; nekem, mint bölcsen tudjátok, minden jobbágy tartozik a robottal, ami annyit jelent, hogy minden héten egy napot nekem dolgoztok kocsival és két lóval, vagy ha jobban tetszik, kocsi és ló nélkül dolgozhattok hetenkint két napot; minden héten egy nap az Úristené, - négy-öt nap tehát megmarad nektek. Aki nem akar dolgozni, azt én nem kényszerítem, ha becsületesen fizet; a kézi napszám váltsága tizenkét krajcár, az igás napszámé tizenöt krajcár. De el ne felejtsétek, hogy házamnak adóval is tartoztok: minden család fizet évente egy rhénusi forintot. A ruszin pap nem fizeti ezt az adót, mert ő majdnem úr; ellenben a fia, a popovec nem úr, tehát fizet. Továbbá minden ház tartozik egy hosszú fuvarral, ami sohasem fog három napnál tovább tartani. Mindenki, akinek szekere van, behoz egy öl fát az erdőből. Ha vadászni kívánok, mindenkinek csak három napig kell mellettem szolgálni. Ha sertést öltök, a hús mind a tietek, de a zsír fele az enyém. Minden háztól kapok évente két tyúkot, két kappant és tizenkét tojást. Aki pálinkát éget, az évente két forintot fizet. Megengedem az is, hogy dohányozzatok, de a dohányos ember külön adója egy forint. Mindenféle termésnek a kilencedét nekem adjátok, mert az az enyém, a tizedét pedig szintén énhozzám hordjátok be és én majd elküldöm az egri püspök úrnak, mert a tized az övé. A tekintetes vármegye számára minden ház fizet harminc forintot; az iskolamesternek két forint, a ruszin papnak két forint, az egyháznak is két forint dukál. Amit még ezenkívül kell fizetnetek, azt majd annakidején tudtotokra adom. Most pedig elmehettek.

A nép lassan el is széledt. Nem volt köztük egyetlenegy ember sem, aki zúgolódott volna. Az úr mindenesetre úr, ha azt mondja, hogy fizetni kell, akkor legokosabb, ha az ember minél előbb fizet, mert a tornác alatt ott van az a tisza-fából faragott nehéz lóca, arra nagyon hamar ráfektetik az embert és akit az ispán a mogyorófa-pálcával megkeneget, az legalább egy hétig nem tud leülni és az ágyban is csak hason tud feküdni. A ruszin pap még külön is megmagyarázta, hogy az isteni gondviselés jót tett Kruzsollyal, mikor végre földesúrral ajándékozta meg, mert most már végre rend lesz; eddig jött a királyi tiszt, jött a megyei adószedő, jött a labanc, jött a kuruc, mindenki követelt és vitt mindent, amit csak lehetett; ezután azonban nem így lesz: senki sem fog többet dolgozni és fizetni, mint amennyi valósággal jár az uraknak. Meg is állapodtak abban, hogy a dolgok ily szerencsés fordulatának örömére Olajbanfőtt Szent János napján hálaadó misét szolgáltatnak, amelyért a tisztelendő úr csak a rendes stólának a felét fogja felszámítani.

A popovec azonban, akit nagyon bántott, hogy az új földes úr őt «nem úr»-nak nyilvánította, megpróbálta kiokosítani a népet.

- Meglátjátok, emberek, - mondotta, - sok baj lesz még ezzel az új földesúrral. Legényember! Vigyázzatok a szavamra: a legszebb leányokat fogja felrendelni a kastélyba - belső szolgálatra!

A bíró elnevette magát:

- Az a púpos? Hát nem láttátok, hogy nyomorék? Meg aztán - öreg ember az már ahhoz... Lehet, hogy talán már a negyvenhez is közel jár!

- Nono! - felelte a popovec. - Te gyerek korod óta mindennap többet dolgoztál, mint az igavonó barmod; te negyven esztendős korodra megöregedtél. De az az ember ott fenn a kastélyban úr, az nem dolgozott soha életében semmit. Neked az a boldogságod, hogy mihelyt lefekszel az ágyba, elnyom az álom, - de az urak nem olyan könnyen alszanak el... Majd meglátjátok, mi lesz még ebből!

Az asszonyok és lányok, akiket az emberek közé odavitt a kíváncsiság, vihogtak és egyáltalán nem mutatták, hogy meg volnának ijedve.

- Hátha majd megházasodik, az Isten rendelése szerint? - szólt a pap.

Ezen azonban már mindenki nevetett: a Makovicán mindenki megházasodott már húsz esztendős kora előtt, ha arravaló volt.

- Bizonyosan nagy oka lehetett, hogy nem házasodott meg, - szólt Marka, a bíró leánya elgondolkozva.

- Nagy oka volt, hát, - sietett megadni a választ a bíróné: - a nagy ok a nagy púpja...

- Nem is látszik, csak ha fölkel, - felelt a leány. - Szegény embernek nagy baj, ha hibás, de az úr akkor is úr, ha hibás. Nem kell neki dolgozni, mégis van mindene, mihelyt belenyul egy kis pénzért a vasasládába. Griga, a popovec, már huszonnégy esztendős és még sincsen semmije, csak amije rajta van. Ámbár, amennyit dolgozik, attól akár ő is púpos lehetne...

Griga, aki már három farsangon kapott kosarat a bíró lányától, csúfolódva válaszolt:

- Most már tudom, Marka, miért nem akartál hozzám jönni. Vártad, hogy majd valami úr jön érted. Úgy látszik, hogy meg is jött, még pedig nem egyedül, hanem a púpjával együtt!

Ezen megint nevettek; nem úgy szívből és nem kárörvendően, inkább csak megszokásból vagy illendőségből, mely a nép egyszerű gyermekei között kötelező azokkal szemben, akik tréfájukkal szórakoztatják a közönséget.

S aztán elszéledtek, kiki a dolga után, tüzet rakni, jószágot itatni, tehenet fejni, a gyenge kis vacsorát megenni és azután aludni a föld egyszerű népének egészséges, mély álmát.

Mikurszky Simeon birtokbalépése semmi izgalmat sem keltett Kruzslyón: a nép érezte, hogy éppen úgy nincs oka félni az új földesúrtól, mint ahogyan nincs oka örvendeni neki.

Hamar ki is derült, hogy az új földesúr sem jobb, sem rosszabb, mint a többi. Dolgoztatta a parasztjait, ahogy az ősi törvények és szokások szerint dukált; de viszont a parasztok is nagyon jól tudták, hogy mikor dolgoznak maguknak és mikor az úrnak és a robot lerovása közben egyikük sem szakadt meg a nagy erőlködésben. Különben is oly kevés földje volt az új földesúrnak, hogy a parasztjai el sem fértek rajta, ha mindnyájukat egyszerre rendelték volna ki «úr dolgára». A kilencedet, tizedet és a többi szolgálmányokat azonban föltétlenül és nagyon pontosan fel kellett hordani a kastélyba, mert Simeon úr ezekben a dolgokban nem ismert tréfát és ha lanyhán kezelte volna a jobbágyait, neki magának sem lett volna mit ennie.