Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. Pogány Béla: A LÁTHATATLAN ÚT
Földi Mihály novellái

«- Mi történt ezzel az emberrel? Megbolondult? - kérdezték azok, akik szeretik a «különös idegállapot» kifejezésével elintézni azokat az eseményeket, melyeknek mélyebb vagy bonyolultabb értelmét fáradtak megkeresni» - írja Földi az egyik novellája hőséről. Ennek a megjegyzésnek az érvénye A láthatatlan út majd minden alakjára általánosítható.

Új novellái (A másik élet elbeszélései, A csábító és Az utolsó álarc c. regényei után) Földi Mihály fejlődésének azt a korszakát alkotják, amikor az író a lélek rendkívüli kalandjaiba hatolva kísérli meg, hogy válaszokat kapjon életünk nagy kérdéseire. Ezeket a rendkívüli kalandokat azonban úgy tekinti, mint életünk rendes tartozékait, mint cselekvéseink leglényegesebb indító okait. Szembehelyezkedik a józan ész által kisajátított és bitorolt törvényekkel, amelyek különben sem állják ki a józan ész bírálatát. Érdeklődését kiváltképpen életünk irracionális adottságaira irányítva, azzal teljesíti ki e novellák figuráinak sorsát, hogy áldozatul veti őket a tetteiket meghatározó s többnyire rajtuk kívülálló erők parancsainak. Akár tudatára ébrednek, akár nem, hogy mily különös hatalomnak engedelmeskednek, egykép játékszerek, végrehajtó eszközök, tehetetlenek és ártatlanok. Végzetük beteljesülési folyamata az a láthatatlan út, melyet Földi az egymásra ható lelkek zavaros örvényein át törekszik kitapogatni.

Szörnyű egy világ ez, mely könyve lapjain föltárul. Különös emberek futkosnak válságaik tébolyában, szerelmi rohamaik lázában; világos eszű őrültek tűnődnek és emésztik magukat végzetük felett, s megdöbbentő hasonlatosságot mutatnak önmagunkhoz; derék életek roncsolódnak szét ősi ösztönök szirtjein; gyilkosok kezéről vér csepeg, nagy bűnösök ártatlan szeme sír; és a legtöbben eszeveszettül kergetik életük értelmét, vérben és gyönyörben fürödnek, emléktől, vágytól megszállottan, de nyugvópontot nem találnak sehol. Egy író megírja felesége viszonyát és gyilkosságát, amikről semmit sem tud; egy nő öntudatlanul megfutja azt a pályát, melyet valaki elgondol; valaki utólag éli meg elmulasztott ifjúsága tragikus kalandját; valaki azzal a szerelmi lázzal szeret egy nőt, amelyet egy másik férfi érez iránta; valaki ráébred, hogy egy más ember életét éli, aki helyett ő született; egy ember keletkezéséért egy másiknak meg kell halnia stb. Mindnyájan egy furcsa vízió szülöttei, színes fantasztikum szörnyei, ők maguk is meg a világ, a környezet is, amelyben mozognak, de csak azért különösek, és azért ijesztőek, mert valószínűek. Nem egészen olyanok, amilyennek az embereket tudjuk, de olyanná válhat a bennük szunnyadó lélek, olyanná teheti a körülöttük lappangó végzet. S éppen ezért nem vízió ez a társadalom. Helyesebben szólva: a valóság és a víziós világ között lebeg, ezek alapanyagából van gyúrva, a megszűrt valóságból és a víziók túlfokozott színeiből, érzéki tapasztalataiból, forróságából teremtve, mint egy más dimenziókban burjánzó szerves birodalom. Földi tipikus világa ez, mely már megvolt a Szaharában is.

Földi Mihály nyugtalan és kereső; keresése nem formai, hanem lényegbe vágó. Az élet oka és célja, a szenvedés és a szerelem miértje, a halál értelmetlensége az okai a nyugtalanságának, mely egy legfelsőbb életelv keresésére hajtja. Földi ihlete metafizikai forrásokból táplálkozik s állandó ütközés van közte és a valóság között. Naturalista korszakában a kézzelfogható és szemmel látható úton haladt, - később az eszmei Én-be kebelezi bele a valóságot, majd az Én-t is széjjelhasogatja, megbontja; végül, mint e novellákban is, irracionális kölcsönhatások s testen túli befolyások vak játékszerévé degradálja. Célja az, hogy a lelkek tragikus csereberéjében felfedezze életünk szörnyű mechanizmusát, mely a gazdag színekben patakzó és a hangulatokkal, kínokkal és vágyakkal túltöltött valóságban zakatol. De még e földalatti úton is kísérti a naturalista világosság szeretete, abban a módban, ahogy a kiélezett momentumokra ráreflektoroz; meg akarja mutatni a dolgok láthatatlan szálainak összekapcsolódását, érteni és megértetni akarja azt, ami nem értelmi, racionalizálja az irracionálist, mivel nem tud talajtalanul állítani. Bármily tárgyilagos távlatból is vizsgálja alakjait, ezek valamennyien annak a diszharmóniának tükröződései, melyet Földi még nem tudott elintézni. Ennek a keresésnek izgalma és vajudása fűti át legkisebb írását is s nem egyszer túlnő, átcsap a reális lényeken és tényeken, pörög izzó esztelenségében, megfakítja, háttérbe szorítja a jellem és a cselekmény fontosságát, szinte már önmagáért van és fölemészti, fölmorzsolja az egyént, aki elátkozott hordozója. Így juthatott el Földi a naturalista részletszeretet ellenkező tájaira.

Azonban következtetései nem megnyugtatóbbak, mint korábbi eredményei. Ugyanazt a pesszimizmust találjuk a lélek és a testen túli történések változataiban, mint az anyagszerű élet eseményeiben. A lélek legfinomabb és legmélyebb tenyészetében ugyanaz a sötét világ meredezik szeme elé, mint az érzékelhető világ valóságában. A természet sötét értelmezését Földi átvitte a lélek területére. Ezért oly gyakran fölbukkanó konkluzió történeteiben a gyilkosság, az öngyilkosság, a szerelembe oltott halál, a gyűlöletbe oltott szerelem és a kiégett lélek. Emberei nem tudnak mosolyogni.

Ezekről a novellákról a műfaj minden erénye elmondható. Gyors tempóban fölösleges részletek nélkül egyenletesen peregnek, a megszerkesztés kifogástalan arányaival. Jellemző vonásuk, hogy még a legapróbb történet is a teljes írói felkészültség és komolyság munkája, jelentősége súlyos, nem véletlen ötlet, nem távoli könnyed skicc, egyazon tőről fakad mind, s egységes tónusuk, egy-veretű stílusuk oly kerek egésszé forrasztják valamennyit, mintha az egész könyv egy izgalmas lelki megszállottság összefüggő regénye volna, melynek minden fejezete önálló mesét tartalmaz. Nyomasztó, lenyügző, néha fárasztó könyv, de változatlanul érdekes, ami mindenképpen nagy érdem s az olvasó megbecsülése.