Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (9)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (9)
Minden jog fenntartva
CSALÁD
(Kit nem érdekel, ne olvassa)

Annyit foglalkoztam könyvvel, írással, hogy a legfőbbről majd megfeledkeztem.

Menyasszonyomhoz ugyan furcsa módon jutottam. 1882 újév napján felkeresett egy úr, kinek fia tanítványom volt. Ajándékot hozott. Természetesen kitessékeltem. Fia azonban igen jó tanítványom volt, kit szerettem. Egyszer csak beállít hozzám, hogy szülei kérnek, tegyem tiszteletemet; így mondta szegény nagy zavarában. Nagyot nevettem, mire ő még zavartabb lett.

A gyakorló-iskola majálist szokott tartani, rendesen a Disznófőnél. Nemcsak a fiúk és kocák jöttek el, hanem a szülők is elhozták serdülő leányaikat, mert hisz a tánc nem maradhat el. Így jött el az üzenethozó fiú testvérnénje is - a felső leányiskola VI. osztályába járó leányka, még nem volt 16 éves. Fürtjei térdig értek, olyan szép és graciózus, amellett oly élénk és oly bájosan táncolt, hogy menten belébolondultam. Így aztán nem maradt el látogatásom zugligeti villájukban. Ezt sok más követte. Ősszel megkértem, de még egy évig kellett várnom; gyerek volt.

Hogy fülig szerelmes voltam, érthető. Csodálatos, hogy viszonozta. Családi tanácsot tartottak és elriasztásul azt mondták, hogy ha ilyen szegény tanárhoz megy, nem lesz tizenötforintos kalapja, mint most. Akkor ötforintosat viselek, volt a rövid válasz. Mondják, a szerelem vak. Ezt tapasztaltam. Kérem, ki ne nevessenek. Egy 12 éves, kedves unokahugom pirongat: Engem már nem szeretsz, hanem azt a szép leányt, kinek fekete a szeme és szőke a haja. - Erről fogalmam sem volt.

Az ember nem tudja, mi lakik benne, míg alkalma nincs valami lappangó tehetségének megnyilatkoznia. Egy este Salamon Ferenccel vacsoráltunk a Hűvösvölgyben. Onnan még elmentem menyasszonyomhoz a Zugligetbe. Elbeszélgettünk soká, de hát éjfélkor el kellett indulnom. Se lóvonat, se kocsi, gyalog. A temetővel szemben egy kútféle alkotmány van, amellett egy embert látok furkósbottal, lesben. Nálam csak kis pálca. Gyorsan határoztam, a pálcát ütésre emelem és e szavakkal: «takarodj, te paraszt», nekirontok. Elszaladt. Sohase bírtam kisütni, miért éppen e szavakat használtam, de azóta hinnem kellett, hogy bátor vagyok.

Nászútra Olaszországba mentünk decemberben, egy egész hóra volt szabadságom. Megnéztük Velencét, Ravennát, Anconát, Nápolyban hosszabb ideig tartózkodtunk. Természetes, hogy Pompejiről sem feledkeztünk meg. Fent voltunk a Vezuvon is, elmentem a kráter nyílásáig, de mikor elkezdett a kőhullás, sietve leszaladtunk a mély hamun át. Rómán, Firenzén és Bolognán át jöttünk haza, hol készen várt fészkünk. Megtanultuk, hogy Észak- és Közép-Itáliában télen a bunda meg a botos a legszükségesebb butor.

Egy évre született Bözse leányunk, négy évvel később Póli. Ennek születése után anyja nagybeteg volt. Heteken át teával tápláltuk, de azt nekem kellett főznöm. Ugyanakkor bátorságomnak újabb jelét adtam. Anyósom szinte vakon szerette leányát, de nem tudta neki megbocsátani, hogy nem fiút szült és sopánkodásával folyton bántotta a nagybeteget. Igen udvariasan kértem, távozzék, majd ha feleségem meggyógyult, visszahívom.

Bözse alig mult egy éves, mikor meghalt Pali öcsém huszonnégy éves korában, 1886 ápr. 21-én. Asszisztense volt Babes professzornak, a bakteriológiai intézetben és néhány nappal az utolsó szigorlat előtt betegedett meg. Erős, egészséges, domború mellű legény volt és bajának, a gyorsan végző tüdővésznek nem volt más magyarázata, mint a bacillusokkal érintkezés. Családunkban még sohasem fordult elő ez a betegség. Négy hónapig tartott sinylődése. Korányi Frigyes, ki őt nagyon szerette, kezdettől fogva menthetetlennek tartotta, de mindent megtett, hogy enyhítsen állapotán. Ő nevezte a tudomány első áldozatának Magyarországon. Minden nap reggel 8 előtt ott voltam ágyánál; délután több órát töltöttem nála. Tudta, hogy el van veszve. Egyszer, nagy lázában azt mondta, hogy a nyúl szeptichaemiájában talált egy bacillust, mely két óra alatt öl. Találtál volna inkább olyant, mely gyógyít, feleltem búsan. Szörnyű volt szüleimet állapotáról tudósítani - atyám is beteg volt - és javulást emlegetni. De atyám gyorsan megérezte a valót és szilárdan fogadta a gyászhírt. Jelen voltam szegény öcsém agóniájánál. Felült, nehezen lélekezve. Mikor bejött egy rokon hölgy, még begombolta ingét, annyira bírt uralkodni magán a végső percig. Halála volt a legsúlyosabb csapás, mely ért. Tehetsége és tudományos buzgalma mellett - a Természettudományi Közlönyben megjelent egy komoly értekezése - kedves, humoros tudott lenni, apja fia volt. Oly qualitások, melyek belőlem hiányoztak.

Nem is volt más vigaszom, mint Bözse. Ő volt az egyetlen, kivel való foglalkozásom annyira lekötött, hogy nem gondoltam Palira. Különben búskomorság vett rajtam erőt. Ezen kalocsai tartózkodásom, mely erre az időre esett, sem igen segített.

Háziorvosunk, tekintve mély depressziómat, ajánlotta, menjünk nyarára Balatonfüredre, tanuljak meg tarokkozni, az majd szórakoztat. Feleségem Margit huga, mai napig hű, kedves barátom, elkísért.

Alig értünk haza, Giza hugom halálának hírét vettem. Rövid házasság után gyermekszülésben halt meg. Nagyon, nagyon szerettem, de már elfásultam. Anyám vigasztalan maradt; legszebb, legjobb gyermekét vesztette.

Atyám már régóta betegeskedett. 1886 óta többnyire az ágyat nyomta, gyógyulás reménye nélkül, szinte folytonos, csak morfinnal enyhíthető sinylődésben. Sűrűn látogattam, elbeszélgettünk, többnyire filozófiai kérdéseken. Szellemi frisseségét, ítéletét végig megtartotta. 1889 nyarán voltam nála utoljára. Akkor valamivel könnyebben érezte magát és a szabad akarat vagy determinizmus volt főtémánk. Azóta ereje egyre hanyatlott. Éppen Jomkipur (nagyböjt) napján húnyt el, mikor a záróimánál érte imádkoztak. Még tréfált: vajjon segítenek-e rajta a könyörgések? Az orvos egyre tartotta kezét. «Nem tudtam, hogy olyan nehéz a haláltusa», volt utolsó szava. Megtiltotta, hogy halála előtt sürgönyözzenek nekem; elég volt Pali haldoklását látnom. Ne gyászoljuk, neki megváltás a halál. (1889 okt. 5-én.)

Egyike volt a ritka embereknek, kik kicsinyes viszonyok közt is nagyra képesek. Anyám tizenhat évig élt özvegységben. Janka nővéremmel volt közös háztartása, sürgött-forgott, vesződött az unokákkal. Gyakran vitt hozzá utam, ő is többször eljött hozzánk örvendeni az unokáknak. Bámulatos emlékezőtehetségét mindvégig megőrizte. A temetésén és azután még sokáig árva kis gyereknek éreztem magam.

Évente legalább egyszer elmegyek szüleim sírjához. Messzelátó dombon van és mikor arra sétáltunk, atyám sokszor mondta, hogy onnét szép kilátása lesz a Balatonra. Ott halomra gyűlnek ifjúkori emlékeim. A mostani Marcaliban már félig idegen vagyok. Új nemzedék nőtt fel, mely csak híréből ismeri atyámat, anyámat. Az omladozó régi templomot is lebontották.

Kozma Andor lent járt nagynénjénél és képes levelezőlapot küldött az új templomról e verssel:

Itt járok régi nyomokon
Rád gondolok, mint egy rokon.
A régi templom már egy szent rom,
Ime épült helyette más,
Írtóztató a haladás.

Volt még egy kapcsom szülőhelyemmel. Nászajándékul atyám szőlőt vett nekem a gombai hegyen. Kozma Sándoré közelében. Feleségemmel mindig leutaztunk szüretre. Volt jó borunk, finom gyümölcsünk, valahogy beletanultam a szőlőművelésbe. Még Bordeauxba is adtam el, mikor Franciaországban pusztított a philloxéra. A dombtetőről egyik legszebb kilátás nyílt széles Magyarországon. A Balaton Tihanyig, egész Somogy kiterülve előttünk, mint térképen, szélén a Mecsek, délnek a horvát, nyugatnak a stájer hegyek. Megvallom, többre értékeltem ezt a kilátást szőlőnél, bornál, gyümölcsnél. De mióta atyám betegeskedett, nem volt ki gondját viselje és nagy sajnálatomra el kellett adnom. Így lettem végzett szőlőbirtokos. A jó Isten többet adott, mint valaha vártam, de olyan kerttel, minőben nevelkedtem, adósom.

Gyermekeimben sok örömöt találtam. Előbb csak én, aztán feleségem is beletanult. Bözsikénél megfigyeltünk minden mozzanatot. Boldogok voltunk, mikor gőgicsélni kezdett, hát még, mikor mamát, papát mondott. Ezeken felül első szava töv volt, azaz könyv, meg bam-gomb. Mikor a Dunát meglátta - zavaros volt - bo, bo. Füreden a promenádon egyszerre csak otthagyja anyját és felém tesz három biztos lépést. Látszott rajta, hogy ez nagy siker; ujjongott belé. Minő gyönyörűség! Csemegi mindig dicsekedett, hogy ott volt leányom első ballépésénél. Jól fejlődött, de mikor egyszer beteg volt, odavoltam aggodalmamban. Szerette a könyveket nézni és tépni, különben legjobban az ebek érdekelték, melyeket az ablakból látott és faj szerint meg tudott különböztetni, meg a katonák, kiknek odakiáltott: banda, banda, persze a muzsika alapján. Legnagyobb öröme volt magával egyívású gyermeket látni: baba, baba volt csatakiáltása. Nagy élvezete volt a tükörbe nézni - ebben nem fajzott rám. Haynald kivánságára egyszer elvittem hozzá - egyre csak a szekrény tükre elé állott, mire az érsek kérdezte: látod-e azt a majmocskát? Majd beköszöntött a babák korszaka, melyeket minden lehető emberi tulajdonsággal felruházott. De bármennyire jólelkű volt, düh és kétségbeesés fogta el, ha valamely kortársa hozzá mert nyúlni az ő kincseihez.

Pólit kegyeimbe fogadtam, éppen mert nem szerették leány voltáért. Nála már feljegyeztem minden héten mennyit gyarapodott, esetleg fogyott, az is, mikor kezdett nevetni, beszélni, járni. Ritka szép és kedves gyermek volt, mintha bocsánatot kellene kérnie, hogy a világon van. Anyja nagyon becézte, minek egyensúlyozására Böskét pártoltam. Az ebéd utáni órát a gyerekekkel játszásra fordítottam: a nap fáradságától akkor üdültem.