Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám · / · PEÉRY PIRI: ANNE

PEÉRY PIRI: ANNE
Regény (2., befejező rész)
V.

Istenverte, szomorú szürke köd terpeszkedett már vagy két hete a falu felett. Korán köszöntött be az ősz és a verőfényes napokra már semmi reménye sem lehetett a falunak. Mindenki megvolt győződve arról, hogy a hajó már nem érkezik meg, biztosan visszafordult, vagy valami kikötőben vesztegel, hogy azután őket kihagyva, hazatérjen.

Újra megvolt az alkalom az ivásra. Ilse nem győzte a sok embert kiszolgálni, pedig két szolgálólány is segített.

Az egyik őszi napon szokatlan erejű szél kerekedett a tenger felől, a felhők szétszóródtak, mint a megriasztott nyáj. Ki a házában, ki pedig a kocsmában keresett menedéket az orkán elől. A háromújjú Patrick házát néhány perc alatt szédszedte a szél, Aale anyó házfedelét is felkapta és rohant vele egészen Gunnar házáig, ahová azután teljes erejével levágta a tetőt, hogy az recsegve roppant össze a rettenetes ütés alatt. Reggel nyolc óra volt, mikor hirtelen megindult a szélroham a tenger felől. Néhány óra mulva már alig volt egy pár ház a faluban, amiben még nem tett kárt a vihar. Az emberek teljesen elvesztették a fejüket, nem tudtak hova menekülni, mert sehol sem volt biztonságban az életük. Szorongásig megtelt a kocsma, ahová összezsufolódott a sok remegő, jajveszékelő asszony, gyerek, akiket férjük után űzött vak ösztönük, védelmet keresőn. Az egész épület szánalmasan recsegett és egy-egy erősebb szélrohamnál az egész épület alapjaiban ingott meg. Mint a fejvesztett állatok az égő karámban, fej fej mellett, üvöltve, bőgve, tehetetlenségükben megbéklyózva reszkettek. A veríték kiverte testüket és csak várták a vész mulását, a rémület kusza lármájában.

Egy hang - férfié-e vagy nőé? - kiált: menjünk a templomba! Ott talán biztonságban leszünk! A nyáj ment a hang után, gondolkodás nélkül. Csak el innen, bárhová!

Az utcákon az előző hetek ködénél sűrűbben kavargott a megbolygatott por, a templom percek alatt tele volt menekülőkkel. Nem volt sok értelme, hogy ide futottak, a templom, öreg, rozzant falai is reszketve recsegtek a szél iramától. Az életért való remegés hangos imában szakadt fel az emberekből. Hívták isten segítségét, hogy szüntesse meg a rettentő vihart. És a sok káromkodáshoz szokott férfiszájak gyereksírósan legörbültek.

Délután, úgy négy óra tájban, a templom tornya megingott, mint egy szélütéses ember és rázuhant a tetőre, aztán egy nagy romhalommá vált minden. Egy-egy kiáltás, sikoly jelezte, hogy itt templom állt, tömve emberekkel, akik holtra zúzódva, eltemetve, talán még élve itt fekszenek.

*

Jennes mit sem tudott a viharról. Már két napja, hogy a dombon lévő házban ápolta Eilifet, aki nagyon beteg volt. a láz emésztette és félrebeszélt. Anne nem mondta, hogy menjen el, de azt sem mondta, hogy maradjon. Mindketten ott gubbasztottak a beteg ágya mellett, Anne az ő csodálatos mosolyával és Jennes lesütött szemekkel. Amióta visszatért az erdőből, Jennes nem beszélt. Ha kérdeztek tőle valamit, próbált felelni, de hang nem jött a torkán. A viselkedése nem mutatta, hogy kétségbeesett volna ezen a csapáson. Nem. Jennes járt-kelt, de nem beszélt. A lépése is elvesztette a szokott szökdécselő, bolondos kedvét, karjaival sem hadonászott, mint egy megbomlott szélmalom szárnya, hanem nyugodt, szépen ívelő mozdulatokba csendesedett, mintha valaki állandóan figyelné őt. A köd miatt elmaradt hajó sorsának megvitatása mellett ő volt a második téma a beszédre és az érdeklődésre. Eilifhez menekült az emberek elől, akik kérdéseikkel zaklatták és durva tréfálkozásaikkal próbára akarták tenni, hogy milyen nagy dühre tudják gerjeszteni, mert a némák könnyen felingerelhetők. Nagy volt a csalódásuk, amikor Jennes nem kezdett dühöngeni. Ha néha össze is szorult az ökle, csakhamar lehajtotta a fejét és szomorúan mosolygott.

A bíróné béreslegénye nagyon megdühödött a mosoly láttán, s úgy vágta fejbe Jennest egy fakupával, hogy azt menten elöntötte a vér.

- Majd megmutatom én, hogy nem röhög ez többet ki senkit!

Mikor lassan magához tért és vérző fejjel hazatántorgott, az anyja sopánkodása és apja dühöngése nem ismert határt. A különben nyugodt és nemtörődöm ember szemét elöntötte a vér arra a gondolatra, hogy fiát így ellátták. A kistermetű, bikanyakú ember, aki a kevesek közé tartozott, akik nem jártak a kocsmába, egész életét az erdőben vadászva, egyedül, hallgatagon töltötte, elindult, hogy a fiáért elégtételt vegyen.

Döngő léptekkel, nyakát válla közé húzva, feltartózhatatlanul ment a kocsma felé. A kérlelő, nyakába akaszkodó asszonyt úgy rázta le, mint valami kényelmetlen terhet, messze ellódítva magától. Még ott volt a kocsma padlóján a vér, Jennes vére és éppen az eltakarításhoz látott az egyik szolgáló, amikor belépett Jennes apja. Nem szólt egy szót sem, csak megragadta a térdeplő lányt, aki mosta a padlót és egy rántással odébblökte. A kést, amivel már annyi rettentő vadnak adott kegyelemdöfést, kivette az övéből és belevágta az asztalba.

A meglepetés, hogy őt itt látják, ahova még nem tette be a lábát, sokkal nagyobb volt, semhogy bárki is szólni tudott volna. Mindenki állt és várt. A fiatal béres arcán piros foltok gyultak ki, a szeme könnyesen fénylett, a szájában a nyelve mozdulni sem tudott a kínzó szárazságtól.

Bern elindul... Mindenkinek az arcába néz, kutatón, ugrásra készen és megy tovább. Már a legények asztalához ér. Még mindig csend van, a lélekzést is alig lehet hallani, csak az óra tikk-takkja és Bern nehéz lépései tépik meg a csendet. Már csak három legény van hátra, Bern odaér a legények vezéréhez. A béres eddig halálsápadtan kuporgott a székén, de most, hogy érezte a leszámolás végzetességét, felugrott. A szék döngve esett hátra. Két szökkenéssel az ajtónál van. Ha kiér, talán megmenekül a kertek és a házak útvesztőjében. A kocsmától nem is nagyon messze világít a háromújjú Patrick ablaka. Végig kellene futni a kocsma ajtajával szembenéző rövid közön, mintha a bíróék felé szaladna és a kanyarodónál egy pillanat alatt átugorni a kerítésen. A háromújjú biztosan elrejtené, hiszen, mikor kigyulladt a háza, ő volt az első a legények között, aki az oltáshoz látott. Jaj! Most lép be a két Lars! A szeplős elállja az utat. Szélesen mosolygó, buta képével és kitárt karjaival áll ott. Nem látja, nem látja, hogy ő menekülni akar? Hogy nem szeretne meghalni? A háta mögött az ellenség, aki kérlelhetetlen és akivel összecsapni egyet jelent a halállal.

- Hová ilyen nagy sietve?

Már mindegy. Lendül a keze. Egy lódítás. Jaj, ez a szürke sötétség... ez a sok árnyék itt... állnak... körül... Jaj! A fej... Milyen nehéz... fáj... Milyen csend van... lassan oszlik a fátyol... már nincs olyan nagyon sötét és a fülzúgás sem olyan erős. Milyen hideg van! Hiszen ez víz! Vizet öntenek rá. Most valaki segít felülni. Mi van itt? Mi történt? Hiszen ott áll Bern. A keze az asztalba ütött késen. Jaj, vár! Arra vár, hogy visszatérjen az ereje és meg lehessen küzdeni vele. Itt már mindennek vége. Ez a rühes állat ölni akar. És ölni fog! Így, kábultan, nem lehet az életért küzdeni, lassú gondolkozás és lassú mozdulatok. Ő áll és vár... A keze a késen és ölni akar. A leölésre váró állat pedig kábultan várja a kést. Hová fog rést ütni az a kés? Mellbe? A bordák közé? A torkon? Most még sima mindenütt a bőr. Sehol egy kis karcolás rajta. Lúdbőrözik a hideg víztől és a hűvös levegőtől. A bőr is él! Nemsokára, egy pár nap mulva, esetleg egy hét mulva, puffadt lesz, a ronda barna foltok mind nagyobbak lesznek, aztán egészen megbarnul, megrepedezik, bűzös lé gyöngyözik majd ki a testből és apró férgek hada nyüzsög majd a testén. A faláda, amibe zárják, nedvesen gőzös a rohadó sáros hústól, aztán jönnek az esők, a föld lucskos lesz a víztől, a koporsó lassan korhadni kezd, undorító rohadt sár lesz a fej, a láb, a kéz, minden... Csak a köröm és a haj él még tovább és nő hosszúra, át a ládán, be a földbe, aztán sok idő mulva az is elporlad, nem marad meg semmi más, csak a csontok, szétesve, de mégis sokáig, nagyon sokáig. És ezt mind ez a nyomorult dög fogja okozni, aki nyugodtan ott áll, vár. Talán sokkal hosszabb ideje áll már ott, mint amennyi ideig porlad el a csontváz ott a föld alatt. Áll és vár. Olyan nyugodtan néz, mintha Ilsével alkudna meg egy velehálásra. Hát a bíróné kivel fog hálni ezentul? Melyik legényt választja? Hát a legények kit fognak megválasztani vezérükké? Gyáva állatok! Egyik se mer közbelépni. Segíteni! Megpróbálni lebeszélni azt ott, aki áll és vár. Megmozdul. Kihúzza a kést az asztalból. Jön. Egy kést adtak. Minek? Úgy sem ér semmit sem. Most megfordult. Nem néz ide. Kés a kézben! Hohó! Hogy szalad a kés a hátba! Mintha csont nem is lenne benne. Megmenekült! Gurgulázó hang tör elő félelmesen Bern száján, ömlik a vér. Hohó barátom! Gondoltál erre is? Hogy nem biztos egészen a győzelmed. Most én pusztítalak el téged. Igaz, hogy orvul, de itt nem fontos semmi, csak az élet! A test nem rohad el, hanem él tovább! De jó élni! Né, most a melléhez kap, megfordul mint egy medve. Lezuhan a földre. Vége. Nem, megmozdult... Felemeli karját... idenéz... Jaj, de borzasztó a szeme... Félek... a kést... a kést dobja...

Az eszméletlen Bernt hazavitték a legények, a többiek pedig a fiatal béres hulláját vitték a bíró házába. Amerre mentek, lassan csurgott le a vér, a gégéjében megállt késpenge két oldalán.

Bern házában sikoltoz az asszony, az ember véres teste mozdulatlanul fekszik. Jennes áll; az apja. Pár órával ezelőtt élt, pipázott, hallgatott. Hallgatott, de egészen másként, mint most. Utálta a piszkot, minden nap megmosakodott, a kezét kétszer is, most pedig csupa piszok a ruhája, s a szájából le a nyakába keskeny vércsík szivárog. Azért fekszik most, mert meg akart védeni engem. Mert fájt neki, hogy megütöttek, hogy betörték a fejem. Hiszen akkor ő szeret engem! Jaj, de örülök, hogy beütötték a fejem! Megtudtam legalább, hogy van apám, nem vagyok egyedül.

Az asszony - vagy özvegy? - csontos öklét belevágta Jennes arcába.

- Te megveszekedett barom, hogy dögöltem volna meg, amikor először mocorogtál bennem! Örül, hogy az apád itt fekszik felfordulva és talán már meg is gebbedt miattad? Menj innen, mert belédvágok egy kést, hogy rögtön felfordulsz. Méssz rögtön? Haza ne gyere többet! Mindenkire csak bajt hozol! Nekünk elég volt!...

Már ki is lökte az ajtón és belülről gyorsan bereteszelte a zárt. Jennes nem értette teljesen, hogy mit mond az anyja, csak egyet érzett, hogy apja szerette és megvédte. Loholt végig a falun és aki csak meglátta, véres rongyokba polyált fejét, elkotródott az útjából. Talán még soha senkit sem kerültek ki úgy a faluban, mint őt. Nem látott senkit és semmit, az apjára gondolt, aztán Eilifre és Annera és beszélt hozzájuk melegen, szeretettel, mint eddig még soha.

Eilif beteg volt. Tegnap még erős és ma megrokkant öreg ember. Anne ott ült az ágy szélén és az ágy mellé állított dézsába mártogatta a gyorsan átmelegedő vizesruhát. Mikor Jennest meglátta, levette fejéről a kötést, megmosta a sebet és az asztalra készített tiszta ruhával bekötötte a fejét. Anne nem kérdezett semmit és Jennes nem mondott semmit. Hiszen úgyis tud mindent!

Éfél felé, mikor szünni kezdett Eilif láza, Jennes boldogan megszólalt:

- Az apám szeret!

- Igen! Hiszen te is szereted őt!

- De én az anyámat is szeretem!

- Az isten sokféle virágot teremtett. Némelyiket sokáig, nagyon sokáig kell sütnie a napnak, hogy a bimbója felfakadjon és van, amelyiket alig érint a napsugár, máris dús virágban pompázik. Vannak virágok, akik sóvárogják a napot, annyira, hogy elégnek, belepusztulnak.

- Mondd, én is?

- Csak az isten tud mindent.

Jennes féloldalra hajtotta a fejét, mint az ágy fölött lógó szentkép szentje.

- Bárcsak úgy volna! Talán akkor lehetek majd egy kis fűszál isten kertjében egy virág mellett.

Künn lassú szél kerekedett és a halzsíros bél sercegve égett a nyitott ablakon beáramló levegőtől. A lobbanó lángocska fénye körültáncolta Anne homlokát. A sűrű köd, mint valami hangfogó puha vatta, körülvette a házat. A kunyhóban csend volt, néha hallatszott csak Eilif nehezebb lélekzése és forgolódása a fekhelyen. Anne rávette Jennest, hogy feküdjön le és pihenjen. Jennes még soha olyan nyugodtan és gyorsan nem aludt el, mint aznap este, amikor az apja majdnem az életével bizonyította be, hogy mennyire szereti a fiát.

Másnap Eilif sokkal jobban érezte magát. Már nem tudott olyan zavartalanul beszélgetni Anneval, mint előző este, mert az öreg ember teljesen lefoglalta magának. Két nagy tenyere közé vette a kis kezeket, olyan nehézkes gyengédséggel, mint egy óriás gyerek két pihés madárfiókát. Eilifnek nagyon fáradt volt az arca, szeme mélyen bent ülő, alatta feketés karikák, szakálla ziláltan feküdt a mellén és a haja csapzottan hullott összevissza.

Jennes kedvetlenül gubbasztott az ablaknál, belebámult a ködbe. Hiszen Eilifnek több köze van Annehoz, nem szabadna elkedvetlenednem. Én már tudom, hogy isten igazságos és talán fűszál lehetek az ő kertjében egy virág mellett. Milyen hamar oszlik a köd! Hogy remeg! Furcsa ez a világosság. A nap felfénylik, most megint elsápad. Ez a nagy lárma az erdőben! Mintha ezer és ezer elkárhozott ember üvöltene. Sírnak a fák! Mi ez? Jaj! Az a szép nagy fa ott a réten kidült. Forogva repül előre! Mindjárt itt lesz. Rögtön nekivágódik a háznak! Kikerülte! Anne! Anne! Úgy-e forgószél, amiről egyszer mesélt Eilif? Nézd, a fa a kunyhó körül forog. Most megint itt táncol az ablak előtt. Most megint befordult. Anne, Anne! A szél összezúzza a házat is!

Anne ott ült Eilif ágya szélén és simogatta nevelőatyja forró homlokát. Ránézett Jennesre és az többé nem félt, leült Eilif lábaihoz és nem nézett ki többé az ablakon. Az írtózatos tölcsér pedig elhagyta a kunyhó környékét, s a nagy fát felkapva, táncolva, forogva vitte magával, mint egy jókedvű gyerek, valami vékony vesszőcskét. Rohant előre a falu felé, mint akinek sietve el kell végeznie sok megbizatást.

Késő délután Jennes nem tudott már a helyén maradni. Eszébe jutott az apja, aki magatehetetlenül fekszik, az anyja, aki egyedül van, akinek talán most szüksége lenne rá. Felugrott és rohant ki a kunyhóból. Az ajtóban meghökkenve megállt. Alig ismert rá a tájra. Amerre a szél táncolt, írtó lábaival tönkretaposott mindent, ami csak útjába akadt. Mint egy nagy véres seb tátongott az ég felé a falu vége. Romok... Semmivé lett otthonok... Halottak... roncsok...

*

Mind ismerősök, emberek, akik őt szerették, gúnyolták, mind hajléktalanul, véresen, törött lábbal, karral, fejjel... Sírtak. A mezőtől számítva a harmadik ház romjai alól, ahol a fehérhajú Magdolnáék laktak, fojtott nyöszörgést hallott Jennes. Nekiállt, szétdobálni a gerendákat, eszébe se jutott, hogy segítségért szaladjon. Először csak a fehéresen szőke hajat pillantotta meg a megalvadt vérrel átitatva, aztán egy halottsárga fej, kék száj meredt felé. A fehérhajú Magda volt. Végre ki tudta emelni és az út szélén fekvő kunyhóajtóra fektette. A kut mellett, ahová Jennes vízért szaladt, feküdt a fehérhajú apja ájultan. Mindenki mekegőnek csúfolta, mert valahogy furcsán mindig így nevetett: me-he-he-he-he. Mikor Jennes odébb akarta emelni az öreget, felhördült, s a szájából ömlött a vér. Jennes óvatosan felgombolta az öreg kabátját és iszonyodva látta, hogy bordái teljesen össze vannak törve. A nap már ragyogva tüzött és ez a véres, félig halott test borzalmasan hatott ebben az éles világításban. Valahonnan előkerített egy sajtárt, abba vizet merített, s locsolta az alélt leányt. Végre kinyitotta a szemét. Jennes felültette és akkor ment az öreghez, hátha tud még rajta segíteni. Mire visszatért, az öreg mellett állt Einar, undorító vigyorgó képével.

- Te bolond, a mekegőt hagyd nekem, avval már csak nekem lesz bajom. - Azzal odament, felkapta az egyre lassabban lélegző öregembert, s kivitte a tisztásra, kíméletlenül ledobva a földre. Szegény öreg mekegő felhördült, lába, keze görcsösen összerándult, aztán lassan ellankadt, Einar már fordult is és hosszú lábaival furcsán szökellve, a fehérhajú Magda felé tartott.

Jennes megremegett. Hatalmas ugrással a leány előtt termett és öklét Einarra emelte.

- Ne merj hozzányulni! Összetörlek! - zihálta dühösen.

- Jó, jó! De nagyon dühös vagy. Férgeknek való ez is. Hidd el nekem, - vigyorgott, hosszú fogait és ínyét mutogatva. Azzal odébb ment a leánytól, aki már magához tért és rémülettől tágult szemekkel nézte Einart.

Jennes újra nekiállt a romok eltakarításának. Kereste a leány anyját és a nővérét, aki ott lakott az urával. Már látott a fagerendák alatt egy kezet, aztán nemsokára egy nagy hasat, majd lassan a fej is előkerült, szétlapítva, velőfoszlányokkal összekeverve. Einar egy szempillantás alatt ott termett mellette. Ránézett a véres pépre, aztán Jennes szeme közé, aki felállt, hogy eltámolyogjon, mert a szája tele volt meleg lével és szédült. Úgy érezte magát, mintha egy nagy marok felkapta volna a magasba és himbálná össze-vissza, ide-oda.

Einar kiemelte a terhes fiatalasszony testét és odadöntötte az öreg mekegő mellé.

Helgáék házát nem rombolta le teljesen az orkán. Ott csak a barmok pusztultak el és egy öregasszony, akinek nem volt senkije és akit már nagyon régen a házuknál tartottak.

Már a hetedik háznál, a mezőtől számítva, olyan nagy volt a gyakorlatuk azoknak, akik segítettek a mentés munkájában Jennesnek, hogy az egyik hozta a vizet, a másik pár a halottakat hordta ki, mások viszont a sebesültekről gondoskodtak.

Amikor rányitottak Helgáék kunyhójára, ott találták ájultan Helgát, görcsösen összesímulva egy öregemberrel. Kivitték a szabadba őket és fellocsolták a szerencsétleneket. A hófehér emberben alig ismertek rá apjára, Viggora. Mikor magukhoz tértek, Helga a föléje hajló Jennes nyakába kapaszkodott és görcsös sírásban tört ki, ami lassan feloldotta benne az átélt rémületet.

Az öreg Lars cammogott sietve a csoport felé, fia számára kérve segítséget, aki mindkét lábát eltörte és rettenetesen kínlódik. A háznépnek különben nincs baja, de a megrémült asszonyok tehetetlenül, sikongva nézik a vigyorgó szenvedését. Helga magához tért és vállalkozott, hogy segít. Viggo is megfehéredett hajával, reszkető fejével, mintha mindig helytelenítve szóválná fejét ezen a pusztuláson és Isten büntetésén, akadozó nyelvvel dadogta, hogy ő is követi a mentőcsoportot.

A templomtéren találkoztak egy másik csoporttal, mely csupa asszonyokból állott, akiknek az élén a kedves Aale anyó ment, mellette a pufók harangozóné, Zelma, a kovács felesége és még többen, fehér rongyokkal felszerelve mentek Larsék felé.

Mikor Jennes megpillantotta Aale anyót, fehér hajával, csúf kis arcával, nevetett is, sírt is. Odarohant, megcsókolta az arcán kétfelől.

- Aale anyó! Te drága jó Aale anyó!

- Jennes! Te bolond fiú! De hála Istennek, hogy élsz! Annyit gondoltam rád, kedves fiam! Már meg is sirattalak.

Az asszonyok közben lécek közé kötözték az ordítozó fiatal Lars lábát, jól összeszorították és lefektették. Lelket öntöttek a három bután gőgös és szeplős nővérébe és dolguk végeztével indultak kifelé, az öreg Lars feleéségének hálálkodásától kísérve.

Aale anyó, mikor már több házban voltak segíteni, vigasztalni, megkérdezte:

- Hát a szülőid, Jennes? Az apád és az anyád? Nem történt semmi bajuk?

Jennes megtorpant.

- Nem tudom. Látod Aale anyó, hozzájuk akartam futni az orkán után, de a fehérhajú Magdáéknál elfelejtettem, hogy hova készültem. Minden ház, minden ember visszatartott és elfelejtettem apámékat. Úgy-e nagyon rossz vagyok?...

- Fiam, én egy szegény öregasszony vagyok, együgyű és tudatlan. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki bírája lehessen egy másik embernek, olyan jónak kellene lennie, mint az istennek. Én, aki bűnt éppen olyan könnyen el tudok követni, mint amilyen fáradság nélkül imádkozom este alvás előtt Hozzá, azt hiszem, hogy nem voltál rossz, amikor megfeledkeztél szülőidről. Mert látod, ahogy te segítségére siettél a fehérhajúéknak, s egy csomó más embernek, talán akadt más, aki segített a szülőiden nélküled is. - És hunyorított egyet Jennesre.

- Aale anyó! Te voltál! Te ott voltál és segítettél rajtuk! Úgy-e nincs semmi bajuk?

- Hála Istennek! Apád csak a verekedés miatt fekszik, alaposan beleverte a bicskáját az a legény a hátába. Anyádnak nincs semmi baja, csak nagyon sírt, hogy te biztosan odavesztél.

- Aale anyó! Mondd igaz lelkedre, sírt az anyám? Fájt neki, amikor azt hitte, hogy meghaltam? Szeret engem?

- Fiam, minden anya szereti a gyerekét.

- Aale anyó, hogy kö - - -

Megpillantja az összedűlt templomot az esti félhomályban.

- Jaj, nézd a templom! A templom összedőlt. Isten elvette tőlünk a templomot, azt mondja, hogy minek nekünk.

- Azért kell, hogy ha Istennek már elég volt a ti áhítatos imátok, akkor rászakassza a fél falura a templomot... Hogy megmutassa, nem mindig béketűrő... Hogy őt nem lehet csak olyan könnyen becsapni és azért kell a templom, hogy ha Isten megharagszik és agyonüt vele egy csomó embert, legyen végre egy kis munkája a szegény Gerdának és a fiának, Einarnak, - kiabált vékony, fülsértő hangon Gerda egy kocsi tetejéről, amelyen ő rendezte el a hozzá feladogatott hullákat. Einar úgy járt, mint egy fáradhatatlan dögkeselyű a halottak nyomában. Jókedve egy pillanatra sem hagyta el, a ruhája csupa vér és szenny volt.

Az emberek, mintha találkozót adtak volna egymásnak a templomtéren, akik életben maradtak és járni tudtak, mind összegyűltek itt, égő fáklyafénynél. Jennes tágult szemekkel nézett maga elé, nem látott senkit külön-külön, csak a nyüzsgést a rőt fényben, nem látta a közelébe furakodott Helgát, aki kézenfogva vezette reszketőfejű apját, sem Aale anyót, aki ott állt mellette és aggódva nézte. Anyja most ért hozzá és az örömtelenségtől kiszáradt arcát öröm szántotta végig, amikor megpillantotta fiát. Egyszerre felriadt Jennes a révedezésből. Maga mögött érezte Annet. Megfordult. Sehol senki...

És a dombtetőn, a kunyhó ablakából Anne lenézett az elpusztult falura...