Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

NÉMETH LÁSZLÓ: TERSÁNSZKY J. JENŐ: A MARGARÉTÁS DAL

Igen könnyű megtalálni azt a gondolatmenetet, amelynek a zsinórjára Tersánszky regényei felfűzhetők. A társadalom erkölcse képmutatás, arra jó, hogy a gyengét elnyomják vele (A kék gondviselés), a jámbort elmarasszák (Jámbor Óska) és az élettől megáldottat elzüllesszék (Viszontlátásra, drága). Épp ezért nem mindig azok az elzüllöttek, akik annak látszanak; a cédák és a kivetettek közt több a jó, mint a szüzek és a nyárspolgárok közt (Céda és a szűz, A repülő család). A szenvedély: életgazdagság s minden jelentkezésében megérdemli a rokonszenvet (Havasi selyemfiú, Két zöld ász) s ha van életbölcs, a társadalomból kirekedt, de fölényét és méltóságát a züllésben is megőrző Kakuk Marci az.

Nem mondom, hogy ez a gondolatmenet önmagában meglepő s logikailag ki nem kezdhető, de megvan az érdeme, hogy igazolja azt a morális oppoziciót, amelynek Tersánszky kis regényei a zamatjukat köszönhetik. Hála e gondolatmenet zártságának, Tersánszky regényírói oeuvreje oly egységes, mint talán egyetlen magyar prózaíróé sem. Mintha nem is sok kis művet, de egyetlen nagy regényt írna, amelynek e kis regények találomra kikapott fejezetei.

Csak egy kicsit kell ismerned ezeket a moralizálást színes életábrázolásban feloldó műveket s magad is megmondhatod, hogy új írása, A margarétás dal milyen más regényei közé ékelődik. Hiszen ez a Natasa Gaidarova nem egészen jövevény hölgy, földereng a Viszontlátásra, drága lapjain, ezekkel a háborús, galiciai viszonyokkal is találkoztunk már s mintha von Thallódynak a perfid mosolyára is ráismernénk. A két regény közt a lényegbeli különbség az a morális paradoxon, mellyel a téma ebben az esetben megtoldatott. Ez a paradoxon emlékeztet a Céda és a szűz kissé merev tételére: a céda a szűz, s a szűz a céda s itt ilyenformán hangzik: a lezüllés nem zárja ki az igazi szerelmet, sőt a lezüllöttekben olykor bámulatos pároltságban fakad föl ez a szerelem, vagy éppen csak ezekben a lezüllöttekben fakad fel így.

Ez az utolsó mellékmondat talán nem mondatik ki a regényben, de nem hiszem, hogy szerző tiltakozna ellene. Művének mindenesetre az az ellentét az izgalma, amely egyrészt Natasa portékává süllyedése, másrészt szerelmének, mondhatnók, sírontúlivá magasztosodása közt van.

Ezt az ellentétet persze igen magasztosan össze lehetne hangolni olyanformán, ahogy Dosztojevszkij Szonyájában is megfér az evangélium s a gyönyör szomorú ipara. Natasánál azonban a helyzet sokkal emberibb, őt nem altruisztikus indokok hajtják karból-karba, hanem érthető viszketegség, melyet csak egyfélekép lehet csillapítani. Ez a Natasa már gyermekkorában megremegtette a férfiakat, akik az ölükbe vették s még a szenes ember mellett sem tudott úgy elmenni, hogy disznóságokra ne gondoljon. Nő, akit Eros kétszer talált megfüszerezni. Sőt a közöltek után sem állíthatjuk, hogy Natasát ez a sírontúlivá fokozódó szerelme lényegesen feszélyezte volna abban, hogy annyi és olyan jót tegyen ismeretlen férfiakkal, amennyit kívántak tőle. Viszont szerelme hőfokában s lényegszerinti tisztaságában sincs okunk kételkedni s a regénynek ép az a fő érdeme, hogy e két folyamatot: a vegetatív lezüllést s a szerelmi fölmagasztosodást úgy fonja egy fonálba, hogy nem támadnak valószínűségi aggályaink.

A regényt talán ott lehet elcsípni, ahol Herterich osztrák trénkapitány, ez a faarcú vörös gorilla, von Thallódy frontról jött hadnagy jóindulatába ajánlja volt barátnőjét s ott hagyja őket ugyanabban a szobában, melyben néhány hét előtt ő maga vette birtokába ezt a Natasa Gaidarovát, a kastélybeli nevelőnőt. Nem mondható, hogy a trénkapitány ezzel a birtokbavétellel különösebben megkárosította volna Natasát, hiszen Natasa, vagy egyszerűbben Sa, még mint középiskolás diák elbukott, majdnem véletlenül és észrevétlenül, amikor a nővérei egy éjszakai séta közben egy alkalmi fiatalember társaságában hagyták, aki a fűben hempergőzvén, vakmerő talált lenni. Később, mint első féléves filozopternő sikerrel csábította el egyik forradalmár kollégáját, aki épületesen írt a szabadszerelemről, de a gyakorlatban bátorításra szorult. Midőn ezt a forradalmárt kétévi kényszermunkára ítélték, Sa egy másik kolléga tulajdonába ment át, akit már előbbre is csak technikai okok tartottak vissza a hódítástól. Ennek a fiúnak viszont egy határszéli orosz birtokos lett a jogutódja, akihez Sa, férjes nővérének a látogatása címén rándult át havi négy napban egyesített szabadnapjain. Ez az 1914. esztendőben történt, amikor Sa egy határszéli kastélyban a parasztból lett bérlő lánya mellett nevelősködött, s odáig jutott, hogy udvarlójától díjazást sem átalt elfogadni. Természetes, hogy az orosz hadsereg felvonulása még gyorsabb tempót vitt Sa szerelmi ügyeibe s Herterich, az osztrák trénkapitány, aki gorilla létére is élt-halt a hölgyekért, nem pusztán a háborús szerencse forgandósága s ama hatalma folytán tette Natasára kezét, amelyet tréntiszt létére a front mögötti szakasz minden élőlénye fölött gyakorolt, hanem mert maga Sa is természetesnek találta, hogy őt egyéni ízlése kívánalmain túl is igénybe vegyék. Sőt mert első pillantásra látta, hogy ettől a vadállattól úgy sem menekedhet, szinte várta már: na most, s csaknem bosszankodott, amikor ez a pillanat késlekedett.

Valószínűnek látszik, hogy egy nő, akinek a szerelmi életében az egyéni hajlandóság mellett a kereslet heve ily döntően esik latba, nem csinál nagy dolgot belőle, ha az elvonuló trén-gorilla őt egy ifjabb s perfid mosolyú front-hadnagy kezére játssza át, már csak annál a tiszteletnél fogva is, mellyel trén létére a frontkatonák iránt viseltetik. Natasa és a jövevény von Thallódy egyedül maradnak az elvonult trén jól berendezett szobájában s ezzel a pillanattal kezdetét veszi az a pszichológiai remeklés, amely Tersánszky regényíró működésének, nézetem szerint, kulminációja. Natasa ott ül e hadnagy mellett, aki olyan mint egy fiú s perfid alapossággal néz meg mindent s legfőképpen magát Natasát s egyszerre mi leli: fölhorkan ellene, hogy ő is beletartozzék ennek a von Thallódynak a teljes ellátásába, hazudozni kezd, hogy az apja kis híján konzul lett, a háromgyerekes földes úr a vőlegénye volt, egyszóval, annak az előkelő és tisztességes úrinőnek a szerepében akarja elkápráztatni von Thallódyt, akit oly könnyedén, minden szívfájdalom nélkül ítélt magában halálra. S mikor von Thallódy elérkezettnek látja, hogy e női paradicsom-madárkodást úgy jutalmazza, ahogy neki is legjobban esik, visszalöki őt, édes elbágyadása ellenére is megsértődik, szidja Herterichet, aki megrágalmazta s esküszik, hogy az előéletéről szolgáltatott adatokból egy betű sem igaz.

Ez a von Thallódy szerelmi dolgokban liberális fiú, nőkkel nem szeret erőszakoskodni, még akkor sem, ha egy világháború áll mögötte. Nem, ő minden tekintetben méltó arra, hogy a bűbájos Sa partnere legyen, már csak szatir természeténél fogva is, mely a hősnő nimfomániájának méltó kiegészítője. Olyan legény ő, aki nem tud flörtölni, mert vagy nem tetszik neki a nő s akkor eunuch érzések gyötrik, vagy tetszik s akkor gyönyörigénye elviselhetetetlen gyötrődéssé fokozódik. Mit gondolhat mást ez a perfidmosolyú szatir, mint hogy Natasa ugratni akarja őt, sértődötten visszavonul hát s máshol hűti le gerjedelmét. Natasa, amikor magára marad, szánja a megtakarított örömöt s minél előbb találkozni akar vele, de az új találkozás megint kihozza sodrából, most meg féltékenységi jelenetet rögtönöz, egyszóval mindig olyan hangot üt meg, amely nemes igényességre vall, de adott állapotában időszerűtlen. S mondhatom, ennek az igényességnek a föllépte ebben az időszerűtlen állapotban az, ami A margarétás dalt az én szememben minden szabadosságain túl is megható, sőt majdnem érzékeny olvasmánnyá teszi.

Natasa természetesen van annyira gyakorlati nő, hogy a légyottot végre is nyélbe üti, de most már külső körülmények avatkoznak be s rántják szét a két kivételes szerelmest. Eldobált rakéták robbannak fel, a kém-mániában szenvedő osztrák parancsnok civileket köttet föl s börtönöz be, s Natasa s fogságban tölti az éjszakát, amelyet szatirja oldalán óhajtott eltölteni. Majd fatális tévedésből egy másik tiszt karjába fut, csaknem emberhalált okoz s végre is egy hosszú csók s nem több, amivel a továbbsodort frontharcostól megválik. Ettől fogva ez a von Thallódy egyre tágulóbb ívekben bógnizik ki Natasa életéből, úgy hogy szegényke szinte szédelegve kapkod utána, mint a kutyus az orra előtt körbejáratott, egyre távolodó s a kínzó gazda szájában eltűnő cukordarab után.

Sa átköltözik a kastélyból a mulatóvá avanzsált malomba, új barátnőjéhez, Lizenkához, aki jóval előrébb van abban a művészetben, amely minden szerelmi búbánata ellenére, magának Natasának sincs ellenére. Egy nagyobb galiciai városba szöknek s ott a hadsereg használatában álló «Lórum»-mulatóban lépnek föl. Itt Sa mégegyszer s utoljára találkozik Thallódyval, sajnos a nemes szatir egy ellenséges indulatú hölgy társaságában van, aki botrányt csap és leleplezi őt s barátnőjét, hogy hamis név alatt szerepelnek, úgyhogy a várt találka helyett megint kitoloncolással kell beérni. Sa újra fölküzdi magát, ide-oda utazik bécsi rokonok s frontmögötti mulatók közt, él magasrangú urak oldalán s kimondhatatlan lebujokban s végül is mint bécsi szinésznő pazarul helyezkedik el. Egy átmeneti, szörnyen tisztességes főhadnagy-udvarlójától megtudja von Thallódy táboriposta számát, új találkozót beszélnek meg, de ez sem sikerül, sem a fronton, sem Bécsben. Von Thallódy egyre tágabb csigavonalban kering Sa forró szíve körül, a csigavonal végül is fölnyilik s barátunk a hősi halál ívén végleg kiröpül az elérhetőség világából. Úgy tűnik el, mint kutyus elől a kínzó cukor, gyerek elől az elszaladt luftballon, amelyet néhányszor még visszavet a szél.

S talán nem is az a moralizáló vagy amoralizáló hajlandóság a legszebb ebben a könyvben, amelyet írója a szerelem és züllés paradoxona alakjában belerejtett, mint inkább e kutyus derekának képtelen nyulása, s e gyerekszem eszelős kétségbeesése s mindnyájunk közös szívfájdalma, hogy a pillanat, melyben életünk nagy gyönyöre előtt méltó színben akarunk kelletőzni, örökre elrántja ezt a gyönyört, bár halhatatlanná is teszi.

Úgy gondolom, gyöngye ez A margarétás dal a magyar kisregényirodalomnak s a közvélemény, amely Tersánszkyt alig ismeri, ha nem is legáldottabb, de művészileg legiskolázottabb prózaíróját ítéli közönyével kényszer-inkognitóra. A margarétás dal példája annak, hogy a művészi agyafurtság s az úgynevezett őstehetség mennyire nem zárják ki, sőt mint fokozhatják egymást érdekes synergizmussal, bizonyos gyógyszerek mintájára, amelyek együtt beadva jobban hatnak, mint külön-külön, mennyiségük szerint.

Amilyen bonyolult e kis regény fölépítése, ép oly tökéletes, mintha az alapgondolatból kinálkozó arányok mennének át a regények tagolásába és iramába. Kettős elbeszélés. Hol a történet közreadója szól, hol maga a hősnő, s a kétféle hanghordozást az író nagyszerűen kihasználja. Ahol a részletek fontosabbak, szabadjára engedi az ő Natasája eleven, kalandozó csibész-modorát, az ujságíró viszont időnként össze-összefogja a szétesni készülő történetet, átugorja a Natasa életében fontos, de a mese szempontjából jelentéktelen epizódokat s így mintegy szemünk láttára fésüli művészi alkotássá az édesen össze-vissza női beszédet. Azontul e kétnyelvűség a dolgok felfogásának kétféleségét is megengedi. Natasa és az újságíró, ha meg is egyeznek az események morális értékelésében, vitatkoznak is rajtuk. Ha Natasa mennyei szerelme javára színezi élményeit, hallgatója, a női pszihe ismerője, részben oktondi, részben kritikai megjegyzéseivel restringálja ezt az áradozást, a nyert anyagot mintegy elméletileg is földolgozza. Az ujságíró Natasát, Natasa szabad előadása viszont az ujságíró kriticizmusát gúnyolja s e kettős gúny feleselése a mű kedves mellékíze. Ez a Nagy Ferenc ujságíró különben sem fölösleges keretszemély, mert hiszen hasonlít von Thallódyhoz s e hasonlóság folytán ő lesz a regény vígasztaló happy endje, a Nagy Árnyék pótléka, úgy hogy a keret végül is beolvad a történetbe s ez a beolvasztás igen ötletes.

Az elbeszélés már magában is sokkal folyékonyabb s előkelőbb közlésmód, mint az a dramatizáló, jelenetekben továbbmozgó nehézkes előadás, amelyben nálunk regényt szokás írni. Tersánszky azonban még az elbeszélést is megpörgeti, hogy gyorsabban adja le tekercsét, nemcsak a kettős hanghordozás trükkjével, de az ő régről ismert «aprózás»-ával is. Apróz, azaz igen sok kurta epizódot ró egymás mellé. Ezek az epizódok nem azért kurták, mert jelentéktelenek, hanem mert nem képezi ki őket fölöslegesen, éppen csak fölvillantja a dolgokat s már tovább fut. Különös érdeme, hogy ez a felvillantás színesebb, mintha részletesen kipingálná a helyzetek színfalait s a mű az «aprózás» ellenére sem válik mozaikszerűvé. Olvasás közben beleszédülsz ugyan egy kicsit a gyorsan tovarohanó részletekbe, már-már eltévedsz, de úgylátszik ez az elszédítés is szándékos, mert végül is feloldódik, legföllebb az az illuziód marad a könyv után, hogy több lapot olvastál, mint a lapszám mutatja, nem 150-et, hanem 250-et. Ez azonban szinte természetes a térkihasználás ilyen mesterénél.

Persze hiába volna az elbeszélésnek ez a leleményessége, ha nem egy eredeti tehetség matériáját tálalná elém. Mint a csillagok, mi emberek is magunkkal vonszoljuk egyéni atmoszféránkat s Tersánszky ép ennek az atmoszférának s különösen szexuális elemeinek nagyszerű érzője s érzékeltetője. Natasa nem elenyésző számú kedveseinek a sora mily valószínű férfi-galéria, pedig egyik-egyik alig néhány szó árán él. Van Tersánszky ábrázolásmódjának valami különös titka, amit nehéz meglesni. Külsőleges, azaz nem lélekturkáló, de ha külsőleges is, nem az objektív jelentkezésnél tapad. Inkább szimatszerű ez az ábrázolás, megszagol valamit az alakjaiban, mondjuk, az ösztönéletük misztériumát s abban csípi el az egész embert. Teremtményei hierarchiájában is az ösztönélet túlosai kerülnek fölül; hősei nem a nemes, vagy okos emberek, hanem a szatirok és nimfák. Csakhogy az ő szatirja nemes és okos is s ami a legkülönösebb, a szatirsága folytán az. Tersánszky szatirja társadalomellenes, tehát nem képmutató s így minden kakukmarcisága ellenére is erkölcsösebb a nyárspolgárnál. De mert fittyet hányt a fennálló morálra, okosabb s fölényesebb is, mert az igazi okosság merészség önmagunkhoz. Bizonyos, hogy ezek a hősök igen penetráns bakszagot árasztanak s a hatóság hozzáértésére vall, hogy ezt Tersánszky regényeiből kiérezte. Másrészt a jellemzés eme elfogulatlanságának köszönheti vad éles ízeit, őstermészeti tarkaságát. Pál fordítja ezekben a regényekben a maga sípszavát a társadalom képmutatása ellen s az ő rőt színeiben borzong, pompázik ez a csavargokból és züllöttekből összeszedett-vedett Tersánszky-világ.

Őstehetségeink akadnak s esztergályosokban sincs hiány, de hogy egy ennyire vad ízű anyagot ily kiszámított művészi agyafurtság tálaljon elénk, arra ép a magyar irodalomban alig van példa s már csak a két kvalitásegyüttes jelentkezéséért is meg kellene becsülnünk őt, nem is szólva arról, hogy alig van írónk, aki lefordítva több rokonszenvre számíthatna, mint ő. Amit én kifogásolok benne, az a nyelve. Ez a nyelv minden mondatfabrikáló jóízlésen túl, fölösen hangsúlyozza Tersánszky egyik jellemvonását, a felelőtlen csibészséget. A nyelv természetesen jelezheti s önkénytelenül jelzi is az egyéniséget, viszont elkedvetlenítő, ha valaki minden mondatában külön is megcsemcsegi s agyongurgulázza a megtalált egyéniségét, mint borkóstoló a bort. A stílus nem bírja el ekkora tömítését a szófűzéssel való jellemzésnek. Itt a kevés több, mint sok. Rám mindig jobb hatást tesz Shakespeare Poloniusa, aki csak jelzi az aggkor locsogó hajlamát, mint például a mi népies íróink parasztjai, akik annyira fonetikusan parasztok, hogy Szinnyei tájszótárát is megszégyenítik. Még visszataszítóbb az, ha az író a tulajdon beszédhajlandóságát túlozza el a karikaturáig. Sok márkás nevű írónk nyelve úgy hat rám, mint stíl-önparódia. S akármennyire tetszenek Tersánszkynak az ilyen mondatok, hogy «Lizenka lett egyszerre olyan mint egy félőrült», vagy «olyan büdös, hogy hányni jött tőle», ha tíz-tizenkettőt kapok ezekből egy oldalon, sajnálom a kitünő regény ilyennemű, olcsón hivalkodó túlspékeltségét.

Tersánszky, mint minden nagy művész, sok úton-ágon halad egy egészséges klasszicizmus felé. Nem ártana, ha különben ötletes stílusában is lépne, vagy - visszalépne felé.