Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · PEÉRY PIRI: ANNE

PEÉRY PIRI: ANNE
Regény (1)
II.

Múlik az idő... az óra szalad. Nem lehet megállítani a napot, hogy ne nyugodjon le, ne hulljon a tengerbe és ne bukkanjon fel a hegyek mögül.

A tél elmúlik, a hó elolvad és sár lesz. A tavasz esőt hoz... Megint sár a falu. A nyár egy kis megkönnyebbülés, azután jön az ősz, sarával, a tél a havával, amiből újra sár lesz tavaszra.

Tizenötször egymásután... Tél, nyár, tavasz, ősz...

A falun nem látszik az esztendők múlása. Látszólag minden úgy van, mint régen. Csak az öreg temetőben szaporodtak meg a sírok. Régiek eltüntek és új sírok támadtak. Ott nyugszik már Oere, a kocsmárosné, aki, amikor már nem tetszett a férfiaknak, addig ivott, míg csak meg nem halt. Nem messze tőle a falu bábaasszonya fekszik, aki valami furcsa betegséget kapott. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdte ki a szörnyű nyavalya, valami láthatatlan féreg rágta le csontjairól a húst. A fukar Márton is ideköltözött már vagy öt éve, féltve őrzött kincsét ráhagyta a még nála is fukarabb Erikre, a bíróra. Innen a temető bejáratától jól el lehet látni a dombon épült kis házra. A falubeli emberek közül egy sem lépte még át a küszöbét. Eilif lakja, aki régen odahagyta a vidámságtól hangos kovácsműhelyét és a falut, hogy megesett huga leányát felnevelje. Az emberkerülővé lett, mogorva, megőszült Eilif nem engedett magához senkit és talán már beszélni is elfelejtett volna, ha nem élne vele a kis Anne.

A dombról végiglátni a falut, a tengert és a hegyeket. Közel van a temető is, közel a holtakhoz és mégis olyan messze. Eilif akkor másnap eladta a házát, hiába beszélték le vígasztalva, nem is felelt nekik. Ő is, mint a kis gyermek, a vánkosok közt, csak nézett maga elé mereven. Fenn a dombon napok, hetek hosszat épített, fúrt-faragott és mikor a fedél rásímult a ház négy falára, a falubeliek elvesztették szem elől Eilif életét. Az első időben még bejárt a faluba, mert a kislánynak szüksége volt tejre. Aale megszoptatta, addig várt, azután karjára vette a kicsit és ment ki a faluból, hátra sem nézve, a köszönéseket sem fogadva. Egyszer aztán végleg elmaradt és a kis Anne soha nem látta a falut. Nem ismerte az embereket, kivéve Eilifet és az utolsó években Jennest, akivel a mezőn találkozott és bevitte magával a kunyhóba, az emberkerülő Eilif bosszúságára. Aztán lassan ő is megbarátkozott Jennessel. Ennek is már két éve. Most már nem kell a fiúnak zörgetni, az ajtó nyitva és benn barátságos mosolygással fogadja a jó öreg.

Az úton gyerekek ugrálnak a napfényes nyári délutánon, jövendő lakói a régi temetőnek. A templom tornya kijavítva majdnem újnak látszik. A vasárnap délutáni ájtatosságra gyülekeznek az asszonyok és egy-két öreg ember. A templom szögleténél kuporog Michel apó, már egészen ősz és teljesen megrokkant. Hangosan motyog össze-vissza.

- Adjatok, adjatok, amit Isten adott, - azután imádságot hadar, de alig figyelnek rá, adnak egy-egy fillért, aztán tovább mennek. A templomtér sarkán még mindig ott áll Lars szatócsüzlete. A szeplős öreg az ajtóban ül és pipázik, fia, vigyorgó, a kocsmába ment, hogy a fukar Erikkel és Viggóval kártyázzon. Nemcsak ez mutatja, hogy a tizenöt esztendő alatt a vigyorgó Larsból is éppen olyan okoz üzletember lett, mint az apja volt. Az üzlet megbővült.

A kocsma gerendái feketébbek a sűrű füsttől, de a régi korhadt padlót újjal cserélték fel azóta, hogy Oere meghalt és Ilse lépett örökébe. Ilséből semmi sem emlékeztet a régi sovány kis macskára. Kigömbölyödött és mindig jobban és jobban vigyázott rá, hogy kinek mennyi kedveskedést engedhet meg. Értéke tudatában csak kevesekkel a régi bőkezű. És az utóbbi időben nagyon sokat nevetett, mintha kárpótolni akarta volna magát a hosszú, könnyes évekért...

Lars éppen le akar ülni, mikor belép Viggo és leánya, Helga. A szeplős Lars és Viggo már régen megbeszélték kártyázás közben, hogy a vigyorgó és Helga összeházasításával egyesítik a két nagy üzletet, a szatócsboltot és a bárkakölcsönzőt. A fiatal Lars örül ennek az üzletnek. Helga szép s rendes nő és egészen biztos, hogy szereti is őt. Hiszen őt minden nő nagyon szereti. Mi kell a nőknek? Ha egy pár kiselejtezett, értéktelen holmit odaajándékoz az üzletből, nincs a faluban olyan nő, aki ellent tudjon neki állni. Aztán itt van Ilse. Az is tíz év óta a szeretője. Igaz, hogy több is van neki, de az, akihez ragaszkodik, kétségtelenül csak ő. Ez az asszony nem nézi valami jó szemmel Helgát, ha meglátja, mindjárt nekiereszti a nyelvét. Mindegy. Helga nem kis pénzt hoz a házhoz, aztán itt az ideje, hogy asszonyt is változtasson.

- Hozott isten Viggo, te is eljöttél, Helga?

- Láthatod!

- Aztán mondd csak, miért nem vártál meg ma a templomajtóban?

- Mert siettem. Nem várhatok ítéletnapig.

Hogy kelleti magát.

- Ugyan! Hagyj békét Helgának, nem látod, hogy nem tetszik neki a vigyorgó pofád? - gúnyolódik Ilse.

- Úgy látszik, hogy ma még nem szorongatott meg senki, azért vagy ilyen nagyszájú - vágott vissza dühösen Lars.

- Te jobban tudhatod, hiszen ma még nem álltunk neki, te csak éjjel szoktál - vigyorog vissza Ilse.

- Üssön beléd a ménkű! - átkozódik Lars.

- Ugyan hagyd a fenébe! - csitítja Viggo.

- Mondhatom, gyönyörű így veszekedni! - mondja Helga zavartan, - jó lett volna most künn lenni a szabad levegőn, az utcán, a szép meleg napsütésben. Itt ülni ebben a füstben, piszokban, undorító.

Gunnar, az ács jön a fiával, a gyerek vánnyadt, dülledt szemű, tönkreteszi az ital, amit apja önt bele minden nap kora délutántól késő estig. Tíz gyereke volt Gunnarnak és ennek az egynek a kivételével mind meghalt. Az asszony a sok szüléstől és a nyomortól félnótásan ténfergett egész nap a faluban. Gunnar még mindig a legények asztalánál ült, bár a biróné bérese foglalta el helyét az asztalfőn.

- Tudjátok-e, hogy kivel találkoztam délelőtt a templomtéren? - kezdi nagy hangon Gunnar.

- Kivel?

- Hát Jennessel! Ilse! Gyere csak ide! Mondok valamit. Találkoztam Jennessel a Főtéren, feküdt a hasán és hallgatózott. A fülét odaszorította a földre és úgy fülelt az állat. Kérdezem tőle: mit csinálsz itt? Mutogat és azt mondja: Pszt! Én állok és várok. Elunom magam, újra mondom: mondd már meg, mit hallgatsz? Azt mondja: egy halottal beszélgettem. Éppen most mondta, hogy Ilse disznó. Ha Oere élne, mindig adna egy kis itókát és nem röhögne rajtam. Aztán hallgatná, hogy mit mesélek. Bizony, nem röhögne ki.

- Miért nem hoztad magaddal? - neveti Ilse.

- Mondtam neki, hogy jöjjön velem, de ő azt válaszolta, hogy majd később. Előbb végighallgatja, hogy mit beszélnek a madarak, mert ő megérti a csipogásukat.

- Ezt a félnederest! - nevet Ilse és közben észrevétlenül odanyomkodja mellét Ole hátához, nyakához, ahogy föléje hajol.

- Meg kéne tréfálni Jennest.

- Várjatok csak! Tudom már! Ilse, adj egy vödör vizet. Ha belép az ajtón, megfürdetjük egy kicsit, - lelkendezik Gunnar és örül, hogy ilyen nagyszerü ötlete támadt, amire az a buta Ole nem jött volna rá soha.

Helga nézi a készülődést, vére kalapálja az agyát. Hogy nem sül le a bőrük, szegény bolond Jennessel ilyen durva tréfát elkövetni. Állatok! Ni, a vigyorgó hogy belemelegedett a tréfa előkészítésébe. Már ő is hoz egy dézsa vizet, ő majd a másik oldalon áll és így egyszerre két dézsa víz fogadja barátságosan a szegény félkegyelműt.

- Állatok! - gyorsan feláll és egy alkalmas pillanatban kiszökik, rá sem pillantva apjára, a nyugodtan kártyázó Viggóra.

- Hát te hova rohansz úgy? - állítja meg egy hang.

- Haza megyek... az apám... az Ilse meg a Lars... hát megyek - dadogja.

- Ha akarod, mehetünk együtt, hamarabb odaérünk.

- Odamész? Azokhoz?... a dombon?

- Oda...

- Sokat jársz oda?...

- Sokat.

- És nagyon sokáig is maradsz?

- Igen.

Csend.

- Honnan tudod?

- Előttünk mész oda s vissza.

- Persze... miért sírtál?

- Nem sírtam.

- Hát akkor jó.

A templomtéren a boltajtóban még mindig ott ül a vén Lars.

- Jennes! Elmész vadászni az apáddal? Beszélte, hogy holnap indulsz.

- Nem megyek.

- Hát miért nem folytatod apád foglalkozását? Az apád akarja így?...

- Nem. Na, megyünk tovább. Jó nyugodalmat, - kelletlenkedik Jennes.

- Miért nem akarsz vadászni?

- Nem.

- De miért?

- Mert... - huzódozik Jennes, - nem akarom megölni az állatokat.

- De miért nem?

- Csak.

- Nem értem.

- Nem baj.

- Dicsértessék - köszöntik a papot.

- Dicsértessék.

Tovább mennek.

- Most először ide megyek, - fejével egy kunyhó felé int.

- Minek?

- Egy pár bőrt viszek oda.

- Megvárhatlak?

- Ha akarsz.

Jennes kizárja a kunyhó ajtaját.

- Mindjárt jövök, maradj csak ott.

Bőr bőr hátán. A kunyhó tömve van vele. Egy hónap mulva talán már üres lesz. Eljön érte a hajó és elviszi magával ezt a sok állatbőrt. Minden két esztendőben egyszer jön a hajó, akkor hozza és viszi az árukat. Ilyenkor szerzi be a szatócsüzlet és a kocsma a szükségleteit. Jennes kiválogat néhány bőrdarabot, majd visszadobja és újra kezdi a keresést. Végre talál egy hatalmas medvebőrt, olyant, amiről úgy gondolja, hogy jó lesz. Feldobja a hátára, bezárja az ajtót és siet Helgához.

- Minek ez, te?

- Megigértem nekik, hát azért.

- Szép nagy állat lehetett, az apád lőtte, úgy-e?

- Az.

- De szótlan vagy ma.

- Igen.

- Veszekedtetek otthon?

- Igen.

- Miért? Miért nem beszélsz? Meglátod, ha elmondod, mindjárt jobb kedved lesz. Olyan mérges a képed, Nézd, még az árnyékod is haragszik!

- Az árnyékom? Az én árnyékom?

- Igen, nézd csak! Olyan az árnyékod, mint a póruljárt ördögé, akiről annyit meséltél.

- Mit értesz te az árnyékokhoz.

- Jól van! Hát nem értek hozzá... Azért nem kell úgy dühösködni.

- Na itthon vagy már. Isten áldjon.

- Hát - tétovázó a hangja, - volna jó friss sajtom meg kenyerem, nem jönnél be egy kicsit?

- Köszönöm, nem kell! Isten áldjon.

- Jennes!

- Mi kell megint?

- Nem is adsz kezet?

- Minek az egy lánynak?

- Hát akkor Isten áldjon.

Jennes nem felel, megkettőzi lépéseit, siet. Már nincs nagyon messze, még tizenöt házat kell elhagnyi, azután egy rövid egyenes út és ott van. Egy ház, két ház. De hosszú ez az út... három ház! Jó későre jár már az idő, a nap mindjárt lemegy... ötödik ház. Miért is találkozott Helgával, olyan kicsiket tud lépni! Hat házat hagyott már el. Fut. De jó így loholni a frissülő levegőjű alkonyodásban. Végre! Elhagyja a falut. Tovább!... A ház előtt megtorpan. Szégyel zihálva bemenni. Ledobja magát a fűbe és vár. Most érzi csak a rohanástól elzsibbadt testét. Mintha tőle külön élne, olyan ostobán liheg, pedig benne csendes kavargással valami megindul, lassan, hömpölyögve, távoli tájak felé és a sok mindent sodró áradás fölött a lelke a végtelen aranyos eget tükrözi, az alkonyodó nap hidegülő fényét...

Most biztosan ott ülnek az ablaknál az öreg és a kislány. Nézik az utat és őt várják. Valami csodálatosat kellene ma este mesélni nekik... Valahol messze egy lány énekel, az esti szél idehozza foszlányait... Egy lány. Milyen szomorúan énekel. Talán Helga. Milyen furcsa ez a lány. Mindig melléje szegődik, soha nem nevet rajta. Az a buta Ilse a multkor bort adott neki és amikor megkóstolta, a nyavalya majd kitörte. Valami rondaságot önthetett az italába. Nem baj! Megrázza az öklét. Majd megfizeti ezeket a tréfákat. A hülyék bolondnak tartják őt. Nem baj. Még csodálkozni fognak egyszer rajta. Azt mondják majd, nem láttunk még egy ilyen okos embert, mint ez a Jennes. És milyen erős. Egy medvét is halálra sujtana egyetlen ökölcsapással. Összeremeg a gondolatra, felliheg a harcban. Istenkém! Még mindig zihál a futástól. És milyen éhes. Jó volna most egy kis sajtot enni. Biztosan megkínálják majd, amint belép az ajtón. Ő az egyetlen, aki látta belülről a kunyhót, a barna gerendákat, a fapadot, amelyen Anne szokott üldögölni a fal mellett, a furcsa figurákat, amelyek fenn lógtak, hatalmas kampós szögeken. És a két szomorú lakója a remetei háznak: Anne... és Eilif. Miért remeg, ha erre a különös, szótlan, sápadt lányra gondol? Igen, most tűnik el a nap utolsó kis sávja a hegyek mögött és elfoszlanak a semmibe az árnyékok.

Talpra szökik.

- Adj Isten!

- Már azt hittük, hogy nem is jössz.

- De igen... itt a bőr!

- Már megint hoztál egyet? Nem is tudjuk hova rakni.

- Ezt... ezt talán legjobb lesz... oda... - bök az ágy felé. A másik már úgyis eléggé kopott.

- Dehogy is! Jó az még.

- Valahol majd csak elfér.

- Nézd Jennes, ide teszem a sajtot, ha éhes vagy, láss hozzá.

Szemei mohón tapadnak a sajtra. Milyen finom lehet.

- Nem vagyok éhes!

- Egyél.

- Nem...

De jó ebben a kunyhóban, itt olyan nagy csönd van. Milyen jó itt lenni.

- Igazán nem vagy éhes?

- Igazán!

A sajt már a polcon van. A gyomra remeg, a szájában összefut a nyál. Jaj, csak mondanák mégegyszer, hogy egyen. Nekilátna és enne. Enne!

Eilif örül a bőrnek. Éles késsel, óvatos kézzel ezt is felszabdalja és kis figurákat vág majd ki belőle. Ez minden szórakozása. Olyan ügyesen metszi ki az árnyalakokat, hogy mindenkit fel lehet ismerni.

Az árnyalakok csupa halottat ábrázolnak...