Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM
(6) Minden jog fenntartva
VI. VÁNDORÚTON

Kármán 1875-ben, júniusban bemutatott Trefort Ágost közoktatási miniszternek és átadta neki folyamodásomat külföldi ösztöndíjért. A nyarat, mint mult éven, Kengyelen, a Tisza közelében, Ledereréknél töltöttem. Ott is, nyáron is a gyerekek folytonos tanítását követelte a szigorú és lelkiismeretes mama. Szépen haladtunk, mikor megjött az értesítés, hogy az ösztöndíjat elnyertem. Az örömhírt azonnal közöltem a fiúkkal, kik együtt örültek velem. Előbb Kecskemétre mentem Simonyival egy közben Lipcsében szerzett barátjához, Fekete Józsefhez, ki engem is igen szívesen fogadott és ki aztán harmadik lett szövetségünkben. Kellemes napokat töltöttem ott törzsökös magyarok, kedves asszonyok, szép leányok társaságában. Onnét hazatérve, atyámat a rohitsi fürdőbe kísértem. Először voltam kies hegyi vidéken, sokat sétáltunk, élveztük a kilátást és nagy előszeretetem a cyklamen-virág iránt onnan eredendő.

Majd meg kellett tenni az előkészületeket a nagy útra. Zsigával együtt utaztunk szép lassan, megnézve Bécset, Prágát, majd Drezdát is és október 20-án értünk Berlinbe, hol együtt laktunk a Dorotheenstrassen. Berlin nem nagyon tetszett nekem, de legkevésbé a konyhája. Sehogy nem bírtam megszokni az ételét; az általános barna mártásból, melyet Reichssauce-nak neveztem el, megundorodtam, a borjúhústól megcsömörlöttem. Utoljára egy olasz osteriába menekültem.

Annál jobban kedveltem az egyetemet, Mommsen, Nitzsch és Dühring előadásait hallgattam, résztvettem Mommsen szemináriumában és a Nitzschtől vezetett kútfőgyakorlatokban. Igen szorgalmasan látogattam a királyi könyvtárt. Mommsen előadásaiban nagyon csalódtam. Akármelyik vidéki magyar professzor szebben beszél nála, az anyagot pedig könyveiből már ismertem. Annál jobban vonzott szemináriuma, hol mindegyikünknek dolgoznia kellett és hol a dolgozatok megbeszélése és kritikája a tanárnak alkalmat adott, hogy bámulatos tudományát bemutassa és páratlan szellemét ragyogtassa. Első értekezésem a kommagénei királyokról szólott. Minden arra vonatkozó adatot elolvastam, egy hétig kinn voltam Charlottenburgban, professzoromnál, hogy gyüjteményét is használhassam, karácsonyi vakációra pedig Bécsbe utaztam, hogy az ottani udvari éremgyüjteményben levő kommagénei érmeket is tanulmányozhassam. Hiába, dolgozatom éppen nem sikerült és az öreg úr kimondta: So schreibt kein Historiker. Különösen bántotta őt, hogy a görög ékezettel éppen nem voltam tisztában. Ki is javította azt elejétől végig és csak tőle tanultam meg az ékezésnek igazi értelmét. Akkor nagyon szerencsétlen voltam. Második dolgozatom, a császári jövedelmekről Tiberius és Caligula korában, már teljesen megnyerte tetszését; igaz, hogy közben jobban beletanultam gondolatmenetébe.

Nitzschnél középkori német kútfőket olvastunk a XIII. század elejéről, a pápák és a Hohenstauf-császárok nagy küzdelmének idejéből. Kitünő tanár volt, mindenre ügyelt és megtanított minket mindenre ügyelni. Főképpen az elbeszélésben megnyilvánuló tendenciára és annak lehető vagy bizonyos okára terelte figyelmünket. Az erre vonatkozó helyeket kellett kikeresnünk és magyaráznunk. De kitünő volt, mint előadó tanár is. Talán valamennyi előadás közt, melyet hallottam, az ő alkotmánytörténeti kollégiuma volt reám legnagyobb hatással. Abból tanultam meg a gazdasági, társadalmi, katonai és szorosan vett politikai tényezők erejét és közreműködését az államok életében, emelkedésük és hanyatlásuk okait. Sokkal mélyebb, minden ízében tudományos értékű kidolgozása volt ez az «Esprit des lois» eszméjének. Hétfőn este Nitzsch házánál is szokta fogadni diákjait. Kellemes órákat töltöttem ott vele és családjával. Mint idegennel, velem talán legtöbbet foglalkozott. Sokat beszéltünk ott Magyarországról. Fölvetette azt a kérdést, hogyan emelkedhetett Brandenburg, «a szent római birodalom homokszelencéje» gazdagságra és hatalomra, míg a tejjel-mézzel folyó Magyarország éppen most olyan gazdasági és politikai válságban sínylődik, mely még önállóságát is veszélyezteti. Kérdezte, hogyan élhet meg egy állam annyi adóhátralékkal?

Igyekeztem megmagyarázni, hogy Poroszországban a királyság tett mindent, nálunk pedig mindent a király nélkül, vagy éppen ellene kellett alkotnunk. Elmaradásunk másik oka pedig az, hogy polgárságunk az osztrák iparnak, az uralkodó által előmozdított ipar versenye miatt elcsenevészett és egyelőre nincs, nem is emelkedhetik. Ez volt első komoly politikai beszélgetésem. Később sorra került az erdélyi szászok ügye is, kik akkor telesírták Németországot a magyar elnyomás és «egyetemük» elnyomása miatt. A professzor úrnak az volt a nézete, hogy nekünk mindenkép emelnünk kellene a szász városok iparát. Közbevetettem: minthogy ők oly kevesen vannak és szaporodni nem akarnak, a magyar meg jó munkás, rövid idő alatt elmagyarosodnak, ami jobb, mintha oláhok lennének. Erre a diákok unisonoan követelték, hogy mi legyünk németek: «Das wäre das einzig Wahre». Német társaimmal akkor még keveset érintkeztem. Inkább csak udvariassági viszony szövődött köztünk.

Legtöbb időmet a királyi könyvtárban töltöttem, hol kútfőket olvastam és sok történeti munkát, főkép franciát, hisz Párisba készültünk. A könyvtárból haza is lehetett kapni könyveket, mi lehetővé tette a tanulmány folytatását vasár- és ünnepnapokon is. Simonyival elég sokat jártunk szinházba és operába. Sokat érintkeztünk magyar társainkkal, Alpár Nácival, Schilling Lajossal és Fröhlicz Izorral, kikhez maradandó barátság fűzött.

Gazdasági tekintetben első félévem Berlinben korszakot alkotó. Zsiga jó példáját követve, két hónapon át felírtam minden kiadásomat. Látván, hogy a havi összeg nem igen múlja felül a száz márkát, azaz hatvan forintot, tehát rendkívüli költségekre is marad, abbahagytam a számontartást és azóta sem tértem hozzá vissza.

A karácsonyi vakációt Bécsen át utazva, otthon töltöttem. Visszajövet jelenvoltam Deák Ferenc temetésén. Lipcsében meglátogattuk barátainkat, elsősorban Fekete Józsit. Víg napokat töltöttünk velük. Ott ismerkedtem meg Pulszky Károllyal, kinek veszett híre volt az egyetemi hatóságokkal való folytonos üsszeütközése miatt. Egy közös diákvacsoránál mellém ült, kijelentette, hogy tetszem neki, mert szabadon és okosan merek beszélni és felajánlotta barátságát, melyet nagy megtiszteltetésnek vettem és köszönettel fogadtam. Csinos, de vézna, kicsi termetű legény, nagyon nyugodt, szinte apathikus, de ha a renaissance-ról volt szó, akár Cesare Borgiáról, akár Rafaelról, vagy Lionardóról, felvillant szeme és különben akadozó beszéde ékesszólóvá és meggyőzővé emelkedett. Épúgy tudta bámulni a nagy tettet, mint a sikerült gonosz csínyt, mindent a szép szempontjából ítélt meg. Eredetileg orvosnak készült, de a családi hagyomány csakhamar a művészet és történet felé vonta és anatómiai ismeretei kétségtelenül nagy hasznára váltak későbbi pályáján is. Akkor doktori értekezését dolgozta ki Rafael és az antik viszonyáról, melyben máris megmutatta oroszlánkarmát.

1876 március 20-án indultunk útnak Párisba. Simonyinak volt ajánlása Újfalvyhoz, a híres középázsiai utazóhoz, nekem pedig Mommsentől Georges Perrothoz, Pulszky Károlytól pedig Gabriel Monodhoz. Útközben megnéztük Kasselt és Wilhelmshöhet, Kölnben a németekkel együtt ültük meg 22-én Vilmos császár születése napját és a Gürzenich széptermében meghallgattuk az ünnepi hangversenyt. Ez a város régi szűk utcáival - a Breite-Strassen alig mehetett három ember egymás mellett - és sokféle stílusú egyházaival tán legnagyobb benyomást tett rám valamennyi közt, melyet útamban láttam. Legkevésbé tetszett a hatalmas dóm: úgy találtam, hogy minden ízében Pickelhaubes porosz. Onnan Aachenbe jutottunk, hol nagyon érdekelt Nagy Károly bazilikája, de tüzetesen megnéztük Nagy Lajosnak hozzáépült magyar kápolnáját is. Belgiumban Lüttich volt első állomásunk, de Köln után templomai már nem igen hatottak. Brüsszelben a nagy tér elragadóan szépnek tűnt fel, megnéztük a képtárakat is, de ott csak Quentin Matsys képe, a Keresztrefeszítés tett rám mélyebb benyomást. Mindezt felülmúlta szememben Löwen városháza, az a legszebb középkori profán épület, melyet valaha láttam.

Antwerpenben megcsodáltuk a székesegyházat, de megvallom bűnömet, Rubens művészete mindig idegen maradt tőlem. Franz Halsért, Van Dykért inkább lelkesedtem. Akkor csak az olaszokért tudtam rajongani, csak Párisban, majd Londonban és Bécsben kezdtem érdem szerint értékelni a spanyolokat, a hollandus iskola pedig csak akkor bájolt el, midőn 1893-ban hosszabb ideig tartózkodtam ebben az országban. Megállottunk Lilleben is; ott láttam először francia szinielőadást. Emile Augier egy művét, de igen középszerűnek ítéltem. Végre éppen 20-ik születésem napján megérkeztünk Párisba, abba a városba, melyről annyit olvastunk és hallottunk, még többet sejtettünk és képzeltünk és melynek forgatagában elhagyott porszemeknek készültünk.

Szállóban vettünk lakást, de azt bizony nagyon drágának találtuk. Néztünk tehát más után. Ujfalvy, kit Zsiga meglátogatott, mindkettőnket meghívott ebédre. A háziúrnál sokkal jobban érdekelt engem bájos, szőke neje, Bourdon Marie, útjainak és fáradalmainak hű társa, ki meg is írta élményeit. Ott volt a portugál követ is, Don Vasconcellos, német származású szép és művelt nejével, kivel sokat beszélgettük, mert maga is a hires tudós Michaelis-családból származott. Ujfalvynénak elmondtuk, hogy lakást keresünk, mire azt ajánlotta, látogassuk meg sógorát. De l'Hiberderie urat, kinek van egy felesleges szobája. Odamentünk, mindjárt meg is alkudtunk. A szép tágas szobáért, reggeliért és dinerért mindegyikünk 90 frankot fizetett havonként, igaz, hogy IV. emeleten laktunk, de a Quartier Latinban, Rue de Rennes. A gazda kedves, élces, eszes ember, tisztviselő a belügyminisztériumban, az asszony az akkor uralkodó klerikális iránynak hódolva, örökké Lourdes, La Salette és Paray le Monial csodatételeiről és gyógyhatásáról beszélt. Ebben a szellemben nevelte egyetlen gyermekét is, a körülbelül 16 éves csinos Angélet, ki a Soeurs auxiliatrices des âmes du purgatoire-hoz járt iskolába. Különben Mme de L'Hiberderie kitünő háziasszony volt és az ebéd nagyon ízletes.

Mindenképpen kellemes volt a lakás és kellemes volt ebéd közben elcsevegni a ház népével, de közelebb nem férkőztünk egymáshoz, kivéve egy egyetlen esetet. Már nyár volt, éppen öltözködtem, de l'Hiberderie úr nagyon izgatottan belép szobámba. Angélenak nincs meg a vizsgai feladata, Stuart Mária búcsúja Franciaországtól, versben; a leány sír, nem tudnám-e nyolcra megírni. Egy ingben az íróasztalhoz ültem, megírtam nagy költők reminiszcenciái után, tekintettel a helyre, hová szánva volt, felöntöttem ájtatos lével és 8-kor át is adtam. Egy hét mulva a házigazdám ebédnél nagy boldogan értesít, hogy megnyertem a díjat.

Húsvéti szünidő után megindult a munka. Rendesen eljártam az École des Chartes-ba, hol különösen az öreg Jules Quicherat művészettörténeti előadásai nyújtottak nekem sok élvezetet és okulást. Résztvettem a diplomatikai gyakorlatokban, szép bizonyítványom is van róluk. Eljártam az École des Hautes Études-be, hol Monod magyarázta a középkori francia kútfőket nagyon elevenen és széleskörű tárgyismerettel. Szabad időmet rendesen a Nemzeti könyvtárban töltöttem, délben valamelyik Duval-étteremben találkoztunk Zsigával, ebéd után sétáltunk és igyekeztünk Párissal megismerkedni. Ez nálam tanulmánnyá fajult, - úgy hiszem, kevés idegen ismeri úgy a város minden zegét-zúgát, mint én - belföldi még kevesebb. Amellett alig volt nap, hogy a könyvtárból át ne szaladjak a szomszéd Louvreba, hol sohasem mulasztottam el a miloi Vénusnak hódolatomat bemutatni. Másik zarándokló helyem a Sainte Chapelle vala, Szent Lajos korának ez a teljesen egységes, imára hívó remeke. Hosszú évek múlva ismét Párisba jutva, kíváncsi voltam, ugyanazt a varázst gyakorolja-e rám az a két csuda, mint fiatal koromban? A miloi Vénus jobban elbűvölt, mint valaha; a másik, akárhogy erőködtem a visszaemlékezés reflex hatását felidézni, hidegen hagyott. Hiába, aszkétából prófán lettem.

Komoly munkába is fogtam és pedig kettős irányban. A Bibliothčque Nationaleban sorban átnéztem a magyar vonatkozású kéziratokat. Ami kiadatlant találtam, később a Történeti Tárban jelent meg. Sokkal jelentékenyebb volt másik feladatom, melyet magam választottam, minden külső ösztön nélkül, tisztán tudományos célból. Kútfői tanulmányom elsősorban a középkort vette tárgyul. Minden kútfőnél a hitelesség megállapítása a végső cél. El is tekintve a legendáktól, alig van középkori forrás, mely csodáról ne számolva be. Milyen értéket tulajdonítson a historikus a csodának? Történeti időkben egyetlen csoda ment végbe: Jeanne d'Arc fellépése. Ezzel kell megismerkednem, ennek forrásait kell átkutatnom, hogy a csoda lényegéről számot adhassak.

Az orleansi szűz perének aktáit éppen Quicherat professzorom adta ki négy kötetben. Ezeket elolvastam, egybevetettem az egykori krónikákkal és a kiadott levelekkel és bizonyos megállapodáshoz jutottam. Hozzáfogtam a kidolgozáshoz, essayben. Ezt a formát kettős okból választottam. Macaulay értekezései bámulatot keltettek bennem, aztán meg magam is írtam volt már a Szemlébe Lukrécia Borgiáról. Igaz, hogy az nagyrészt ismertetése volt Gregorovius könyvének s csak befejező része saját nézetem kifejtése. Mégis soknak nagyon tetszett, sőt magának Gyulainak is, ki mindig kért tőlem ilyent. Most nem voltam ily szerencsés. Elküldtem, de Gyulai meg azt írta, hogy nem adja ki, hacsak nem változtatok rajta, mert úgy látszik, hiszek természetfölötti jelenségekben a történetben. A nagy racionalistának igaza volt. Mikor hazakerültem, Heinrich Gusztávval és velem elolvasta a kézirat kezdetét és noha Heinrich inkább pártomra állott, mégis törölnöm kellett öt sort. Ezekben azt mondtam, hogy a tudomány nem fogadhat el ugyan semmit, mi a természet törvényeivel ellenkezik, de mi e törvényeket az emberi lélekre nézve nem ismerjük eléggé. Csoda nincs és nem is lehet, de a lélek képességeinek elhatárolásánál túl kell mennünk az eddigi megszokott mértéken. Mikor Anatole France írt Jeanne d'Arcról, keményen megtámadtam. Hanotaux, ki szintén írt könyvet róla, azt nekem nagyon megköszönte.

A lélek fogalma izgatott legjobban. Hittem benne, megkontruáltam azt az alapelvet, hogy lélek ott van, ahol a testen uralkodik. Ebből aztán levontam a lehető legarisztokratikusabb következtetést: van lélek, de nem mindenkinek jutott.

Ilyen volt akkori világnézetem; középkori aszkéta. Lelkesedtem mindenért, ami lemondás. Eszményképen a benediktinus, ki életét minden világi ösztön és szenvedély leküzdésével, egészen a tudománynak, a történetnek szenteli. Politikai tekintetben is megbecsültem minden fennállót, tudtam már, mennyi verejtékbe, vérbe kerül csekély, maradandó haladásnak is elérése; tudtam, mennyivel könnyebb rombolni, mint alkotni. Mindez azonban elvont eszme volna csak; a napi politika egyáltalában érdekelt.

Társaságba igen keveset jártunk, legfölebb Monodékhoz. Akkor indította meg a Revue Historique-ot. Monod is járt német egyetemre, Göttingában, Waitz elébe és átvette azt a német szokást, hogy néhány diákját is meghívja. Nem kaptunk egyebet, csak sört és nagy melegben fagylaltot, de dús kárpótlást nyujtott a társaság. A háziasszony Herzen Sándornak, a nagy muszka forradalmárnak leánya, az az Olga, kiről Meysenbug Melinda «Mémoiren einer Idealisten» című művében oly elragadtatással írt. Nem volt éppen szép, arca nem volt szabályos, de annyi jóságot és értelmet lehetett kiolvasni szeméből, amennyi kevés halandónak adatott. Csupa melegség és bensőség. Velem, ki olyan messziről jöttem, annyit foglalkozott, mintha régi barátjuk lennék; igaz, hogy ajánlóm, Pulszky Károly, neki gyermekkori játszótársa volt Londonban, az emigráció éveiben. Az akkor még szerény házba eljöttek a francia tudomány és irodalom büszkeségei, Renan, Taine, Gaston Paris, egyszer ott találtam Jules Simont is. Azonkívül eljöttek a háziasszony földijei, az oroszok, úgy azok, kiket forradalmi szellemük kiűzött hazájukból, mint azok, kik hivatalos megbizatásban jártak Franciaországban, tábornokok és diplomaták. Mind tudott elmondani valami érdekeset, akár a mindjobban bonyolódó belső viszonyokról, akár a keleti kérdésről - szerb-török háború -, akár Közép-Ázsiáról, melyet akkor szállottak meg az oroszok. rendesen nagy élvezettel hallgattam. De a két utóbbi tárgyhoz hozzászólhattam, hiszen két esztendőt töltöttem Vámbéry mellett.

Párisban régóta fennáll egy magyar egylet, melynek tagjai nagyrészt vándorlegényekből kerültek ki. Ezek közt a legtöbb - akkor - asztalos volt. Úgy mondták nekem, hogy ebben a mesterségben a magyar munkás fölötte áll a többinek, még a franciának is. Egy este elmentem az egyletbe, elbeszélgettem honfitársaimmal, kik az elnököt, Zichy Mihályt várták. Ott ismerkedtem meg a híres festővel, ki igen szíves volt, meghívott magához és megmutatta annak a képnek vázlatát, mely Erzsébet királynét ábrázolja Deák Ferenc ravatalánál. Többször voltam nála, mutatta Luther képét, amint az ördög felé dobja a tintatartót és haragosan megjegyezte, hogy ez nyakán maradt. Megmutatta aztán az apró, orgiákat ábrázoló miniatüröket, melyekért szívesen fizetnek, bármit is kér. Munkácsyt, kivel Zichynél találkoztam, elragadták ezek az erotikumok; engem teljesen hidegen hagytak. Jobban érdekeltek azok a vadászjelenetek, amelyeket a cár és családja részére festett.

Zichy műtermében láttam először meztelen nőt. Elég szép volt, jól megnéztem, de inkább visszatetszést keltett, mint vágyat.

Munkácsy akkor kezdett nagy házat vinni. Már elismerték tehetségét, minden új alkotása új sikert jelentett. Párisban is. Akkor készült a «Két család». Víg volt, örült az életnek; folyton dolgozott és tele volt nagy tervekkel. Intérieur-képeit akkor festette és készült Miltonhoz, szerintem legszebb alkotásához. Szerette a mulatozást, fütyörészett, mint a rigó, de ha nagy társaság volt nála, alig hagyta el szobáját. Annál beszédesebb volt neje, a bárónő, ki szólt ugyan egyébről is, de mindig férje lángeszére és utolsó művére igyekezett terelni a figyelmet. Egy előkelő, ünnepelt szép hölgy, fiatal özvegy is többször megjelent Munkácsy szalonjában. A katolikus restaurációnak volt ez kora. Akkor építették a Montmartre-on a fogadalmi templomot és az elkeseredett küzdelem Gambetta és előretörő pártja ellen még vakbuzgóbbá tette Mac Mahonnál is papibb köreit. Így került szóba Jeanne d'Arc szobra Chapustól és képe Ingrestől. Éppen a szép hölgy mellett ültem és fiatal hévvel zengtem a Pucelle himnuszát. Tovább beszélgettünk, egyszerre azt kérdi: hogy csakugyan rajongok-e a pucelage-ért. Igen, volt a meggyőződéses válaszom. Alors, vous čtes innocent. - «Si madame.» - Une espčce qui je n'ai pas encore rencontrée. De azért nem vetett meg, sőt felszólított, látogassam meg, azt is, mikor. El is mentem többször is, olyan finom uzsonnákat kaptam, mint tán soha életemben, de, noha egyedül voltunk, az élénk beszélgetésen túl nem jutottam egy szempillantásnyira sem. Kérdezte, van-e női ismeretségem, azt feleltem, nem vagyok szerelmes senkibe, nem is érek reá. Idéztem, Napoleont, ki Goethének szemére vetette, hogy Werthert, kiben volt tehetség, egészen a szerelemnek áldozza fel, mintha dicsőség nem is volna a világon. Bennem pedig, úgy éreztem, az ambició hatalmasabb minden másnál. Ha «schüchtern und verlegen» az ifjú ideálja, mint a nagy költő állítja, ez a két tulajdonság nőkkel szemben teljesen megvolt bennem.

Ez volt az egyetlen párisi kalandom, ha ugyan annak mondható. Páris is csak olyan pletykafészek, mint más város és Károly még az évben kikérdezett felőle: azon kezdve: Irigyellek. Ezért nagyon megharagudtam, csaknem összeverekedtünk. Úgy ítélem, az egész nem volt más női caprice-nál, melyre a teljes naivitás az újnak és szokatlannak ingerével hatott.

Juliusban Zsiga hazament, nemsokára helyettese lett az elhúnyt Toldy Ferenc nyelvészeti tanszékének, az irodalmira Gyulai Pált nevezték ki. Reám bízta Bekaghel Ottót, ki az ófrancia szövegeket kutatta a párisi könyvtárakban és ki mint «Prussien», protekciómra szorult. Világhírű tudós lett belőle, de előttem mindig az a nyiltszívű, nyilteszű, teuton becsületességű diák maradt, akinek Párisban ismertem és kinek barátságát mindig megőriztem. Megismerkedtem egy amerikai históriai professzorral is, Mr. Austin Scottal, ki mielőtt a Yale Collegeba jutott, a leghíresebb amerikai történetírónak, Bancroftnak volt titkára. Nagyon művelt, eszes ember, kivel vasárnaponként ki szoktunk rándulni. Mindenkép rábeszélt, hogy menjek az akkor megnyilt philadelphiai világkiállítás megtekintésére, de annyira úrrá lett rajtam a középkori romantika, hogy ezt a túlmodern, csak az üzletnek élő államalakulatot szinte lenéztem, mert nekem nem nyújthat semmit.

Természetes, hogy megnéztem Páris gyönyörű környékét, St. Cloudat, Versaillest, Fontainebleaut. Monod szíves volt Sorel Albert szenátortól részemre jegyet szerezni a nemzetgyűlésbe, ahol nagy alkotmányos vita folyt. Ott láttam és hallottam a tribünön Gambettát, Thierst és Rouhert, III. Napoleon vicecsászárját. Mint Monod és társasága, én is republikánus érzelmű voltam.

Szent István napján a magyar egylet kirándult Villeneuve sur Marnebe. Zichy vezette. Hivott engem is, Munkácsy is velünk jött. Voltunk vagy 80-an, köztünk több tót, ki csak törte a magyar nyelvet és kiket e fogyatékosság miatt megvígasztaltam Szent István szavával: gyenge és törékeny az egynyelvű ország. Azt hiszem, a nemzetiségekről való, az általánostól annyira eltérő felfogásomnak ez volt a csírája.

Villeneuvebe érve, leszálltunk a vonatról és a folyó mellett mentünk, elől a nemzeti zászló. Egyszerre nagy csoportosulás támadt, fenyegető mozdulatok, kiabálás: des Prussiens; á l'eau, á l'eau! Zichy megijed és a többi sem tudta hova legyen, hisz közvetlen a folyó partján haladtunk. Észrevettem, hogy két fiatalember az uszító: minden meggondolás nélkül feléjük tartottam, intettem és így szóltam: Uraim, azt hiszik, poroszok vagyunk? Igen, des damnés Prussiens. Tévednek, mi magyarok vagyunk, és ez annyi, mintha franciák volnánk! Magyarok! Egyszerre teljes hangulatváltozás, kézszorítás, ölelkezés. Bemutatkoztam, ők is; Mauritius szigetéről valók, testvérek, angol alattvalók, de franciák és a bányásziskolába jártak Párisba. Bemutattam őket Zichynek, Munkácsynak, minek nagyon örültek. Meg is hívtak mindjárt ebédre, de csak Munkácsy jött el és még két fiatalember, a többi Zidchy vezetése alatt a programm szerint mulatott. Felséges ebédet kaptunk és soha jobb sauternei bort nem ittam. Gazdáink nem tudtak betelni velünk, olyan élénken kérdezősködtek Magyarország felől, mintha második hazájuk lenne és tomboltak örömükben, mikor Munkácsy szép nótáinkat elfütyülte. Aztán együtt mentünk a főcsapathoz és vigadtunk tovább.

Akkor, 1876-ban még így megbecsülték a Marne partján a magyart...

Amily kellemes és hasznos volt párisi tartózkodásom, oly keservesen végződött. Szeptember elején erős főfájás kezdett sanyargatni, agyam balfele mintha égne. Nem birtam sem enni, sem aludni, sem dolgozni. Egy este a Szajna partján kerestem enyhülést. Még a szende hold sugara is bántott, égetett. Schulhof Lajos, bajai születésű, hírneves csillagász, kivel néha találkoztam, azt mondta, honvágyban szenvedek; ő is átment ezen: menjek haza. Nem hittem neki, mert nem éreztem honvágyat. Monod tanáromat kértem, adjon pár sort Charcothoz. Elmentem velök a nagy orvoshoz, az École de Médecinebe. Igen kedvesen fogadott, de egy ideig semmire sem bírt menni velem. Franciának nézett, sőt megkérdezte, melyik départementból való vagyok. Csak mikor kijelentettem, egyikből sem, kérdezte, hová való? és magyarnak vallottam magam, látott tisztán. Ez nosztalgia, uram, pakkoljon és induljon. Harmadnap útban voltam, meg sem állottam Augsburgig, hol két napot töltöttem a Lechfeld megtekintése végett. Münchenben, Bécsben meg könyvtárba jártam, szeptember 20-án Marcaliba érkeztem, a bajnak pedig azóta teljesen nyoma veszett.

Honvágyban már sok magyar szenvedett és remélem fog ezentúl is. Esetemben az a különös, hogy mástól kellett megtudnom, hogy fájdalmamat lelki baj okozta. Annyit dolgoztam és oly jól mulattam Párisban, hogy az eszembe sem jutott.

Október végén ismét Berlinbe, tanulmányaim befejezésére. Kevés leckét hallgattam, mert sokat akartam dolgozni. Hű maradtam Nitzschhez és Mommsenhez, kik szívesen láttak ismét, hallgattam Wattenbachot is, ki avval tüntetett ki, hogy görög filologusnak nézett, de leghőbb vágyam teljesült, mikor Waitz György befogadott szemináriumába, melyet lakásán tartott s hol csak tizenketten voltunk, csupa doktor. Egyetlen külföldi voltam. Társaim közt Holder-Egger, a korán elhúnyt Heller, Grauert és Pastor kiváló helyet foglaltak el tudományunk művelői sorában. Akkor füződött baráti viszonyom Holder-Eggerrel, melynek csak tíz év előtt bekövetkezett halála vetett véget. Mintaképe volt a német szorgalomnak és becsületességnek és máris oszlopa a «Monumenta Germaniae»-nak, melynek szerkesztése mesterünk kidőlte után reá háramlott.

Két óráig tartott Waitz egy-egy leckéje és abból egy pillanatnyi sem veszett kárba. Rendesen valamely kútfő fejtegetése volt a tárgy és szóba kerültek a hitelességre s korra vonatkozó kérdések. Mindnyájan hozzászóltunk, de a mester oly biztosan vezette a vitát, hogy a végleges eredményben megállapodhattunk. Tudományánál csak lelkiismeretessége volt nagyobb. Akkor láttam, hogy tudományunk alapköve a becsületesség. A részletek azonban sohasem akadályozták meg abban, hogy valamely magasabb, általánosabb szemponthoz ne jusson. Mestere, Ranke, az első történeti szeminárium szervezője, bizonyára szellemesebb volt nála, de az ismeretek bőségében, kritikája élében és mindenekfölött páratlan igazságszeretetében, még a német tudomány Pantheonjában is alig van párja. Jó protestáns volt, de ha egyháztörténetről szólott, azt nem lehetett észrevenni. A francia és angol irodalmat épúgy ismerte és becsülte, mint saját nemzetéét.

Gyakorlat után együtt szoktunk vacsorázni. A társalgás többnyire igen élénk volt, a politika is szerepelt benne, hiszen az orientális kérdés megoldása már előre vetette árnyékát. Nekem igen kellemetlen volt helyzetem. Sört ittak töméntelent, az osztrák Kaltenbrunnert néha 20 korsóval - könnyitettek is közben magukon -, én pedig nagy erőltetéssel birtam lenyelni hármat-négyet is. Nagyon bántott a szánakozó mosoly, mikor a vendéglős kárpótlására befőttet vagy gyümölcsöt rendeltem. Ezért december 1-e után, mikor volt pénzünk, rábirtam a kompániát, jöjjenek velem bort inni, mert mégis csak az a művelt embernek való ital. Csinyem sikerült. Valamennyit leittam és Droschken hazaszállítottam. Társadalmi pozicióm azóta szilárd alapokon nyugodott és minden ujabb alkalommal mindjobban megerősödött.

Grauert és Pastor sohasem hiányoztak, de ivás dolgában nem tettek ki magukért. Ez nekem feltünt. Kérdeztem Holder-Eggert, ki azt válaszolta, láttam-e már részeg jezsuitát? Még egy lábbal a Kulturkampfban valánk. Ha vita támadt, rendesen a katolikusokhoz szegődtem. Ennek nem csupán a középkor iránt való előszeretetem volt az oka, hanem tán még inkább az a szinte velem született tulajdonságom, hogy a gyengébbet és elnyomottat támogassam.

Szinházba is együtt szoktunk járni, még operába is. Trisztán és Izoldenak volt premiérje. Ott voltunk, meghallgattuk ájtatosan az első felvonást, a másodikra elmentünk vacsorázni, visszajöttünk a harmadikra, mely már jobban tetszett. A Wagnerláz, legalább magunkfélénél, Berlinben még nem harapódzott el. Az öreg Vilmos császár a szörnyen hosszu előadást végig hallgatta. Ezt a kitartását nagy hőstette, Gravelotte mellé sorozták.

Volt mulatság tehát bőven. A kemény tél beköszöntésével megjöttek a hazai küldemények: fogas, rétes, sültkacsa. Ilyenkor meghívtam néhány barátomat, magyar bort is hoztam és vígan elbeszélgettünk kis szobámban az Albrechtstrassen, Lowitschnénál néha hajnalig. Így, ha nem is Magyarországot, de terményeit megszerették. Mert hazánkról ugyan furcsa fogalmakat tápláltak még tudós társaim is... Az egyik egész komolyan kérdezte, vajjon a magyarok most is nyeregben puhítják a húst? Mire még komolyabban válaszoltam: igenis a magukét.

December 20-a nagy nap volt. Reggel 10 órakor bekopogtattam Nitzsch professzorhoz, ki bejelentett és eljött velem Rankehoz. A fogadószobában vártuk; ő könyvtárában dolgozott. Soha nem feledem el, mint jött ki az ajtón az igen apró, gnómhoz hasonló emberke. Már csak félszemével látott - 81 éves múlt -, amint Nitzschet meglátta, feléje perdült, kezet szorított vele, aztán megint zsebébe tette kezét és miután engem bemutattak, csak nagy megfontolással vette elő, hogy engem is megtiszteljen kézszorítással. Ez nekem nem tetszett, még kevésbé az, hogy mindjárt azon kezdte: éppen most volt nálam a császár unokája, a badeni trónörökös. Aztán leültünk és a két nagy tudós akadémiai ügyekről beszélgetett. Csak búcsúzáskor szólított fel Ranke, jöjjek el máskor is, legjobb délután négykor. És engedelemmel éltem is és az ott szerzett benyomások életem legszebb emlékeihez tartoznak.

Szóba jött az a kérdés: el kell-e olvasni a histórikusnak mindent, mit valaha arról a tárgyról írtak, melyet kitüzött magának? Így szólt: Ifjú koromban Karl Gottfried Herrmann, a «Griechische Altertümer» szerzője volt a «Magister Germaniae», ein sehr gelehrtes Haus. Mikor a három kötetes munkához fogott, feltette magában, hogy elolvas minden a görög régiségekre vonatkozó munkát: forrást, értekezést, fordítást, magyarázatot, feldolgozást. Ezt a szándékát becsületesen végre is hajtotta. Csakhogy épp miután nyomdába küldte a legutolsó ív korrektúráját, egy diszertációt kapott Hollandiából, melyet nem ismert. Megfájdult a feje, beteg lett, mind betegebb; belé is halt. Meghagyta azonban, hogy kimúlása után nyissák fel koponyáját halála okának megállapítása végett. «Man öffnete seines Schädel, und fand - Nichts».

Volt tehát humor is a német történettudomány nagymesterében... De volt méltó, első tanítványában Waitzban is. Mikor 63 éves korában fia született, a gratuláló Holder-Eggernek azt mondta: mégis ez a legjobb mód a fiatalság megőrzésére. (Es ist doch die beste Methode sich jung zu erhalten).

Ranke különben Hermannal szemben elégnek tartotta, ha a források és a legfontosabb feldolgozások alapján önálló felfogáshoz juthat. A sok salabakter olvasásával nem lopja idejét. Ezért voltak, akik nem is nézték igaz tudósnak, p. o. Gindely, ki ezt komolyan állította velem szemben. Épp így gondolkodott nyelvek dolgában is. Birta a nagy nyugati nemzetek nyelvét, csak úgy, mint a görögöt és latint teljesen, de már skandináv népekét, az oroszt és - magyart nem. Éppen Wallensteinjának új kiadásával volt elfoglalva és nagyon érdeklődött Kemény János autobiográfiája iránt, melyet csak a Katona művében található kivonatokból ismert. Régi történetíróink közül Prayt, Katonát, Fesslert és Engelt ismerte és becsülte, az újakból Horváth Mihály rövid munkájának fordítását. Salamon Ferencnek még hírét sem hallotta, ellenben nagyon foglalkozott Teutsch püspök munkájával erdélyi szászok történetéről.

Mikor harmadszor nála voltam, sajnálkoztam azon, hogy már nem tanít és így nem hallgathatom. Nun will ich Ihnen ein Kolleg lesen: Ezzel hátraszegte fejét és szemét a mennyezetre irányozva, megkezdte előadását. Ezt a tartását végig háromnegyed órán át, mint igazi professzor, meg nem változtatta, csak arcizmainak játéka árulta el, hogy «közönség»-nek szól. Szólt pedig arról, mikép lettek «Mediciek toscanai örökös nagyhercegek». Ezt a témát akkor dolgozta ki és ez a tanulmánya 1879-ben meg is jelent. Előadása végén szépen megköszöntem. «Excellenz, jetzt komme ich mir wie ein König vor.» Miksa bajor királynak tartott volna előadásokat a legújabb korból, négyszemközt.

Az illusztris aggastyán nagy előzékenységét a szegény diák iránt, a professzor természetes vágyán kívül, hogy oktasson, bizonyára annak köszönhettem, hogy megbarátkoztam titkárával, Dr. Bailleu Pállal, ki most a porosz állami levéltár igazgatója.

Különben folyt a munka keményen, csak ritkán szakította félbe egy Kommers, vagy a szinház. Végig rendes látogatója maradtam a királyi könyvtárnak, de sokat dolgoztam az állami levéltárban is. Ha valamit, azt irígyeltem a németektől, hogy a deák egyszerű igazolványa alapján, annyi könyvet vihetett haza minden más formalítás nélkül, a hányat csak akart. Szerettem volna ezt itthon is meghonosítani, de sokféle okból nem sikerült. Ott a kölcsönös bizalom mindennek alapja, nálunk a gyanakodás.

Párisban a Nemzeti könyvtárban, amint Berger de Xivrey kézíratkatalógusát forgattam, szemembe ötlött egy Liber de preliis Alexandri Magni cimus XIII. századi kézirat. Egyszerre a felfedező tüzes gyönyörűsége járta át minden eremet: megtaláltam Anonymus forrását, amelyből merítette Álmos vezér beszédét Kiev előtt. Aztán összehasonlítottam a mű kéziratait Münchenben, Berlinben, Bécsben és teljes eredményhez jutottam. Így fogtam Anonymusról szóló értekezésemhez. Természetes, hogy Bécsben a császári könyvtárban lemásoltam a Névtelen jegyző kéziratát is. Megvallom, mégis inkább Hermann, mint Ranke szellemében jártam el és elolvastam mindent, hogy Waitz szine előtt tiszta lélekkel jelenhessek meg. A mesternek átadtam a kéziratot és dobogó szívvel vártam az eredményt. Waitz nagyon meg volt elégedve és csak a kúnokról és oláhokról szóló helyekre tett megjegyzést. Több társam is hozzászólott, én igyekeztem megvédeni állításaimat és végre Waitz nagy jósággal végezte az összefoglalást. Lecke után elkérte kéziratomat, hogy a «Forschungen zur deutschen Geschichte»-ben kiadassa. Dümmler, a folyóirat kiadója nagy elismeréssel szólt róla. Konstantin Grot pedig mindjárt lefordította oroszra. Heinrich Gusztáv oly szíves volt, hogy a «Philológiai Közlöny»-ben közöltette, de itthon ki merte volna megtámadni a Névtelen autoritását! Egy bécsi folyóiratban is megjelent nagyon beható és dícsérő ismertetése Mangold Lajostól. Ez volt első kútfői értekezésem és első bemutatónak nem volt rossz.

Ez az eredmény arra bátorított, hogy most már az egész Árpádkori kútfői kincset tegyem kutatásom és bírálatom tárgyává. Anonymus kérdése el nem választható krónikáinktól és azok hitelességétől; így mindezekkel kellett foglalkoznom. Útközben Bécsben és Pesten átvizsgáltam az összes kéziratokat és munkám nem volt sikertelen. Ez már nagyobb munka volt, Waitznak több volt a kifogása, de elismerte széleskörű tanulmányomat - körülbelül mindent elolvastam - és a főeredményt megállhatónak ítélte. Nagyon tetszett neki annak bizonyítása, hogy a Krónika szövege régibb a Kézaiénál, mint a közös forrásokkal és az altaichi évkönyvekkel való összehasonlítással mutattam ki. A kútfőkritika nagymestere megjegyezte, hogy a Névtelen művét renaissance-korabelinek tartaná, - ha a kézirat nem volna a XIII. század végéről, vagy a XIV. elejéről való. Kaltenbrunner már is kinevezett magyar Wattenbachnak. (Ez a nagy tudós írta meg a középkori német kútfők ismertetését és bírálatát 1250-ig.)

Szorgalmasan jártam Wattenbach görög paleografiai előadására és gyakorlataira és legnagyobb ámulatomra azt vettem észre, hogy tudok annyit görögül, mint német kollégáim. Professzorom oly szíves volt, hogy elhozatta részemre a boroszlói codexet, melyben megvan a legrégibb magyar költemény latin nyelven, a «Planctus Hungariae», a magyar siralom a tatárvész miatt és másolatomat átnézte és kijavította. Megjelent a «Neues Archiv»-ban, itthon pedig Szilády Áron ismertette.

A húsvéti vakációt igen kellemesen töltöttem otthon és kipihentem. Simonyi is eljött, sokat kocsiztunk, faluztunk. Vártuk Feketét is, kit mint szép fiatal embert jeleztem. Giza húgom, 16 éves, erre így szólt: mi lesz, ha belé szeretek? De nem jött el.

Berlinbe visszajövet, a lucskos időben nagyon meghültem. Lowitschné asszonyom, ki anyailag pártolt és mindig megkapta részét abból, mit hazúlról küldtek, vagy mit hoztam, megvetette az ágyat és hársafateát főzött. Este félhétkor lefeküdtem és megittam a forró teát. Amint reggel felébredek, látom, hogy a petróleumlámpa a földön hever, aztán észreveszem, hogy az éjjeli szekrényen levő könyvek fele elégett. Szerencsére nem kölcsönkönyvek, hanem a magaméi, Macaulay essay-jei Tauchnitz kiadásában. A harmadfél megmaradt és elpörkölt kötetet még soká őriztem. Több, mint 12 órát aludtam tehát egyhuzamban, oly mélyen, hogy az egész katasztrófát átaludtam.

Május közepén betoppan hozzám Pulszky Károly utitáskával és kérdi, kaphat-e szállást? Átengedtem neki az ágyat és a dívánra vonultam. Útjának célja igen fontos és meglepő: leánykérés volt. Délelőtt 11 órakor elment Reuleaux professzor Cecilia leányát megkérni. Overbeck professzornál ismerkedtek meg és «tetszett személye személyének.» Mikor ebédre nem jött vissza, tisztában voltam vele, hogy boldog vőlegény. Délután sürgöny jött a várt újsággal és meghívás vacsorára. Elővettem legszebb ruhámat - nem sok volt -, nekikészültem a borbély segítségével, hogy barátom velem szégyent ne valljon és 8 órakor kint voltam. Gyorsan átestem a gratuláción és az ismerkedés formalitásain. A menyasszony bájos, jólelkű leányka, húga, Matild igazi szépség, junoi termettel, klasszikus arccal. Az apa polytechnikumi tanár, az előző évben németbirodalmi biztos volt a philadelphiai kiállításon és híressé vált a német iparcikkek fölötti ítéletével: «billig und schlecht». Komoly, szűkszavú, tartózkodó férfiú, ki csak akkor melegedett fel, mikor tudományáról vagy főiskolai kérdésekről volt szó. Vele ellentétben, neje gömbölyű, beszédes asszony, ki engem kegyébe fogadott; mert érezte, mennyire szeretem a családot és az otthont. Tele tömött volna minden jóval. Örültem a jegyesek boldogságán és baráti kötelességemnek tartottam kissé beleszeretni Matildba. Későn éjfél után indultunk haza, elbeszélgetve Károly hazameneteléről és jövő életrendjéről. Károly csupa láng volt és olyan érzelgős, minőnek addig sohasem tapasztaltam.

Azután este-este után kimentem. Vállalkoztam arra, hogy Ceciliát megtanítom magyar szóra és meg is kezdtem a tanítást. Néha nagy társaság is volt, miniszterekkel, generálisokkal és egyéb excellenciás urakkal és Károly megkövetelte, hogy mindig ott legyek és szigorúan megbírálta öltözetemet. Ily társaságban beszéltem Hansemann titkos tanácsos úrral, a legnagyobb berlini bank igazgatójával. Nagyon érdeklődött a magyar állapotok iránt, sokkal többet tudott gazdasági viszonyainkról, mint jó magam. Lehetetlennek mondta, hogy fennállhasson az olyan állam, melyben annyi az adóhátralék. Ezt azzal próbáltam magyarázni, hogy 1848-ig a földesúr nem fizetett adót, a parasztnak pedig alig van miből. Entweder das Privilegium hört auf, oder der Staat - volt rövid válasza. Tisza Kálmán tett róla.

Gimnázium vagy reáliskola. Ez a kérdés nagyon foglalkoztatta akkor a német közvéleményt. Kérdeztem Hansemann urat; volt gimnazistát fogad-e inkább hivatalába, vagy reáliskolást? Gimnazistát, - volt határozott válasza. Miért? Hiszen azok nem olyan gyakorlatiak. - De ha egy realistát elküldök valahová és nem találja a keresett utat, visszajő és azt mondja, nem volt otthon. A gimnazista ellenben tudakozódik, hogy hol van és vagy felkeresi, vagy visszajő és megmondja, hol és mikor található.

Egy hét múlva megjött Pulszky Ferenc is. Természetesen nagyon ünnepelték és úgy láttam, ő is igen jól érzi magát az új családi körben. Eljött oda régi társa a bujdosásban, Lothar Bucher is, 1848-ban radikális, most Bismarck jobbkeze. Nagy élvezet volt ezt a két sokat tapasztalt, nagyeszű férfiút hallanom, amint a mult emlékeit idézték elő, de belevegyítették a jelen viszonyok bírálatát is. Teljesen megegyeztek abban, hogy az ifjúkori ideáljaikhoz hívek maradtak és hogy a küszöbön álló nagy háború, az orosz és a török közt, erős vezetést követel és tetőtől-talpig fegyverkezést. Pulszkyt éjfélkor hazakísértem szállójába. Útközben kikérdezett dolgaim felől, az Anonymus, «az a tengeri kígyó», nagyon érdekelte. Mikor megmagyaráztam neki, mik az eredményeim, röviden megjegyezte: «majd megütjük a dobot». Ez engem nagyon bántott, Waitz iskolájának szüzies tisztaságával ellenkezett a hatásnak minden külső eszköze.

Bucherrel még többször találkoztam, meg is hívott és úgy látszik szívesen elbeszélgetett csekélységemmel. Kérdezte, mi a magyar közvélemény iránya az éppen kitört orosz-török háborúban, mire nem felelhettem mást, mint azt, hogy szenvedélyesen törökpárti és hogy azon a kormány nem változtathat. Viszont én is kérdezni mertem: mit szól hozzá Bismarck? Ezt csak meg nem mondhatom, - szólt kíváncsiságomon mosolyogva. «Eines aber kann ich Ihnen sagen. Wir stehen vor der neuen Kiepert'schen Karte der Balkanhalbinsel. Der Fürst betrachtet sie sehr aufmerksam und sagt mir: Ist die Donau ein dummes Fluss! Die müsste ja über Mitrovitza nach Saloniki.» Megértette? - Azt hiszem, igen. Bucherben nekem legjobban feltünt és tetszett, hogy bámulatos tudományával és politikai belátásával, rideg, szinte metsző modorával annyi emberi érzelmet és jóságot tudott egyesíteni.

Úgy vettem észre, hogy Berlinben a hangulat erősen oroszellenes, bár éppen nem törökbarát. Német barátaim jobban gyűlölték a muszkát nálam. A diplomáciai tárgyalásokról, az orosz törekvésről: megnyerni a németet szövetségesül a monachia ellen, természetesen mit sem tudtam. Társaim nagyon örültek az oroszok minden nehézségén és kudarcán, de a mi törökbarát diákküldöttségünk viselkedését botrányosnak ítélték. Geográfiai ismereteimnek hasznát vettem. Nagyon imponált, mikor előre megmondtam, hogy az orosz Nikápolynál kél majd át a Dunán.

Pulszky hazautazott; nemsokára Károly is elment. Nemsokára visszajött, mint doktor. Értekezése nekem nagyon tetszett, talán azért is, mert ez volt az első modern művészettörténeti értekezés, melyet olvastam. Még jobban tetszett, hogy menyasszonyával együtt elvitt a múzeumokba és magyarázta és bírálta a képeket és szobrokat. Láttam, hogy kész ember, magamat pedig éppen nem ítéltem annak.

Heteken át való együttlétünk még szorosabbá, bizalmasabbá tette barátságunkat. Ő sokkal fölöttem állott ember- és világismeretben, tapasztalatban, hozzá képest együgyű könyvmolynak éreztem magam. Viszont pontos tudásom talán nekem volt és ez a megbízhatóságom csakúgy vonzotta, mint testi-lelki ártatlanságom, mely a világfi életétől annyira elütött. Nevelni akartuk egymást, én őt tudósnak, ő engem világfinak. Nagyon szerettük egymást, kétségtelen volt egymásra hatásunk, az övé erősebb, de alapjában annak maradtunk, kik voltunk.

Károly elutazása után Reuleaux mama - mert azután is el kellett hozzájuk látogatnom - könnyezve kérdezte tőlem: hű marad-e leányához, boldog lesz-e Cecilia. Jó lelkiismerettel mondhattam, mennyire szereti mátkáját. Az én csepp eszemhez nem fért az a gondolat, hogy becsületes ember elhagyjon egy leányt, kit szeret. Pedig megtörtént.

Ez az idyll csak estéimet foglalta le; nappal folyt a munkám, tán még lázasabban. Szorgalmasan jártam az egyetemre, a könyvtárba, a délelőtt legnagyobb részét pedig a levéltárban töltöttem. «A magyar elégületlenek összeköttetését a porosz koronával» kutatására megkaptam az engedélyt. Sokkal többet találtam, mint reméltem és ez volt első levéltári búvárkodásom, mely az 1526-1795-iki időközt ölelte fel. A talált anyagot elküldtem Pestre Fraknóinak, ki Pauler Gyulával és Ipolyi Arnolddal együtt szíves volt átvizsgálni, mi van belőle kiadva, mi nem. Ezt a munkát még a nyáron kiegészítettem a drezdai levéltárban való kutatással. Az anyag a «Történeti Tár»-ban jelent meg, «Regesták a külföldi levéltárakból» cím alatt. Ez első terjedelmesebb dolgozatom.

Közeledett a nyári félév vége. Elbúcsúztam barátaimtól és professzoraimtól. Károly tanácsára ajánlólevelet kértem Waitz-tól - magamtól ugyan soha sem jutott volna eszembe. Utánam küldte Drezdába, hová jul. 20-án utaztam. Később felszólított, legyek dolgozótársa a Monumenta Germaninak. Ez nagy kitüntetésszámba ment, de nem éltem vele, mert a magyar kútfőket otthon szándékoztam kiadni. Berlini utammal valóban meg lehettem elégedve. Rengeteg sokat tanultam és mi mindennél fontosabb, megtanultam becsületesen, rendszeresen dolgozni.

Mély fájdalommal gondolhatok csak arra, mennyi szellemi és erkölcsi kincs veszett el, nemcsak tudományunkra, hanem az egész emberiségre nézve a német nemzetnek most bekövetkezett leigázása és kizsarolása által. Hellas bukása óta a műveltség ekkora kárt nem vallott. Olyan Pleiadája a histórikusnak, mint minővel akkor a belini egyetem ékeskedett, még loha sem volt és tán nem is lesz együtt egy főiskolán. Mommsen, Ranke, Waitz, Nitzsch, Wattenbach, Droysen, Treitschke, mindegyik külön nagy egyéniség, mindegyik alkalmas arra, hogy mesteriskolát vezessen. Csak Treitschkeben és Mommsenban volt meg a német chauvinizmus teljes teljében; a többiben minden hazafiság mellett is túlnyomó az elfogulatlanság. Öröm és gyönyörűség volt akkor Berlinben diáknak lenni. Vajha nemsokára ismét az lehetne.

Drezdában is szorgalmasan dolgoztam. Kint Blasewitzban laktam és minden nap bejártam az archivumba. Meleg nyár volt, jól esett sokat sétálnom és pihennem.

Ott időzésem alatt meglátogatott egy berlini barátom. Proponálta, menjünk leányokhoz, ő tud ilyen házat. El is mentünk oda, kértünk egy üveg bort és jöttek szolgálatunkra a lányok. De oly rútak voltak, hogy elment minden kedvem, még ha lett volna is. Azt súgtam barátomnak: Hier lernt man das Laster in seiner ganzen Hässlichkeit kennen. Fizettünk és re infecta távoztunk. Először és utoljára voltam nyilvános házban.

Augusztus 10-én elutaztam Angliába. Egyenesen Vliessingenig mentem, ott szálltam hajóra este 9 órakor, jó vacsora után. Először voltam tengeren. Minden új benyomás még teljes erővel hatott rám. Teljes szélcsend volt, gyönyörködhettem a tenger foszforeszcenciájának ritka látványában. Semmi bajom nem esett, frissen érkeztem Londonba. Hotelbe mentem, de az nagyon drága volt, így két nap múlva egy Boardinghouseba szálltam a Great Russel Streetben, éppen szemben a British Museum bejáratával. Szép nyugodt utcai szobám volt, a reggelit is otthon kaptam. Később a város parkokban gazdag nyugoti részébe költöztem, a Harewood-Squaren, hol ebédet is kaptam, csak a lunchöt költöttem el valahol a Múzeum táján. Berlinben a «Reichssauce» meg az ízetlen étel bántott, Londonban meg nagyon nehezen szoktam a túlságosan tartalmas táplálkozáshoz, úgyhogy heteken át lázas voltam. Ilyen csekélységekkel azonban alig törődtem, hisz volt dolgom elegendő.

Összefoglaló munkát akartam írni a középkori királyság fejlődéséről, tekintettel Magyarországra. Ugyancsak neki feküdtem a Múzeum páratlan gyűjteményének. Mikor elbúcsúztam, az őrök azt mondták: You are the most hordworking man we know (ön a legszívósabban dolgozó ember, kit ismerünk) és azt hiszem, rászolgáltam erre a dícséretre. Később Fraknói is ellátott munkával. Martinovicsék történetét írta és arra kért, keressem meg a forradalmi káté forrását. Átnéztem Louis Blanc gyűjteményét, melyet a Múzeum megvásárolt, de forrásra nem találtam. Ellenben elolvastam sok kátét és egyéb forradalmi iratot.

Csak a nyarat akartam Londonban tölteni, de angol útam igazi célja más volt. Waitztól kértem tanácsot, kitől tanuljak egyháztörténetet, mert mint neki őszintén megmondtam, nem hiszek sem katholikusnak, sem protestánsnak. Azt javasolta, menjen Oxfordba és hallgassam Stubbs professzort, az angol alkománytörténet legkíválóbb művelőjét, később oxfordi püspököt. Adott is hozzá ajánló levelet. Egy nap a könyvtáramban egész közel meglátom egy asztalnál Waitz Györgyöt, szemben vele egy testes öreg úrral magas mellényben, minőt Angliában csak a papok viselnek. Odamegyek mesteremhez és az bemutat Stubbsnak, mint leendő tanítványát. Aztán együtt ebédeltünk, megbeszéltük útamat és tartózkodásomat. Stubbs még azt is megmondta, hol fogadjak szállást, ha nem akarok Collegeban lakni, mihez nekem nem volt kedvem. Hiszen a College voltakép klastrom volt és ma is az.

Ashburnham lord könyvtárának katalógusában magyar vonatkozású régi kéziratokat láttam említve. Írtam Fraknóinak, hogy ezekhez férkőznöm kellene és ő mindjárt küldött ajánlást gr. Lónyay Menyhérttől, az Akadémia elnökétől gróf Beusthoz, monarchiánk nagykövetéhez. Szeptember 15-én kocsin - Londonban így illik - a Belgrave Squaren lévő szép követségi palotánkhoz hajtattam. Úgy látszik, a portásnak egy cseppet sem imponáltam, pedig szép új angol felöltőm volt rajtam. Sehogy sem akarta bevinni az ajánlólevelet és névjegyemet és amikor az Akadémiát említettem, a londoni magyar segítő egyesületről beszélt. Végre igen határozott, sőt fenyegető fellépésemre dörmögve bevitte a levelet. Gondoltam, ha ilyen a szolga, milyen lesz még gazdája! Beust azonban igen szívesen fogadott, pedig tudtam, hogy Lónyayval nem nagyon szeretik egymást. Elbeszélgetett velem egy negyed óráig, dicsekedett, hogy Privatdozent volt a lipcsei egyetemen és mi fő, megígérte közbenjárását a lordnál.

Búcsúztam, kikisért. Már ez nagyon feltűnt nekem. A fogasról levettem szép új felöltőmet; ő segítette reám adni. Olyan szörnyű volt köztünk mindenkép a különbség, hogy nem is szóltam. Arcommal azonban sikerült oly nagy elámulást kifejeznem, hogy ő szólal meg: «Bitte, Herr Doktor, das muss gegeben und genommen werden. Übrigens, folytatta és elmondta 1866 decemberi látogatását Deáknál, melyet később memoirejaiban megírt. Csattanója az, hogy az egész látogatás alatt az öreg úr igen mogorván és kurtán bánt vele, úgyhogy már azt kellett hinnie, semmi sem lesz a kiegyezésből, mely annyira szívén feküdt Ferenc Józsefnek. Deák mégis kikisérte, sőt segítette ráadni a bundát. «Daraus folgerte ich, dass doch nicht Alles verloren ist.»

Egy hét múlva csakugyan kaptam levelet a nagykövettől, melyben hosszasan megírja, hogy közbenjárása ő lordságánál nem vezetett a kívánt célhoz. A Múzeumban megtudtam, hogy a lord megválni készül gyűjteményétől és nem bocsát be senkit, hogy annak értékét ne csökkentse.

1888 novemberében megkérdeztem gr. Andrássy Gyulától, mi a véleménye elődje, Beust felől. Andrássy viszont azt kérdezte, jártam-e már Szászországban? Igen. «Nohát tudja, hogy ott Blümchenkaffee készül, olyan híg, hogy meglátni rajta keresztül a csésze fenekére festett kis virágot. Nos, Beust otthon ilyen Blümchenkaffeet őrölt és azt folytatta itt is, hol nagy cséplőgépre lett volna szükség.» Ez a hasonlat szellemes, találó is lehet, de mégis egyoldalú. Giskra kijelentette a Reischsrathban, hogy csak idegen határozhatta el magát a monarchia kettéoszlására. Ez az idegen Beust volt és ezt nekünk magyaroknak még sem volna szabad elfelednünk.

Bizonyos, hogy gróf Beustnál udvariasabb emberrel alig találkoztam.

Mikor a Múzeumban végeztem, a külügyminiszterhez, Lord Derbyhez folyamodtam, engedje meg az 1790-95-iki angol diplomáciai jelentések felhasználását az állami levéltárban. Különösen a bécsi követ, Sir Murray Keith jelentéseit kivonatoltam, mert azokban sok volt Magyarországra vonatkozó, de a berlini és pétervári jelentésekből is sokat tanultam. Munkám befejezésekor a kéziratot át kellett adni a levéltárosnak cenzura végett, de hamarosan visszakaptam. Itt cenzura volt, Berlinben ellenben a kutatónak szavát kellett adnia, hogy egy oklevelet sem másol le teljesen. Ez a levéltár monopóliuma. Sajnos, ennek az érdekes levéltári anyagnak kevés hasznát vettem. Károlyi Árpád nemsokára elkérte Zeissberg professzor részére és azóta nem került vissza, mert Zeissberg meghalt. Pedig még 1913-ban is, mikor Londonban voltam és elmondtam, hogy már 1877-ben lemásoltam Sir Murray Keith jelentéseit, szinte irígyeltek angol kollégáim.

Berlinben és Párisban 1875-76-ban még sokat érintkeztem magyarokkal. De már második berlini tartózkodásomkor kerültem őket, mint időm lehető rablóit. Londonban csak kétszer beszéltem magyarul, Stockinger főkonzullal és az emigráns Diósyval, ki borral kereskedett. Csaknem egy álló évig alig beszéltem és olvastam magyarul.

Az angol nyelvben úgy gyakoroltam be magam, hogy minden reggel, még reggeli előtt egy óra hosszat hangosan olvastam, többnyire Dickenst. A felkeléstől kezdve pedig, míg csak fel nem öltöztem, népdalokat daloltam; volt belőlük egész tárházam hazulról és Pápáról. Ez a szokásom megmaradt itten is, hol szegény feleségem finom zenei érzékét nem egyszer bántottam hamis intonációval. A jó Isten ebben is jó szándékot nézi, volt válaszom. Azóta citerám elhallgatott.

Beköszöntött az ősz és Oxfordba mentem. A Hotel Mitreba szálltam és nagyon élveztem az úri kényelmet és különösen a páratlan gazdag reggelit. Anglia igazán dőzsöl a húsban és Londonban is harmad- vagy negyedrangú vendéglőben jobb roastbeefet kaptam 8 penceért = 40 krajcár, mint aminővel magyar miniszter táplálkozik nagy ünnepen. De itt egyenest tékozlás folyt, olyan átmérőjű sonka, mint a derekam, akkora tyúk, mint a pulyka és nem adagszám, hanem discrétion.

Elmentem Stubbshoz, ki harmadnapra meghívott vacsorára. Mindig emlegetjük a magyar vendégszeretetet, büszkék is vagyunk rá joggal, de az angol sem utolsó. Az ebédnél, melyen résztvett Freeman professzor is, magyar bort is szolgáltak fel, még pedig somlait. Nem hiszem, hogy megérkeztemkor ott lett volna a tudós pincéjében.

Eljártam Stubbs előadásaira - hetenként csak egy volt -, gyakorlatnak vagy pláne szemináriumnak semmi nyoma. Caesarea Eusebius egyháztörténetének a második századra vonatkozó részét adta át avval az utasítással, hogy állítsam össze a kétséges hitelű, vagy éppen meg nem bízható adatokat belőle. Ez nagy munka, sokat kellett hozzá olvasnom, de elvégeztem szerencsésen. Stubbs elolvasta, aztán két délutánt szánt nekem, hogy minden egyes pontot tüzetesen megbeszéljünk. Nagyon orthodoxnak mondták; később azt hallottam, de nem hittem, hogy Renan Jézusát végigolvasta, aztán elégette, de velem szemben kritikus történetíró volt a javából, éppen nem vakbuzgó. Igen sokat tanultam tőle és ha annyi szeretettel viseltettem a keresztyén egyház régi emlékei iránt, abban kétségtelenül nagy hatása volt mesterem hatásának. Felesleges említenem, hogy a páratlan Bodleyana-könyvtárt is bújtam és nagyon fontos és érdekes adatokat találtam benne. Ezeket a Történeti Tárban közöltem. Munkámban nagy segítségemre volt hazánkfia, Neubauer, a híres orientalista tudós, ki már rég nem látott magyart, nagyon megörült rajtam és bevezetett az Oriel Collegeba, hogy a diákélettel megismerkedjem.

Szép is volt az az angol diákélet és mai napig örülök, hogy részem volt benne. Maga a város a legtökéletesebb gót emlék, melyet el lehet képzelni; a modern boltok mintha kirínának a XIII. és XIV. századi boltíves tornyok, paloták és klastromok közül. A városkát gyönyörű zöld mezőség veszi körül, kevés halommal, sok parkkal, észak felől meg az ezüstös, lassú folyású Isis határolja. Ezen gyakorolják az evezést, hogy a Camridge-zsel való mérkőzésben, igen szigorú szabályok szerint lefolyó versenyben, mint rendesen: ők győzzenek. De egymás közt is folyik a verseny a testgyakorlás minden szakában. Folyik szellemi téren is: a politikai kérdéseket igazi fiókparlamentben vitatják meg; itt nevelődnek nagy részben a parlament leendő szónokai és vezérei. Azoknak emléke, kik innét kerülnek ki, sokféle módon meg van örökítve, különösen Pitté, Robert Peelé és Gladstoneé. Akkor éppen tory-kormány volt D'Israeli alatt, Oxford szíve szerint való, Gladstone-ról pedig, régi büszkeségükről, bár nagy tisztelettel, de mégis inkább sajnálkozva beszéltek, hogy a jó útról letért. Bármily élénk volt a vita, mindig a legnagyobb udvariasság korlátai között mozgott. Hiába, a gentleman a gentleből, a kedves, szives emberből veszi eredetét.

Összehasonlítottam ezt az életet a berlinivel. A német demokratikus módon tanul (ochsen, büffeln, auerochsen), de ha mulat, vad és lármás. Itt ellenben a tanulás inkább ürügy az úri együttlétre. Ott a tanulás magában foglalja a nevelést; itt az együttlakás, együttétkezés, együttgyakorlás az igazán nevelő és fegyelmező. A tanulás inkább a «coach» dolga, ahogy a korrepetitort nevezik (hintó, mert viszi őket), mint az úrfiaké, mert ezek nem tanulók, hanem úrfiak, aszerint bánnak is velük, a lordok fiaival pedig éppen nagy megkülönböztetéssel. Arisztokratikus nevelés volt bíz az, nem való szegényembernek.

Szép volt nagyon, de ott kellett hagynom, mert az élet költségesebb Londonnál is és fogytán a pénzem. Ép annyi maradt, hogy megnézhettem a «fekete vidéket»; Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, átkelhessek Dublinba és még néhány napot maradtam Londonban. Ott Liebermann barátomtól, Liebermann festő öccsétől, ki most históriaprofesszor Berlinben, 10 fontot kértem kölcsön, amit aztán Berlinbe átutazván, a hazulról odautalt pénzen visszafizettem. December 10-én indultam Dover felé, ködös hideg napon. Szokásom szerint lehető későn keltem, nem reggeliztem, - hisz ráérek Doverban. De késés volt, nem kaptam semmit, éhomran szálltam a hajóra. Meg is sínylettem, szörnyen szenvedtem és tehetetlenül néztem a hullámokat, majd a közeledő francia partot. Kiszállva, siettem megmosdani és egyenesen az étterembe, hol egy egész csirkét elfogyasztottam. Vége volt bajomnak, jókedvvel utaztam egyenesen Berlinig. Ott csak néhány napig maradtam, aztán haza, Marcaliba, hová karácsonyra érkeztem meg. Vándoréveimnek vége szakadt.

Teljes tárgyilagossággal, évről-vére készült és átnézett jegyzeteim alapján akarom megírni életem történetét. Nem akarok elbeszélésembe beleszőni olyan gondolatot vagy impressziót, mely nem akkor kapott meg. De azt megírhatom, hogy munkakedv és időfelhasználás dolgában sokra vittem, hogy ismereteimet és tapasztalataimat napról napra bővítettem. Amellett lélekben annyira gyermek maradtam, mint akár 10 éves koromban. Hittem az egy Istenben, bíztam minden emberben és meg voltam győződve arról, hogy, bár küzdelem árán, mindig győznie kell a Jónak.

Vándoréveim leteltek. Elhagytam a paradicsomot, melyben a tudás fájának buzgón szedhetém gyümölcsét, Kígyó és Éva nélkül.