Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Irodalmi figyelő

Háy Gyula: Primitív művészet
Hevesy Iván könyve

Egyetemes Művészettörténet címen Hevesy Iván nyolc kötetbe tervezett sorozatot indít. Ennek a sorozatnak első, de önmagában is lezárt egészet alkotó, önálló életre képes kötete a Primitív Művészet.

Mint minden történelmi munkának, úgy a művészettörténetieknek is megvan az a sajátságuk, hogy egységes irányt, fejlődési vonalat, majdnem azt lehetne mondani, cselekményt visznek bele egy olyan anyagba, amely úgy ahogy a kutatások földszínrehozzák és összeszedik, ilyen cselekményszerű folyamatosságról mit sem tud és nem egyéb laza mozzanattömegnél.

Ez az a pont, ahol minden néven nevezendő történetírás megszünik tudományos munka lenni és elkezdődik a művészet, az irodalom. És természetesen az élet képének leegyszerűsítésével dolgozik, mint minden irodalom. Az expozíciónak, bonyodalomszövésnek, kifejletnek az a rendszere, amely nélkül történelemkönyvet még nem írtak, azt a bizonyára hamis, de mindenesetre erősen leegyszerűsített képet adja a mult történéseiről, mintha azok valamikor egy bizonyos cél érdekében megindultak, nehézségekkel és bonyodalmakkal küzködtek volna, míg aztán az idő a mai napig haladván megérkezett annak a lehetősége, hogy a kifejletet, a megoldást meglássuk és a célt, amely nyíltan vagy rejtve mindenütt jelen volt, a jövőbehelyezve közeledni érezzük. Hogy az emberiség (a történelem regényhőse) akaratával, akarata nélkül, vagy akarata ellenére tűződik-e ki és érődik-e majd el ez a cél, az aztán világnézet és temperamentum kérdése.

Mindez nem hibája a történelmi munkáknak, hanem a műfajban rejlő elkerülhetetlen tulajdonsága, ami minden történelmi művet többé-kevésbé irányművé tesz.

Ha Hevesy Iván néhány esztendővel ezelőtt vállalkozott volna egy ilyen munkára, azt kellett volna mondani, hogy sem az idő, sem az ember nem alkalmasak rá. A célkitűzés, ami nélkül történelemkönyvet akkor még kevésbé lehetett volna elgondolni mint most, szükségképpen zavaros és egyoldalu, a beállítottság pedig a legtöbb korral szemben elfogult lett volna. Mindezeken a veszélyeken ma már a kor is, Hevesy is nagyjából túl van. A művészeti ideáloknak az a forrongása, ami az utolsó másfél évtizedet kitöltötte, bizonyos mértékig lehült, megülepedett. A jövőbe helyezett cél, a történelem-regény kifejletének elgondolása már nem lehet annyira a káotikus pillanattól befolyásolt, mint lett volna kevéssel ezelőtt. És a helyzet tisztázásában magának Hevesynek is tevékeny része volt. Több könyvében, cikkeiben, előadásaiban igyekezett a mai művészet képét megrajzolni, ami körülbelül a jövő elgondolásának tisztázását is jelenti.

Hogy mármost ennek a történelemköltészetnek a szempontjából milyen lesz az egész egyetemes művészettörténet, azt most, az első nyolcadnak a megjelenése után korai volna találgatni. De mivel ez az első kötet önálló egészként szerepel, annak magának is helyt kell állni ilyen tekintetben is.

A cselekmény rövid kivonata ez: a nem művészkedő emberből művészkedő ember lesz.

Ez nem úgy történik, mint ahogy régebbi könyvekben elbeszélték. Két elméletet cáfol meg Hevesy, amelyek a művészet eredetét hamis módon magyarázták: a játékelméletet és az utánzási elméletet. Cáfolatai meggyőzőek, érvei, bizonyítékai döntőek. A kép, amit a kulturálódása kezdetén álló emberről rajzol, élénk, szuggesztív, közérthető.

Egyáltalán, úgy hiszem, ez a könyv legsikerültebb, legjobban átgondolt és legjobban megírt része.

Az esztétikai érzék nélküli, a semmi eredendő művészeti hajlammal nem bíró ősember legprimitívebb vágyainak lélekbeli kiélése végett foglalkozik olyasmivel, ami a mai művészethez hasonlít. Az ábrázolás lélekidéző erejét felhasználandó varázscélokra alkotja az első, ma művészetinek nevezett objektumokat. A művészet jelentősége tehát ezen a fejlődési fokon feltétlenül kultikus, maga a művészet animisztikus.

Ám a primitív vallásformák fokonkinti átalakulása sok ábrázolásnak, esetleg lassankint az egész ábrázolásnak kultikus tartalmát időszerűtlenné teszi, de az ábrázoló hajlam, a művészkedési vágy mégsem szünik meg. Mi ennek az oka?

Hevesy Iván ezt a kérdést sem hagyja válaszolatlanul, de válasza már nem oly meggyőző, nem oly pregnáns, mint az előzőké. A művészet animisztikus kora után olyan korszak következik, amelyből ez a hallatlan erős primitiv hajtóerő hiányzik és a művészet alkotási tempója, a művészettörténet fejlődés-sodra csöppet sem lankad, sőt ellenkezőleg, a művészet területe mindinkább terjed, szerepe szerteágazik. Honnan veszi az emberiség a motort ehhez a munkához, honnan a történelem a lendületet ehhez a szünni nem akaró mozgáshoz?

A vágykiélés művészi útjairól említést tesz a könyv szerzője többször is, más-más oldalakról tekintve is. De mégsem kapjuk ezáltal a művészet folytatásának olyan kétségtelenül helytálló motiválását, mint aminőt a művészet elkezdéséről kaptunk.

A cselekmény megindítása élénk, megkapó, a befejezése bágyadt, kissé elfolyó. A nem művészkedő embert tisztán látjuk, a művészkedőt ködösen, kontúrok nélkül. Pedig a művészkedő ember, az animizmustól elszakadt, a nem kultikus célból ábrázoló, ornamentizáló ember mi magunk vagyunk, ennek az embernek az alakja kell, hogy végigvonuljon a mű további hét kötetén.

Nem mintha félteném a szerzőt. Az egységes kép, ami az első könyv végéig nem tudott teljesen kialakulni, a többi kötetekben nyilván fel fog épülni. De azt hiszem, hogy már eddig is egy árnyalatnyival többet tehetett volna, mint amennyit tett. És többet is tudott volna tenni, ha a művészetnek, a művészi vágykiélésnek erotikus tartalmát jobban hangsúlyozná, vagy legalább is annak említését nem kerülné annyira, amennyire csak a rendelkezésre álló anyag megengedi.

Az a legszélesebb értelemben vett erotikum, ami minden emberi vágyódásnak, alkotásnak, hatalombavételnek vagy alávetésnek lényeges és elmaradhatatlan eleme, mutatkozik olyan hajtóerőnek, mely kultikus és nem kultikus művészetben egyformán jelen van, mely a primitív alkotási erők lendületét későbbi korokra is biztosítja. A vallásban és vallástalanságban egyforma erővel, ha talán más-már formában is érvényesülő erotikum az a standard művészeti ok, ami szoborban, képben, házban, ornamentumban a jégkorszaktól napjainkig és azon túl a közös nevezőt jelenti. Ennek a motívumnak az elhanyagolása még a különben legjobban megírt művészettörténetet is, különösen annak primitív részét, helyenkint menthetetlenül kongóvá teszi, az animisztikus művészetről a mai értelemben vett művészetre való áttérést pedig kellő magyarázat nélkül hagyja.

Pedig Hevesy egyebekben annyira úrnak látszik az anyaga fölött, hogy olvasójával - és Hevesy nagyon helyesen a magasabb előképzettség nélküli olvasót is számításba veszi, - még az ilyen nehezebb dolgokat is zavar nélkül meg tudta volna értetni. Hisz kevés szóval, ugyszólván csak az anyag helyes csoportosításával, szinte belepréseli az olvasó gondolkodásába azt az egyik legfontosabb és egyáltalán nem könnyű mondanivalóját, hogy a művészet számtalan egymástól teljesen idegen eredetből megindulva, helytől időtől függetlenül azonos fejlődési menetet mutat. Alig fordul elő, hogy az anyag kedvéért gondolatmenetének vonaláról letérne s ha megteszi itt-ott, hát az az anyag biztosan megéri.

Mert végül is ebben az anyagösszeszedésben van a szerzőnek legfőbb érdeme. Nem kis próbája az önmérsékletnek és kritikai képességnek a rendelkezésre álló óriási anyagtömkelegből éppen a leglényegesebbet kipécézni és például 178 darab fényképre azt mondani, hogy ez legyen közlendő.

Mert nem érthetek egyet azokkal - és éppen egy korábbi, e hasábokon megjelent kritikámmal kapcsolatban volt alkalmam ezeket a véleményeket hallani, - akik valami munka értékét elsősorban annak eredetiségével mérik. Tisztán művészi, irodalmi munkánál ez lehet némi fönntartással irányadó, de például olyan történelmi munkánál, mint a Hevesyé is, sokszor fontosabb és tiszteletreméltóbb a meglevő anyag helyes, egészséges, jó-szempontokból való ismétlése, mint a mindenáron való eredetiség-keresés. Aki leül, hogy Magyarországon, magyar nyelven a korszerű eredményeknek, korszerű szellemnek megfelelő módon megírja a művészetek egyetemes történetét, az rendkívül hasznos kulturmunkát végez és ebben a kulturmunkájában nem gátoltathatja magát azáltal, hogy a mások már meglévő eredményeit mellőzi, nem szólva arról, hogy összefoglaló munkát teljesen saját eredmények alapján összehozni egész egyszerűen fizikailag is lehetetlen. Ne nézze tehát senki se Hevesy könyvét, - sem ezt a mostanit, sem a remélhetőleg hamarosan megszülető továbbiakat, - abból a szempontból, hogy kvantitatíve mennyi sajátot és mennyi idegent mutat föl, de igenis mint külön, fölös érdemet tekintse azt, hogy az eddig ismeretlen magyarországi anyagnak az ismertetése érdekében mindent megtett, amit az egységes koncepció feláldozása nélkül tehetett.

A néprajzi múzeumok tartalmának a művészet szempontjából való fölfedezése: ez a művészettörténetek primitív fejezeteinek tulajdonképpeni tartalma. Hevesy ezt a munkát a budapesti néprajzi múzeum anyagán végzi el, olyan mértékben, amint azt könyvének keretei megengedik. Azt gondolom, hogy a publikumnak ilyen rávezetése a könnyen elérhető anyaggal való foglalkozásra, fokozni fogja Hevesy könyvének amúgy is megérdemelt népszerűségét. Márpedig ennek a könyvnek a sikere a publikum művészetlátásnak nevelése szempontjából nagyon kívánatos. Mert csak a művészet gyökereinek megismerése fogja fölszabadítani a publikumot a múlt századból való komplexumok nyomása alól, amik miatt a mai átlagember korának művészetével szemben vigasztalanul idegennek érzi magát.

A könyv ízléses, gazdag kiállítása, amiért az Alfa kiadóvállalatot és Bortnyik Sándort, aki a címlapot tervezte kitünően, mind mindig, illeti a dícséret, - hozzá fog járulni ehhez a megérdemelt sikerhez.