Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal (regény)
(7., befejező közl.)

Rémítő volt. Az a két nap rémítő volt.

Olvadt. Sár volt. Ez semmi. De képzelje, a kastély, amilyen épnek látszott a távolról, közelből csupa gránátlyuk volt.

A teteje beszakadt két helyen. Senki sem lakott benne. Csak a pincében, parasztok a zsellérházakból és valami katonák.

A malom is össze volt gránátozva, még jobban. Az Isten vitt el bennünket onnan! Lisenka váltig mondta.

De most hol kapunk itt helyet? Az őrmester letett a faluban egy kommandónál. Képzelheti, olyan katonákra, tisztekre akadtunk, akik mindjárt szemtelenkedni kezdtek. De rendes szállást nem kaphattunk azért.

A parancsnokot nem is láttuk. Csak kiüzent nekünk, hogy: törjön ki bennünket a nyavalya, amerre ér!

Nem tudom, miféle csapatok voltak itt. Talán népfölkelők, valami morvák, vagy németek. Mert úgy beszéltek, hogy nem lehetett megérteni őket. És akik nem szemtelenkedtek velünk, azok gorombák voltak.

Szóval hely nem volt. Minden ház tömve katonákkal. A molnárék is a pincéjükben laktak, egy csomó katonával.

Zndrovickiék egy parasztházban, a zselléreknél, hárman aludtak egy ágyban és két széken. Rettenetesen megsajnáltam őket, Zndrovickinek akkora szakálla volt, mint egy kalugyernek. És piszkosak, rongyosak. Szonja lesoványodva, borzasan. Ó Istenem, hogy sajnáltam ezt a szegény gyermeket!

Már Lisenkával nem veszekedtek. Elfogadták tőlem, amit adhattam, pénzt és élelmet. De Lisenka most sem állt szóba velük. Csak Szonjának adott ő is egy üveg befőttet.

Végre is egy üveg befőttért és egy üveg mézért, meg három tojásért kaptunk Lisenkával egy nyomorult odut, a pópa házában, a cselédektől, akik ezért összeszorultak a padláson.

Lehetett venni mindent a zsidóktól, de borzasztó drágán. Egy falat kalácsért annyit kértek, mint (-)-ben egy cukrászdáért.

Nahát abban a piszokban aludtunk, egy rothadt szalmazsákon, a földön, Lisenkával.

Lisenka persze nem nyugodott. Azt mondta, hogy: innen ő elszökik, mert inkább képes...

- Beszüntetni a háborút, - mondtam, mikor Lisenka nem tudott semmi folytatást, mire képes. És kacagtunk kínunkban.

Nahát ez egy nap. Másnap: hát mi lesz itt velünk?

Még Lisenka is utált kikezdeni velük, amilyen tiszteket láttunk, olyan undokak és öregek voltak, majdnem mind.

Végre egy öreg tiszt adott mégis tanácsot nekünk.

Mert azt hallottuk a sztarosztától, hogy engemet keresett egy ordonánc Pogoljewből. Ezt Herterich küldhette csak. Ezt biztosan tudtuk. És csak vagy két héttel ezelőtt keresett.

Hát a tiszt azt mondta: Kár is itt a kommandóhoz mennünk, ha be akarunk menni Pogoljewbe. De ha mégis elmegyünk, csak egyre vigyázzunk. Képzelje! Hogy ilyen elegánsan ne mutatkozzunk a parancsnok előtt. Mert a parancsnoknak az a mániája, hogy a civilek, a kutyák, jól élnek, míg a szegény katonák a fronton szenvednek. Na persze, nem úgy mint ő Krerben, a jegyző lakásában, selyempaplan alatt, ez a parancsnok.

De elég az hozzá, hogy innen Pogoljewbe menni civilnek, azzal az ördög sem törődik itt. Legfölleb Pogoljewbe ne csípjenek el.

De épp ez! Csak el kell mennünk a jegyző-házhoz, a parancsnokságra valami írásért.

Nahát fölvettük Lisenkával a leggyűröttebb és legpiszkosabb pongyolánkat a kosár fenekéről. A tiszt azt mondta, hogy még így is hercegnőnek nézünk ki. De hát már piszkosabb és rongyosabb holmink nem volt.

Elmentünk a parancsnokhoz.

*

Még be sem érünk lépni, vagy egy óra várakozás után, a gangon, ahol olyan sár volt, hogy lábunk majd befagyott és be sem érünk lépni, a parancsnok, egy vén tiszt, rettentő pihes sapkában, már ordít ránk:

- Mi kell?

- Pogoljewbe szeretnénk menni, - mondom, - Herr Generál!

- Hol van a generál? - ordítja rám. - Miféle generál?

Úgy tetszik, azt hitte, hogy valami generális jön ide, mert mintha megijedt volna és meg sem várta, hogy befejezzem, amit mondani akartam, nézett ki az ablakon, hogy: hol jön a generális?

- Ön! - mondom. - Ön, Herr Generál!

- Ja so! - szól erre. - Én csak major vagyok. Nos, mit akar kisasszony? - kérdezi már szinte udvariasabban.

- Pogoljewbe menni. Mert itt nincs lakásunk. A kastélyt összelőtték. De írásunk nincsen.

Hát erre, mintha megint fölfortyanna a parancsnok:

- Ja! Hát építsem fel maguknak a kastélyt? És adjak estélyeket maguknak, amíg a fronton a birodalomért ezren és ezren halnak meg a katonáink?

És valami nyelven káromkodik ránk! ... Há erre mit szóljunk? ... De ő aztán folytatja:

- Különben egész bátran mehetnek. Magukkal is kevesebb lesz itten. Nincs hely! Persze, hogy nincs hely. És nincs ennivaló sem, civileknek, a katonák szájától elvenni. Passzirsein kell Pogojewig?

- Igen! - feleltem.

- Azt kaphatnak! Ordonánc! - kiabált. Mire egy katona ugrott be. - Passzirseint Pogojewbe ennek a két dámának... Disznók! Mit külditek ezért az egész falut a nyakamba? Nincs ott az iroda? Én leszek a ti skribleretek? - kiabálja és fölhajt egy stampedli erős szeszt, aminek tele volt az egész ház a szagával.

- Köszönöm szépen! - mondom. - Ajánlom magamat!

- Jól van! - bólint. - Isten hirével!

Na most képzelje! Nem kaptunk szereket. Lisenka a holminkkal akart bejön ni Pogoljewbe. Végre, egész délelőtt abban a rémes sárban, náthásan, megint egy teherautót fogtak nekünk a molnárék, a hídnál.

Ezen zötyögtük ki Pogoljewig a fél lelkünket.

*

Lisenka azt mondta, a világért se menjünk Pane Zsárnónak a háza tájára sem. Mert ha valaki segít rajtunk, Paná Zsárnó lesz az. De előbb lássuk, nem spicliskednek-e utánunk? Inkább szenvedjük. Mert minden lehet!

Elmentünk a Lisenka valami más ismerőséhez, egy bognárhoz, vagy mihez. Azok rettentően siránkoztak nekünk, hogy éhen halnak.

Na mindegy, csak a poggyászunkat letettük egyszer.

És azzal, a városon kívül, gyalog persze, a sárban, kimentünk a Csodatevő Pogoljewi Szűz zárdájába, ahol, mint megtudtuk, a nem tudom már hányas számú trének voltak, a Herterich trénjei.

Na, itt szerencsénk volt. Olyan szerencsénk volt, amilyenről nem is álmodtam.

Először is Herterichet rögtön megtaláltuk.

Herterich szinte magán kívül lett, mikor meglátott.

- Drága Natasa, hogy örülök! Honnan kerül maga elő?

És így tovább. Képzelje, az asztalfiókjából elővesz egy ekkora borítékot és azt mondja: - Üdvözlöm kegyedet, Gaidaroff Natasa kisasszony, mint osztrák állampolgárt. Itt vannak az okmányai. Nem haragszik, hogy magamnál tartottam? De azt hittem, legjobb helyen lesz Az unokabátyám nekem kézbesítette. Magát nem találta meg a küldöncöm Krerben. De biztos voltam, hogy hamarosan jelentkezik majd.

Na, erre nagy beszéd. Hogy én most már mehetek bárhová. Csak egyelőre Bécsben jelentkeznem kell a rokonaimnál. Azokat már értesítették. És a többi.

Két napig Pogoljewben maradtam. Herterichhez nagyon kedves voltam. Lisenka is mondta, hogy ez az ember többet érdemel tőlem, mint az a frontmajom, von Thallódy, aki miatt még csak baj ért.

De érdekes, hogy Herterich, mikor azt mondtam neki, milyen hálás vagyok, mennyit köszönhetek neki, így szólt:

- Kedves Natasa, a kezdeményezéstől eltekintve, azt hiszem, semmit sem köszönhet nekem. A bátyám ugyanis azt írta, hogy ki van zárva minden lehetőség. És a mostani levelében, tessék, olvassa, itt van, ezt írja a bátyám: «ennek a te nevelőkisasszonyodnak, kérlek, valami hatmázsás pártfogója lehet a hadügyben, hogy ez az akta keresztülment.»

Erre én persze beszéltem Pepiről és mindenről, (-)-ben. A Herterich fehér halszeme egészen elmeredt.

Azt mondta: ha így van, akkor még lehet, hogy ő is az én protekciómra szorulhat. És Pompadour márkinőnek nevezett engem Herterich.

De az nem volt tréfa, hogy Herterich, mikor elbúcsúztunk, olyanokat nyelt, hogy féltem, amilyen bolond vagyok, lemaradok még vigasztalni őt vagy két napig.

Érdekes, hogy Lisenka hajszolt el legjobban onnan Pogoljewből.

Lisenka rettenetesen örült. Azt mondta, ha engem lenyeltek ezek a rohadt németek, ő már nem lesz nagy falat nekik. Majd Bécsbe, vagy akárhová, utánam jön.

Én persze Lisenkát borzasztóan, szívemből sajnáltam, hogy ott kell hagynom. Nagyon sírtam, mikor elbúcsúztunk a pogoljewi állomáson.

De Lisenka azt mondta: hülye vagyok, ha őt féltem. Herterich csak annyit csináljon meg neki, hogy Pogoljewben ne kujonírozzák a kommandók. A többi az ő, a Lisenka dolga, hogy őt koszos németek babra vegyék.

Csak a pénzt, meg több ékszert szerette volna Lisenka, ha neki hagyom. Mert én úgyis megkapom (-)-ben a kazettát az őrnagytól.

Hát persze, ezt megtettem. Igaz, hogy aztán rettenetes pácba kerültem. De Lisenkáért nem bántam. Ő mindent megérdemelt tőlem.

*

Becses engedelmükkel ismét magam hallatom itt egy darabig a hangomat, legalázatosabb hívük, Nagy Ferenc.

Ennek a történetnek a befejező akkordjai a Natasa előadásában újra nem egészen mentesek frivolitásoktól és melleslegességektől.

A főbb vonásokat tehát sokkal jobb, ha én vázolom Önöknek a Sa további pályafutásáról.

Majd Sa mesélje el csak azt, ami közvetlenül ennek a történetnek mottójára, a von Thallódy iránt való különös szenvedélyére vonatkozik.

Sa betoppant bécsi rokonaihoz. Ott azonban szörnyű rosszul érzete magát és búcsút vett tőlük. (-)-be utazott vissza.

Nagyon kevés pénze volt, mert a kincses kazettát Sa kellemetlen meglepetésére nem kapta meg. Valami hivatalos eljárás gépkerekei közé került a kazetta. Sa nem tartotta tanácsosnak túlságosan szorgalmazni a hamis papírok eredetének nyomozási processzusa miatt. A tréfás őrnagy nem tudott segíteni.

Ez okból történt, hogy Natasa élete még egy következő súlyos, talán a legsúlyosabb lecsúszási periódust könyvelhette el, nem tudom milyen időtartamban.

Herr Krantz megvállt a Lórum mulatótól, ahol Sa pályája folytatását remélte és Sa nem kapott ott szerződést. Azaz nem kapott megfelelő szerződtetést és Sa, mint mondja, packázott az üggyel.

Erre Sa saját szakállára próbálta természetesen megoldani valahogy azt a bizonyos Lórum-mulatóbeli kirakósdi szerepet. De nem volt mellette egy olyan ügyes menedzser, mint Lisenka és Sa alaposan csúszni kezdett.

Lisenkával nem találkozott Natasa, csak jóval később, akkor is csak futólag.

Lisenka mégis tévedett, hogy babra veszi a koszos németeket. Nem tudott elszabadulni Sa után Pogoljewből.

Csak mikor már az orosz kommün a menekült alattvalói ezrével szaporította egyéb polgári államok népét, Lisenka akkor csúszott át a hadizóna kordonján.

Vagy talán tényleg voltak Lisenka mögött valami gyanus ügyek és ezek marasztották Pogoljewben? Ez a Pane Zsárnó csupa rejtelem előttem.

De Sa erről semmit sem tudott mondani nekem s lehet, hogy az én merő képzelődésem az egész.

Lisenkáról majd még maga Sa fog beszélni itten.

Egyelőre tartsunk az események sorrendjénél.

Szóval Sa csúszott. Nem tudom mennyire lehetett szó nélkülözésekről is, annyit mindenesetre említett nekem Sa, hogy olyan intézetek keblében is lavált, amelyek jókora fokkal vannak alább a Lórum-szinházak légkörénél.

Dícséretes azonban az, hogy Sa önerejéből kapott fel újra, miután megjárta azt az utat, aminek jelzőkönyvei gyanánt a Muguet-től a Narcisse Noire-ig való illatszeres butykoskákat lehetne megtenni.

Majd itt még egypár szóval Sa is ki fog térni erre az időre.

Most még csak annyit, hogy Sa ismert szemérmessége, már az önadminisztrálást értve, nem tudta arra ösztökélni őt, hogy a Lórumbeli régi barátai valamelyikénél zörgesse meg kellő bátorsággal az ajtót. Sa új barátai egészen új nevek.

Azaz nem is helyes kollektíve beszélni barátokról a Sa elkövetkezett karrierjében. Egy barátjáról kell beszélni, aki tudtommal a háborús merkantil-nábobok sorából való volt. A neve Eugen Pulitzer Ritter von Eberstadt, vagy bizalmasan Puli lovag.

Az ügynek semmi regényessége különben. Még azt sem jegyeztem mert, hogy vajjon Sa előbb tornászta vissza magát a színpadi deszkákra, vagy ez a barátja volt az, aki őt visszaemelte oda.

Mikor én találkoztam Sával, akkor már nagy nő volt. Erről épúgy beszéltek a plakátok és szinházi lapok kommünikéi, mint csekkönyvek és egy elsőemeleti pazar kis fészek.

De előbb hadd kezdjem meg ezen történet epilógusát, ahol, mint beígértem, saját szerény, alázatos, szellemdús és kiváló egyéniségem is belekeveredik ebbe a történetbe.

*

Egy nap Bécsben, természetesen már abban az időben, mikor az óriás császári várost, a soha le nem fekvő nap hajdani birodalmának drága gyöngyét, már javában zengte be tragikus bukásának a fájdalma, mint valami szűnni nem akaró gyászinduló, én, Nagy Ferenc, a «Magyar Élet» belső munkatársa, a törvényszéki palota folyosóján szimatoltam egy riportra.

Valami hülye európai szenzációról lefetyelt nekem, egy kokaincsempészeti processzus kipattanni készülő sorozatos skandalumaival kapcsolatban.

Miután azonban a tárgyalóteremben meggyőződtem, hogy, pesti nyelven szólva, ezt az ügyet nem hívják semminek, éppen távozni akartam egy kafanába, harmadszor reggelizni.

Kegyes engedelmükkel én szarukeretes pápaszemet hordok, a legenyhébb bikonkáv üveggel és akkor éppen aktatáska volt a hónyom alatt.

Azért említem meg ezt, mert nyilván ez tette, hogy egy sietve érkező nagyon elegáns hölgy a törvényszék egyik emberének nézhetett, mert megszólított és pont a kokainos tárgyalásról érdeklődött tőlem. Mindjárt el is mondta, miről van szó:

Ő holnapra van csak tanunak beidézve. De előre érdeklődni jött, miért szükséges egyáltalán a tanuskodása? Neki semmi köze az ügyhöz, azaz csak annyi, hogy a pör egy másik tanujának, aki barátnője, ő adott kölcsön egy bizonyos összeget. De arról sejtelme sincsen, hogy a barátnője mire fordította ezt az összeget. Már annyit hallott, hogy a barátnőjénél kokainos murik voltak. De ő sohasem vett részt ezekben. A barátnője Párizsban van. Azt is tudja. De miért kellett őt egyáltalán beidézni?

Mondom, mindezt úgy mondta el nekem ez az elegáns hölgy, mintha engem akarna felelőssé tenni a császárváros igazságszolgáltatásáért.

Most már aztán nem tudom, hogy az ujságíró dolgozott-e bennem, vagy férfiúi indulataim, mivel a nő nagyon szép volt. Elég az hozzá, hogy szívesen vállalkoztam cicerónéjának.

Érdeklődtem a beidézése tárgyában, majd míg egy szomorú hivatalos kanapén arra az értesítésre vártunk, hogy nem lehet-e hölgyemet ma kihallgatni, mert holnap próbája van? hát mégis puhatolóztam tőle a kokainügyről is. Egyszóval közben rágyujtottunk és beszélgettünk.

Ő mondta, hogy szinésznő. Én elárultam szintén keserű mesterségemet neki.

Most egy különös fordulat következett.

Én levettem egy percre a kalapomat, és levettem az orromról pápaszememet, hogy megtörüljem.

Mikor már visszatettem a fejemre kalapomat, de főleg a pápaszemem is az orromon volt, akkor konstatálhattam, hogy hölgyem valahogy ijedten, bámulva néz rám és így szól:

- Maga, maga...

Öt gramm kokaint bevettem volna rá, hogy tudom minek szól a hölgyem bámulása. Német kiejtésem nemcsak tökéletes, de direkte bécsi, mert Bécsben voltam önkéntes és ott dekkoltam el a háborút. Ellenben, mikor pápaszememet törültem, akkor én ezt a parasztias kitételt hallottam, egy kis odaadó piszok miatt az üvegen: - Ejnye, az Istenit! ... Hölgyem ebből eltalálhatta, hogy magyar vagyok és azért bámul így rám.

- Magyar vagyok! - szóltam tehát. - Talán ön is az?

- Nem! - rázta fejét hölgyem.

Hát akkor nem értettem hölgyem hirtelen hangulatváltozása okát, amely mondom, felöltő volt hölgyemen, ahogy rámnézett.

Közben azonban jött a szolga és nemleges választ hozott arra nézve, hogy hölgyemet ma kihallgassák. Csak holnap.

Noshát felkeltünk a kanapéról és kifelé vergáltunk a törvényszék palotájából.

Hölgyemet autó várta odalenn.

Nem tudom már, hogy foglalkoztatott-e egyáltalán az a semmiség a magyarságom esetével! Gondolom, a tanuzási ügyről beszéltünk egészen a lépcsőkig hölgyemmel.

Elég annyi, hogy már az aszfalton, búcsúzás előtt hölgyemnek elárultam, hogy ez és ez a kávéház a célom, ahol egy riportot fogok megírni.

Hölgyem erre úgy akart hálás lenni nekem szolgálataimért, mint hittem, hogy felajánlotta, elvisz autóján a kafanáig.

Benn az autóban aztán hölgyem így szólt:

- Ha mindegy magának, örömmel látom én is egy csésze teára.

Természetesen elfogadtam a meghívást és nem kaptam szívfájdalmakat, hogy elmulasztom a negyedik reggelizésre a riportot.

Nos, még csak egy rövid jelenet ezen a titokzatos regénylő hangon. Én is unom már.

El vagyok káprázva a hölgy lakásán. Valódi perzsák, két eredeti Van Gogh és ezüstök, arany cukorcsiptető, egy tündéri hon, a tündérrel magával. Olyan cigarettából füstölök, aminek az árán kifizethetném a mai szállodámat.

Csak azért állítom be így a helyzetet, mert nem tudnám kellőleg aláfösteni azt a konsternációt, ami elfog, mikor hölgyem egyszerre arra kér:

- Legyen olyan kedves, vegye le egy kissé a pápaszemét.

- Kérem, parancsoljon, - hebegem: - De miért?

Ez a kérdés csak jogos volt. Utóvégre, tiszta tudatával voltam, hogy vak egészen szemüveg nélkül sem vagyok és ha most selyemhurok vetődik a nyakamba és fölpeckelik a számat, mint ahogy ez rémregényekben történik, szirének otthonában, ezt a merényletet így sem zavarja talán egy szerény szemüveg az orromon.

De a rejtelem még vastagabbá válik a hölgyem egészen különös és önkéntelen ama megjegyzésével, hogy ő főleg azért hívott meg magához engemet, mert kalap nélkül és pápaszem nélkül akart látni.

Elég!

Tíz perc leforgása alatt arról értesültem Natasa Grigorjewna Gaidarowától, hogy én, Nagy Ferenc, a «Magyar Élet» belső munkatársa, kisértetiesen hasonlítók egy dr. Thallódy Lajos nevű magyar tartalékos hadnagyra. Az arcom, a termetem, a hangom, a modorom annyira ennek az embernek a hasonmása, hogy Gaidarow Natasa kisasszony, akinek a lakásában ültem, esküt tett rá nekem, hogy a törvényszék folyosóján, mikor levettem szemüvegemet és a kalapomat, azt hitte, hogy maga dr. Thallódy Lajos van előtte s a szemüveglevételével meg akarta ismertetni magát vele. Ez a dr. Thallódy oly rendkívüli körülmények között bukkant elé az életében többször, hogy most, ennél a találkozásnál, velem, ha nem tudná biztosan, hogy ... - mesélte tovább Sa.

De Önök már ismerik a történetet egy bizonyos pontig, tartsuk hát be az események sorrendjét.

Natasa mindjárt egy fényképet vett elő. Tényleg az a katonaruhás fiatalember tökéletes hasonmása volt a képen.

Hadd mesélje még el itten maga Sa ennek a fényképnek a történetét, amely von Thallódyt ábrázolta.

Ő maga, Sa volt az, aki ezen fénykép megszerzésének módozataira fűzte, mint valami fonálra, a von Thallódyval való utolsó kalandjait.

Maradjak meg tehát a közlési hűségnél.

Nem, ezt a fényképet nem von Thallódytól kaptam, aki annyira hasonlított magára -, mesélte Sa.

Hallgassa meg, hogyan jutottam hozzá.

Én vont Thallódynak semmiféle cimét nem tudtam, mikor Pogoljewből elutaztam. Azért nem írtam neki.

Azaz, minek hazudjam?

Én, mikor már eljöttem Pogoljewből, azt hittem, hogy már nem vagyok többé szerelmes ebbe az emberbe és elfelejtem őt.

Talán nem is írtam volna von Thallódynak, ha nem unatkoztam volna olyan rettentően Bécsben a rokonaimnál.

Megmondhatom őszintén, én akkor már azt hittem, nem vagyok szerelmes beléje. És azt hittem, végre elfelejtem.

És annyi bajom volt. És annyi új tervem volt, hogy ezt teszem és azt teszem.

Először is az a csapás, hogy (-)-ben nem kaptam meg a kazettát. És nem is mertem nagyon utánajárni, hogy elfognak a hamisításért. Az öreg őrnagy azt mondta: majd hivatalosan értesítenek Bécsbe. De várhatok legkevesbb egy-két-három-tíz hónapig.

Nem volt pénzem és nem mozoghattam.

A bécsi rokonaim utálatosan viselkedtek. Arra volt gondjuk, hogy minden lépésemre vigyázzanak. De amellett, mindennap kellett hallgatnom, hogy a hadijegyek, lisztjegyek, zsírjegyek, éhenhalás... és így tovább. Olyan rettentő spíszerek voltak ezek, hogy még azt sem mertem megmondani először nekik, hogy szinésznő voltam. Minden második szavuk az volt, hogy milyen legyen egy tisztességes úrilány. Talán még a katekizmusból is újabb javított kiadást követeltek volna, ha tőlük függ.

Elég az hozzá, hogy oly unalmas volt a rokonaimnál, hogy csak arra gondoltam, hogyan tudnék erről a bécsi krumplifrontról elmenekülni?

Végre a házban ismerkedtem meg egy főhadnaggyal, aki a kádernél dekkolt egy mozgósítással szerzett tyúkszemmel.

Hát ez borzasztó tisztességes ismeretség volt. A főhadnagy levizitelt a rokonaimnál és csak egy sarokház kellett volna neki, a hozományomnak, elvett volna feleségül.

Így kezdett megint ebben az unalomban eszembejutni von Thallódy. Mert ahányszor elgondolkoztam arról, mennyi minden történt velem, minden von Thallódyt juttatta eszembe.

Megint von Thallódyról álmodoztam össze mindenfélét. Hogy von -Thallódy kórházba kerül és én ápolom. Vagy megkapom a kazettát és ha pénzem lesz, elszököm innét és szerződést keresek valahol és mint szinésznő, von Thallódy a barátom lesz és hát, amit akar ...

Ez a főhadnagy a házban legalább arra volt jó, hogy tőle megtudtam, hogy írhatok von Thallódynak, hogy biztosan megkapja...

Persze, a főhadnagynak azt hazudtam, hogy a holmiaim maradtak Krerben, amiket von Thallódy elküldhet nekem Zndrovickiéktől, akikkel nem levelezhetem.

A főhadnagy kisütötte, hogy von Thallódy csak ilyen és ilyen tábori postaszám alatt lehet, ha ilyen és ilyen parolija volt. Egyszóval írtam von Thallódynak.

Mit szól hozzá? Nem is vártam. Két hét alatt választ kaptam von Thallódytól.

Itt van, ez a levél nézze:

«Drága Natasa! Ha volt valaki vigasztalhatatlan életében, azért, hogy fájdalmat és bajt okozott valakinek, akinek a világon sem találna elég rózsát, hogy mind az útjába szórja, ez az ember én vagyok. Igaza van, hogy meg kell törni ezt a rettentő furcsa varázslatot, ami mindig közbe avatkozik, akárhol találkozunk.

Hát most talán végre alkalmat lelünk erre.

Én most husz napra, szabadságra megyek haza. Ne haragudjék, Natasa, de az nagyon nagy kerülő volna nekem, ha Bécsben akarnám meglátogatni magát. Ellenben mondok valamit:

Ha maga így is elkészül Bécsből és (-)be akar visszamenni, hát én szintén (-)ben terveztem tölteni két napot a szabadságomból. Addig két hét van. Esetleg több időre is maradhatok (-)ben. Ha semmi sem jön közbe addig, úgy én e hó 29-én érkezem (-)-be. A »Szobieszki«-szállóban veszek ki szobát, mindenesetre. Ott érdeklődhet utánam.

Ha nem, akkor visszajövet talán mégis be tudok ugrani Bécsbe egy-két napra.

Most nem bízok többet erre a levélre. Rohannom kell különbenis és sietek a válasszal, hogy megkapja idejében.

Drága Natasa, ha találkozhatunk, maga a világ legboldogabb emberét szidhatja össze spiclinek, fecsegőnek, akárminek, nem bánom! Csak viszontláthassa magát, a maga

Thallódyja.»

Hát én nem tudom elmondani magának, mi lett velem ujra erre a levélre. Többször éjjel elolvastam újra, sírtam és fetrengtem a boldogságtól, hogy ezt az embert viszontláthatom még.

Előbb még gondolkoztam: mit tegyek?

Herr Krantznak írtam. Ő azt válaszolta, hogy semmivel sem biztathat a szinháznál. Arra gondolni sem lehet, olyan kényes lenne, hogy most megint új névvel jelenjek meg ott. Különben ő éppen szintén likvidálja az ügyeit a szinháznál és megválik tőle. Ha majd lesz valami értesít engem.

Írtam Lisenkának is, úgyhogy Herterich levelébe tettem a Lisenkáét.

Lisenka rettentően lehordott engem a levélben. Gyáva sündisznó vagyok - írta -, hogy nem követelem a pénzünket a kazettával. Ha ő osztrák állampolgár volna, kifordítana minden kommandót a vaffenrokjából. Nincs pénzem? Hát Bécsben, ahol (ő Pogoljewben hallja) minden házban van egy síber, én nem tudok fogni egy barátot, egy rohadt útiköltség erejéig? Ő jönne már. De nem teheti most. Pane Zsárnó nem mer moccanni sem. Ő, Lisenka pedig, papírok nélkül, nem szökhet el. Herterich egy osztrák bivaly. Azt sem teszi meg, amit tehetne érte. _De azért ne féljek, egy nap betoppan hozzám ő, Lisenka. Csak pénz kell. Ezt értsem meg!

Dehát ez a levélváltásunk Lisenkával még akkor történt, mikor én Bécsbe érkeztem. Azóta egy sort sem kaptam többé Lisenkától.

Én pedig csak Lisenkában bíztam, hogy megérkezik és kiszabadít a rokonaimtól.

Hát végre nem bírtam már azt a krumpliszekatúrát a rokonaimnál. Még akkor sem bírtam volna, ha nem kapok levelet von Thallódytól.

Eladtam két butónomat, amikre megfogadtam, hogy sohasem válok meg tőlük.

Azzal azt mondtam a nénimnek, hogy én elutazom (-)be. Mert ott állást igértek nekem.

Erre persze a nénim és a bácsim és a vénlány néném egy rémes hacacárét csaptak. Ők nem engedhetnek el. És megírják a vöröskereszt útján az anyámnak, hogy nem bírnak velem.

Ugy?

Hát én erre nem bántam semmit. Azt mondtam nekik: nahát, ha megírják anyámnak és hugomnak, hogy miért nem bírnak velem, legalább hallgassák végig, hogy mit írhatnak nekik rólam.

Azzal úgy, ahogy magának mondom itten, kitálaltam nekik. Tudják meg, hogy nekem már ennyi és ennyi szeretőm volt. Tudják meg, hogy egy éjjeli mulatóban táncoltam. Nem hiszik? Hát tessék, megmutattam nekik a szerződésemet és aztán megmutattam nekik olyan hatósági vizsgálati bizonyítványokat is, hogy majd leestek a lábukról. Elmondtam nekik a hamis nevet is, És kérdeztem, hogy azt akarják, ide jöjjenek értem hozzájuk (-)-ből?

És előbb azt mondtam, hogy a hamisítást megyek elsimítani. Aztán mikor erre is ugráltak, megmondtam kereken, hogy a szeretőm után utazom.

Azzal pukkadjatok meg!

Becsomagoltam és elutaztam (-)-be.

*

Azt aztán nehezen tudnám elmesélni magának, mi várt rám (-)-ben.

Hogyan futkostam ki végre már gyalog is, nap-nap után az állomásra. Hogyan vártam von Thallódyt a Szobieszki nagyszállóban, hogy végül már a pincérek nevettek rajtam és mindenféle alakokat küldtek fel hozzám, hogy talán ez az a hadnagy, akit várok.

Hogyan útáltam minden férfit! Hogyan kellett mégis elfogadnom a pénzüket és kérnem tőlük, mikor már elfogyott az utolsó vasam is.

A színháznál is elhelyezkedhettem volna, ha ezt az embert nem várom és nem vagyok ideges, ha nem gyötör úgy, hogy nem jön. Százszor kivántam meghalni.

A színháznál hencegtem. Föl akartam lépni, hogy von Thallódy ezt lássa. Ezért végül kidobtak.

Levelet írtam von Thallódynak. Nem jött válasz rá. Hármat írtam neki, a tábori póstára. Nyomorultnak, mindennek elmondtam. Elküldtem neki egy fényképet, ahol tisztekkel, két őrnaggyal vagyok levéve és egyet, mikor részeg voltam, úgy vettek le, majdnem meztelen. Néha őrjöngtem, ha eszembe jutott, hogy egy ilyen nyomorult senkiért emészt az őrület és ezt a nyomorult nem látja.

Lisenkának írtam. Egy sor sem jött tőle.

Úgy álltam, sokszor egy vas nélkül. Lakás, mosoda és cipő számlákkal... És semmit nem bántam, csak még egyszer, egyszer láthassam ezt a nyomorultat.

Mindenre esküszöm magának, hogy mikor már feledni kezdtem újra ezt az embert, boldog voltam, hogy már csak alig jut eszembe és alig fáj a szívem.

*

Hát itt következnék néhány városnév, néhány lokál, egy csomó nyomdafestéket alig tűrő ügy, lebujok és egyéb tanyák a Sa elbeszélésében, amik csak éppen megemlítésükkel tartoznak talán a tárgyhoz. Különben mellékes ügyek.

Ott vehetjük fel újra az eseményeket, ahol mégegyszer, utoljára a von Thallódy alakja jelenik meg a színen. (Nagy Ferenc.)

*

Puli lovag - mesélte tovább Sa - épp akkor vette nekem itt Bécsben a lakást. Nem ezt. Egy másikat. A Schlüsselgassen.

Ez a lakásom egy átjáróházon keresztül, ötven lépés volt a színháztól.

Gyalog szaladtam át próbákra, délelőtt.

Hát így fogott el egy délelőtt a bácsim.

Ja! Ne ezzel kezdjem! Mert ez azután volt, hogy Lisenka megtalált végre.

Lisenka három orosszal ugrott föl hozzám. Persze, a végén kisült, hogy egyik sem orosz. Kettő zsidó, egy pláne polyák.

És Párizsba mennek, vagy Berlinbe először.

Én mit csinálok? ... Akarok velük menni?

Nem nagyon invitáltak. Még egy orosz nő is volt velük. De ez nem volt kiváncsi rám. És ez félt, hogy hozzájuk ragadok.

Nekem nem volt eszem ágában sem hozzájuk csatlakozni. És Lisenkán kívül nem is nagyon boldogítottak a társai.

Puli őrült féltékeny volt rám. Vagy mit tudom én! Ezt majd aztán elmondom.

Elég az hozzá, hogy Lisenkával, annyi idő óta először került újra szóba előttem von Thallody neve. Ahogy ketten teázunk lisenkával, a kazettát tárgyaljuk, meg a Lisenka kalandjait. (Megjegyzem, a kazettát megkaptam. De a pénz már csak a felét érte, hogy devalválódott közben a pénz.) Hát én Lisenkával úgy számoltam el, hogy megvettem tőle három ékszert az én részemen és aztán még az én pénzemből is adtam kölcsön Lisenkának. Ebből lett az a kellemetlen ügy, hogy tanuskodni kellett nekem a törvényszéken. Holott én soha meg sem látogattam Lisenkát a lakásán, a kokainbarátaival. Ja! mert ő aztán több mint egy hónapig itt maradt Bécsben és mit tudom, mit nem csinált. De ez mind mellékes most.

Elég az hozzá, hogy amint beszéltünk Lisenkával, nem is én, de ő emliti egyszerre:

- Na és mi van azzal az izé ... grófocskáddal?

- Nem tudom - feleltem.

- Csak nem vagy beleőrülve most is? - kérdi Lisenka.

- Ahh, dehogy! - feleltem.

Tényleg már csak igazán nagynéha emlékeztem vissza, mennyit kínlódtam ezért az emberért. De most, ahogy Lisenka említette von Thallódyt nekem és Lisenkával mintha megjelent volna előttem az a sok viszontagság, amit kiálltunk együtt és hogyan vágytam ez után a von Thallódy után, hát egyszerre szinte megint remegni kezdett a szívem.

És Lisenka valahogy olyan képpel, mintha tudna von Thallódyról valamit, (vagy csak én láttam ilyet a Lisenka arcán?) Lisenka azt mondja:

- Talán nem is tudod, hogy hol van a grófocska?

- Nem! - rázom a fejemet és egyszerre szinte kiül a szemem Lisenkára, mikor kérdem: - Talán te tudod, hol van?

- Hogy hol van? - feleli erre Lisenka: - Azt nem tudom. De hogy hol kellene legyen ez a ronda majom, azt megmondhatom neked. A fekete frászban, az anyja kínjában, minden rossz nyavalyatörésben, ami a világon van! Csak ott kellene legyen ez a grófod, mert ha ott maradhatunk a Cochonban, (-)ben, akkor ma villám van, ahol akarom és autóm van, neked is, nekem is. És ez a ronda majom grófod babrálta el nekünk a Cochont.

Azt feleltem erre Lisenkának:

- Lisenka! Én téged úgy kilöklek, hogy hetet fordulsz, ha még erre a grófra egy szót mersz mondani többet. Nem tartozott tudni a Vimmedlinek, hogy mi hamis néven bujkálunk és eléggé kitette magát értünk a spiongyanusságunkban a kommandó előtt.

Hát Lisenka erre persze lármázott:

- Olyan biztos vagy ennél a színháznál? - mondta. - Olyan biztos vagy ennél a barátodnál, aki ezt a lakást vette neked? Mert csak azt kivánd, hogy ez a grófod megjelenjen, hogy kidobjanak a színháztól és kidobjon a Puli lovagod? Mert ha még most sem hiszed, hogy az ördög úgy belebújhat valakibe, mint egy zsákba és úgy kisért és ez a grófod egy ilyen csort, csort, csort és csort, akkor azt sem hiszed el, amit ötven muzsik a szemével látott a cári vadaskertben, hogy a cárné babájára, Rasputinra, aki ilyen csort volt, mint a te grófod, öt lépésről rálőtt egy vadász, akinek a lányát elcsábította ez az Oroszország ördöge és ő elfogta a golyót és visszaadta a vadásznak... hát akkor te vagy az egyetlen kivétel az oroszok között, aki ezt nem hiszi.

Ilyeneket akart beadni nekem Lisenka. Én persze lemarháztam. De higgye el, sokszor nem tudom mit gondoljak.

Na és aztán erről a Rasputinról beszéltünk és hogyan tették tönkre Szent Oroszországot ezek a piszok kommunisták.

Lisenka, én nem tudom, hogy honnan tudott mindent és ilyeneket mondott:

- Hát te nevelőkisasszony és egyetemi hallgató létedre azt sem tudtad, hogy miért sírtak az orosz urak Szent Oroszországért, mikor a cár egy asztalnál evett Rasputinnal, egy csavargóval? Hiszen azt mindenki tudta, hogy akkor a csavargók lesznek az urak Szent Oroszországban. És azt hiszed az urak nem ölték volna meg Rasputint, ha az ördög lelke nem száll ebbe az emberbe? Most megtudhatod tőlem, hogy ez nem sokáig tart, sem a menseviekiekkel, sem a bolsevikiekkel. Mert ha mégis megfogta a golyó Rasputint, akkor ez azt jelenti, hogy az ördög még sem volt elég erős, elhagyta őt és Szent Oroszország újra a régi lesz.

Ilyenekről beszélgettünk.

Von Thallódyról az egész dolog talán azt hihettem abban is marad.

Lisenka aztán alig látogatott meg. És én, ha gondoltam is sokat, egy napig, két napig von Thallódyra, végre is nem akartam újra megőrülni ezért az emberért.

*

De mondom, egy délelőtt elfog a bácsim, az utcán.

Ez két, vagy három napra volt azután, hogy Lisenka megjelent.

Na, beszélünk mindenfélét a bácsimmal. Arról, hogy: köszönöm, nem kérek a gyámkodásukból újra és a többi.

Végre a bácsi így szól:

- Ja! A múltkor, mikor fölhányom az íróasztalomat, találok egy levelet, ami neked jött. Még akkor jött, amikor elmentél (-)-be. Címet nem írtál. Nem küldhettem utánad. Talán nem is kell neked.

- Micsoda levél?

-Valami Thaler, vagy mi, Budapestről. A boríték hátán van a címe. Ha csak egy tiszt nem az, aki akkor keresett nálunk, mikor elmentél. Persze, nem talált. A néniddel beszélt, nem velem.

- Thallódy! - mondom.

- Az lehet, - szól a bácsim. - Kell az a levél?

- Kell, hogyne! - mondtam.

- Nahát gyere utána, amikor akarsz.

És erre megint, hogy: ők már nem haragusznak, ha tisztességes kabaréművésznő vagyok és a többi.

Nahát képes voltam elmenni a von Thallódy leveléért a rokonaimhoz újra.

Persze többet nem láttak megint a rokonaim.

De ettől a levéltől megint oda volt az egész nyugalmam. Már az gyötrött és dühített a legjobban, hát ez a von Thallódy nekem csakugyan az a csort, akitől a muzsikusok reszketnek? Én nem találkozhatom ezzel az emberrel? És ha találkozom, akkor ebből csak gyötrelmem lehet?

A levél itt van:
 

«Drága Natasa! Hamarabb kaptam meg a szabadságomat, mint vártam. De magát nem láthattam (-)-ben, pedig két napig vártam ott és a »Frčre et Cochon«-ban is kerestem. De ott nem tudtak magáról semmit.

Most itt vagyok Budapesten. 9-én indulok Bécsbe. Ez már olyan biztos, hogy csak a vonat siklódhat ki velem és akkor nem látom viszont, ha maga vár Bécsben.

Mit írjak ide? A véletlen talán már nem lesz olyan átkozott hozzám, hogy most is közbezúdít valamit. Nem tudok már szabadulni a rossz sejtelmektől.

Ha írna nekem ide Pestre, még megkapnám. A címem rajta van a levélpapíron.

Csókolom, drága Natasa. Olyan türelmetlen vagyok már, hogy viszontlássam végre.

Szóval 9-én. Addig is csók, a maga

Thallódyjától.»

Dr. Kisillyei Thallódy Lajos, egyetemi segédtanár, Budapest

Dajka Gábor-tér 4.»
 

Most mit szól ehhez? Von Thallódy hamarabb utazott át (-)-en. Várt engem. Fölkeresett Bécsben. És én lenyomorultoztam.

Ez annyira bántott, hogy ha nem is szerettem volna annyira, már ez kínos lett volna nekem.

Rögtön leültem és írtam a tábori postájára és írtam a vöröskeresztnek. Csak a budapesti címére nem írtam. Mert nem hittem azt, hogy otthon lehet. És aztán mit tudom, ki kapja meg a levelemet és ha talán olyan spíszerek, a szülei neki is, mint az én rokonaim, kellemetlenséget csinálhatok von Thallódynak.

*

De most meséljem el magának, hogyan voltam itt akkor Pulival.

Ki fog nevetni. De én, ahogy legutóbb úgy éltem már mint egy apáca, ez már akkor kezdődött, míg Puli a barátom volt.

Pulitól szinte senki sem férhetett a közelembe.

Maga téved, hogy Puli féltékenységi jeleneteket csinált nekem. Nem! Soha sem volt egy goromba szava sem hozzám.

De akárkivel találkoztam, akármit csináltam, Puli valahonnan mindig, mindent megtudott.

És aztán viccelődve, vagy komolyan elkezdte beszélni nekem, hogy jól tudja ezt vagy amazt.

Sokszor már annyira voltam, hogy azt hittem, Puli úgy is mindent tud rólam, hogy ha kérdezett valamiről, azt is kibeszéltem neki, amit nem tudott ő sem.

Most aztán képzelheti. Ő töm engem pénzzel, ő vesz tolaetteket és ékszereket, hát ha valami disznóságot csinálok, amit megtud, akkor kidob.

Ezért már alig mertem szóba állni valakivel.

Mondjak például egy esetet magának.

A szinháznál, a beszélőkacsás ember, Kuzmarek, udvarolni kezdett nekem. Mindenféle ajánlatokat tett. És, minek hazudnám? Nekem is tetszett ez a hülye. Pulit egész szívesen megcsaltam volna a beszélő kacsással, mert nem voltam szerelmes Puliban, gondolhatja.

Hát egy este, az öltözőmben, csak hárman vagyunk. Én, Kuzmarek és a szobalányom.

A szobalányom ez a szlovák lány most is. És erről a lányról olyan biztos vagyok, hogy ez nem fecseg rólam senkinek, mint a némák intézete.

Hát Kuzmarek elkezd viccelni azon, hogy én rangkórságban vagyok. Az összes mágnások és nemesek pedig akár Oroszországban, akár másutt, csupa rablóvezér és selyemfiú és félkézkalmár ősökből származnak, egyáltalán nem tehetnek szemrehányást a bolsiknak.

És aztán Pulira ilyen viccet mond Kuzmarek:

- Na, ő például igaz, úgy lett Eugen Pulitzer Ritter von Eberstadt, a háború alatt, a birodalom ellenségeivel szemben tanusított önfeláldozó papondekli-bakancs szállításból kifolyólag szerzett beteg hadikölcsönrészvények jegyzése miatt, tehát biztos lehet, hogy a fia, vagy a fiának a fia, azon a pénzen, amit örököl, megvehet a nagypapájának majd egy lapot a történelemből, ahol Első Pulitzer Ritter von Eberstadt, azzal hogy a hadsereg nem bírt futni, mezítláb, azaz a Pulitzer-féle szabadalmazott papírtalpú bakancsokban, öt visszavonulást nyert meg, á 5 millió korona, vagyis összesen 25 millió korona értékben, világháborúban.

Hát én majd megszakadtam a kacagástól.

Erre, mikor szinház után vacsorálni visz Puli, ezt mondja:

- Nem baj az Nasi, ha te jobban mulatsz a személyemen, mint a személyemmel .

- Honnan veszi ezt? - kérdem.

- Onnan, - feleli Puli, - hogy én is egész jól mulattam azon a viccen, amit a kacsásod csinált rólam, hogyan fog igazolni engem a történelem. Az azonban sajnos, már nem vicc, hogy ma ráfizettem a legbiztosabb üzletemre és várnod kell egy kissé Nasi, a lakásod kitapétázásával.

Puli ennyire tudott mindent rólam. Hát képzelheti, hogy nem mertem moccanni sem. Mert aztán mindig ez jött. Pénzzavarban van.

Persze ezt a rabságot olyan undoknak éreztem néha, hogy egy nap tízszer gondoltam rá, hogy egyszer úgy kilököm Pulit, hogy megeheti felőlem a pénzét.

Von Thallódyról azonban, úgy látszott, Puli sem sejt semmit. Lisenkán kivül von Thallódyről senki sem tudott.

Azután, mikor írtam már von Thallódynak és vártam a válaszát, Puli azt észrevette rajtam, hogy ideges vagyok, de egyéb semmit.

Tulajdonkép már nem is emésztett úgy valami őrület von Thallódyért, mint azelőtt. Inkább mondom csak az kínzott, hogy von Thallódy megint nem tehetett semmiről. Ok nélkül bántottam meg von Thallódyt levélben. Ha ugyan megkapta. Mert akor mégis írt volna azóta nem igaz?

És természetesen leginkább azon töprengtem, hogyan találkozom majd von Thallódyval, ha válaszol?

Utóvégre, még arra is gondoltam, hogy akkor már direkte kinevettetem magam, ha egy ilyen nimolista hadnagy miatt, mint egy krajcáros regény, őrültségeket teszek, kidobatom magam Pulival és a színháznál is épp úgy szekálhatnak von Thallódyért, mint Lisenka szokta.

*

Nahát egy hét, két hát, von Thallódytól semmi válasz.

Ez most volt már, három hete.

Lisenka följön búcsúzni hozzám, hogy már utazik Berlinbe.

Én azt sem tudom, mit beszélt. Csak azt láttam, hogy ideges. És beszélte, hogy valami kellemetlensége volt a lakhatási engedélyével. És, ha esetleg kérdeznek engem róla, mondjam, hogy tisztességes nő, ismerem és egyszóval igazoljam őt. Mindenre azt mondtam: - Jó!

Én abban a percben, mikor Lisenka belépett, éppen a von Thallódy pesti címére írtam.

Már reggel óta azon tusakodtam magamban, mit tegyek? Másnap nem kellett föllépnem és harmadnap országos gyász volt a császárért, a szinház be volt zárva. És Puli a Semmeringre utazott családjával. Egyszerre rámjött, hogy utazzam el Budapestre, és ott, címén tudakozzam von Thallódy után. Ott biztosan tudják a tábori pósta címét. Vagy ahol van. És hátha otthon van éppen von Thallódy?

Nem! Végre is abban maradtam, hogy csak írok.

Erre jön Lisenka.

Hát mit tudom én! Egy óráig búcsúzkodom Lisenkával. És aztán: - Isten veled!

- Isten veled!

Erre, pont így volt, ahogy mondom.

Egy darabig állok és állok a tükör előtt.

Nem utazom! - gondolom. - Írom a levelet tovább.

Azzal leülök, fogom a levelet, eltépem. Csöngetek a lánynak:

- Marinka, én elutazom. Akárki keres, hazudjon valamit. Nem vagyok itthon. Csak a kézitáskámat viszem.

Így volt.

*

Mikor a von Thallódy lakása ajtaja előtt álltam, annyira dobogott a szívem, hogy féltem, elájulok és nem merek bemenni.

Most is csak úgy rémlik minden előttem.

Egy lány nyitott ajtót. Nagyon bájos lány volt. Szőke volt, csak a vonásai hasonlítottak von Thallódyra.

Mondom, vagy inkább hebegem neki, hogy von Thallódy úrról szeretnék itt információt.

Eközben a lány; mintha megnézne és nagyon kedvesen, nagyon szelíden hív, hogy parancsoljak befáradni.

Erre már a szoba ajtójában mondom, hogy én ismerőse vagyok von Thallódynak.

- Tudom - feleli a lány.

Képzelheti, milyen zavarba jövök.

De ő mindjárt tovább mondja:

- Ön, Gaidarow Natasa! Lali önnek írt.

Erre csak bólintok, még nagyobb zavarral és ő folytatja:

- Nem haragszik, nem én, hanem apa tartotta meg a Lali levelét, amit Önhöz írt Lali utoljára, a frontról. A legénye idehozta a Lali többi holmijával. És önnek is van itt két levele, amit Lalihoz írt ... Mindjárt kikeresem. Parancsoljon helyet foglalni.

Ezzel egy íróasztalhoz ment és három levelet vett ki egyik fiókjából.

Én már előbb megremegtem magamban, hogy von Thallódy nővére valahogy fájdalmasan beszélt róla. De nem értem rá kérdezni. Már jött és ideadta a leveleket.

- Ne haragudjon - mondta újra. - Én el akartam küldeni Önnek. De apa azt mondta, ez a levél Lali utolsó kezeírása... És nekünk is...

A szeme csupa könny lett. Egyszerre én is zokogni kezdtem:

- Itt van, nézze! - vont a von Thallódy nővére a másik szobába és a von Thallódy katonaruhás, nagyított fényképére mutatott a falon.

A kép alatt berámázva a hívatalos értesítés:

«... Kisillyei Thallódy Lajos, cs. és k. tartalékos hadnagy, hősi halált hatl a rodimierzi ütközetben...»

*

Átkozott legyen minden!

Ott tartottam a két levelemet a von Thallódy nővére előtt, a kezemben, amikben nyomorult, szívtelen, gonosznak neveztem von Thallódyt és a von Thallódy válaszát, amiben kérlel, hogy nem tehet róla, hogy nem talált meg (-)-ben és Bécsben és igaztalan vagyok hozzá... És ezt a levelet írta utoljára, nekem... Legyen átkozott minden!...

*

Összecsókoltuk egymást sírva a von Thallódy nővérével és aztán eljöttem.

A fényképen megjegyeztem a fotografus címét és úgy csináltattam aztán von Thallódyról ezt a képet.

*

Hát ez a történet, koncedálom, hogy ebben a romantikamentes világban szinte hihetetlenül fog hangzani. Dehát senki sem mondja, hogy okvetlen köznapi kérődzésről kelljen szólni regényeknek. És hát bizonyos, hogy az elbeszélésre érdemesnek, a magam fekete, cinikus lelkét is, éppen különösségénél fogva ragadta meg egy ilyen szenvedélynek furcsa, sötét históriája.

Én, Nagy Ferenc, majdnem tartani merem a hátamat a Sa elbeszélésének hitele mellett.

Mert ha volnának dolgok, amiben enyhén kétkedem, is a Sa magyarázataiban, amint ezeket a végső sorokat írom itten, még friss bennem a Natasa kisasszony képráztató lakásának a képe, ahol őmaga a dívány párnájára csapja a balalakját, rácsapja a fejét, könnyei összemázolják a gitárt, fehér kacsói a szenvedély görcsében csapkodják a hangszer fáját és így jajong:

- Minek láttam? Minek jött oda? Minek láttam? Minek nem tudom elfelejteni? " Szent Szűz! Te átkozott! Minek nem engedtet őt nekem? Miért szeretem most is annyira? ... Minek szenvedek most is, akármikor eszembe jut? ... Átkozott, nyomorult, pupák! Nem kellettem neki! Én nem kellettem neki!... Ő Szent Szűz! Miért nem verted meg? Hogy lehetett olyan ostoba, nyomorult gazember! Miért nem fojtott meg? ... Visszament a frontra, mikor ezeren és ezeren dekkoltak, itthon! ... soha senkit nem szerettem, csak azt az egy nyomorultat! És meghalt, hogy ne lehessek az övé! ... Útálni fogom az emlékét is! ... Én voltam mindennek az oka! Ó Istenem! Soha nem láthatom többé!...

*

Az az érzésem, hogy nem szabad ezzel a tragikus akkorddal végezni be ezt a történetet.

Még pedig három okból kifolyólag nem.

Az első ok az, hogy a tények maguk részben ellentmondanának ennek a befejezésnek. Mert bár teljes megértéssel méltányolom a szenvedély édesen kegyetlen fájdalmait, viszont muszáj megállapítanom ennek a történetnek a hősnőjéről, Natasa Grigorjewna Gaidarowa kisasszonyról, már a hűségben - teljes jellemrajza miatt is, hogy szerelme fölsajgó emlékeit leszámítva, nem egyszer láttam őt aranyos kedélyben, majdnem egészen megvígasztalódva, többek közt az én pitiáner társaságomban is.

Ez az első ok.

A második ok az, hogy én, Nagy Ferenc, a «Magyar Élet» belső munkatársa, nemcsak magam részéről nem vagyok drámai kedély, hanem ragaszkodom általában is ama nézethez, hogy az élet maga sem pesszimisztikus jelenség.

Kél és száll a szív viharja,
Mint a tenger vésze,
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.

Az élet, az életünk, azzal, hogy fájdalmakon át tovább folyik és küzd a jobbért, a boldogabbért, a legnagyobb optimista. Így tehát az élet ábrázolásában, a regényben is jogosabb a tragic end-nél a happy end, amely a bizalomra tár kaput.

A harmadik ok? Ez aztán kissé kényes ok.

Mert van ebben a történetben egy nagyon méltatlan, utolsó, szerénytelen, nimolista, kínos, de okvetlen és egész, föntartástalan happy end.

Csak azért sietek megmondani, hogy ne találgassák. Ez a happy end ugyanis én vagyok, Nagy Ferenc, a «Magyar Élet» oszlopos munkatársa.

Mit tegyek?

Szörnyen kínos tény. De mégiscsak tény, hogy ennek a históriának egyedül én nyalom le osztatlan a sok keserű savójáról az édes tejfölét.

Mit tegyek? Újra ezt kérdem. Minden jóizlésem tiltakozott ellene, hogy egy olyan hatalmas árnyék, a világháború elesett hőse árván maradt helyét foglalom el, a magam poltrohon személyével, egy nagyszerű szenvedély végakkordjaiban, egy véletlen hasonlóságnál fogva.

De nem győzöm alázattal, ismételten kérdeni, hogy mit tegyek?

Titkon ezerszer bocsánatkérést rebegtem magamban nem akart tolakodásomért a Nagy Árnyéktól, akinek hogy magasabbra emeljem őt az összehasonlításnál fogva, nem lelhettem volna magamnál törpébb és méltatlanabb vetélytársát. És ha most itt nyiltan és bizonyságot teszek erről, többet ennél nem tehetek, beláthatják.

Úgy gondolom, búcsúzóul maradjunk ennél. Könnyünk és kegyeletünk az elbukottaké és a gyötrődőké. De emiatt ne adjuk ki kezünkből a lapokat, az élet további, csodálatos játszmáihoz.

(Vége)