Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Szinházi figyelő

Ignotus Pál: Boszorkánytánc
Biró Lajos színműve a Belvárosi Szinházban

Bíró Lajos olyan író, aki vezércikket apostoli hevülettel ír és filmszcenáriumot síma rutinnal; olyan, akit a drámai jelenetek romantikája ugyanúgy magával ragad, mint a didaktikus igehirdetésé. Ezt a Biró Lajost érezni a Boszorkánytánc mögött is: az ő férfiasan komoly, szelídségében is tüzes tekintetét a legnagyobbrészt szimpla, jóravaló, kötelességtudóan kemény és kötelességtudóan lágyszívű, gondolattalanul és humortalanul kötelességtudó alakokon, kiket nem is gyengéd, inkább tragikus és szenvedélyes részvéttel állít elénk; az ő biztos, szakavatott kezét a bűnügyi regényességgel kimódolt és érdekessé feszített helyzetbonyodalmakon, melyek által itt egy bátran és becsületesen megfogalmazott lélektani tétel dokumentálódik. Az a tétel, hogy lelkében minden asszony megöli azt a férfit, akihez köze van, anélkül, hogy szeretné. A szerző látnivalóan szereti, pontosabban: komolyan veszi alakjait. Nemcsak úgy - ami nélkül igazi drámaíró nem is képzelhető -, mint idegrendszereket, mint fiziológiai és társadalmi jelenségeket; de úgyis, mint dokumentatív elméket, mint a társadalmi és erkölcsi kérdések szimbolikus értékű megtestesítőit. Ami nekik probléma, az neki is ugyanúgy probléma; ami az ő színpadi életükben kibonyolódás, megengesztelődés, költői igazságszolgáltatás, az neki is megoldás, vagy legalább is megnyugvás. Ahogy az eltagadott ölési vágyat kibogozza, cselekménnyé testesíti, ahogy alakjainak rémületét, gyanakvását, izgalmát és megenyhülését végigéli: abban megérezni nemcsak a táglátókörű írót, ki a végső lélektani és filozófiai konzekvenciákkal már a történet elején tisztában van, de megérezni, még inkább, azt az érzelmesen humanista rétort is, ki annyira együtt szenved, együtt tépődik, együtt küzd s együtt boldogul figuráival, hogy nemcsak lélekalkatukat szívja tüdőre, de szellemi légkörüket is.

S ez az a pont, amelyen, ha szabad magam így kifejeznem, ellenvéleményt kell bejelentenem a sok tekintetben kitünő darabbal szemben. Nem mintha nem volnék magam is meggyőződve arról, hogy a drámaíró minden más írónál nehezebben engedheti meg magának az alakjaival szemben való fölényeskedés luxusát, hogy igenis el kell felejtenie, legalább egy pillanatra, intellektuális nézeteit, amikor az alatta vagy tőle távol álló karaktereket beszélteti; a drámának, ha nem is megmásíthatatlan formája, de rendes formája, trükkje, ürügye az objektivitás, vagyis az, hogy az író tettesse magát olyannak, mint aki valamennyi alakjának indulatait és indulattalanságait egyforma intenzitással éli végig. De nem tudom, nincs-e néha éppen ez objektivitási látszat rovására, ha az objektivitás, pontosabban: a minden alak felé egyforma pátosszal hevülő szeretet nagyon is valódi; nem tudom, hogy a színpadi alakokkal való együttérzés melege néha nem olvasztja-e meg azt a kemény üvegfalat, mely a drámaíró és teremtményei közt van hivatva distanciát biztosítani, s nem rángatja-e le néha magát a drámaírót is a színpadra.

Biró Lajost ebben az esetben, úgy érzem, lerángatta; s ezzel ha nem is rossz, de az ő szellemi színvonalán aluli társaságba rángatta le. Mert azok a, mint említettem, jóravaló és jóhiszemű, meghatóan kötelességtudó asszonyok és férfiak, kikből a Boszorkánytánc szereplőinek legnagyobb része kikerül, mégis csak inkább valók arra, hogy egyszerűen kísérleti és kifejezési elemek legyenek a drámaíró kezében, mint arra, hogy az ő vágyaikban az író fájdalma, az ő eléréseikben az író megnyugvása szólaljon meg.

A darab főszereplője az indulatos életkedvű amerikai hegedűművésznő, ki hálából, szánalomból, kötelességérzetből, érdekből, gyávaságból, hősi és savanyú megadással tűri a beteg férj féltékenységét s a filiszteri rokonság okvetetlenkedését, amíg végül egyik imádójának, a mefisztófelikusan önző pozitivista orvosnak ösztönzésére, el nem határozza, hogy végez a szerencsétlennel. A szándékból nem lesz tett: annál kevésbbé, mert a férjjel közben végez maga a betegség. Az író ezután arra igyekszik, hogy ezt a szándékot érthetővé tegye és igazolja - igazolja, mint a kelletlen életformákba bepofozott asszonyi idegek természetszerű kipattanását. S az író ezt a célját tökéletesen el is éri: ragyogó színpadi írói bravurral építi meg a szituációkat, melyekben nem a szereplők szentenciái, hanem maguk az események bizonyítják, hogy az asszony, kiben az ölési vágy csak vágy maradt, nem sokban különbözik a többi asszonytól. Amíg azonban ez kiderül, addig a mulya patricius-polgári családnak van igaza, addig ördögi rejtély az asszony, s a színdarabíró lírai hevét, a kar helyzeti energiáját érezni a gyűlölő vádaskodásban, mellyel a család az asszony ellen fordul. Később pedig az asszony igaza is azzal dokumentálódik, hogy a család megért és megbocsájt, s hogy a családi lélek kvintesszenciája, a maga indulatait önfeláldozóan legyűrő szép-jó-nemes fiatalember nyeri el az asszony szívét, miközben csufosan megtörik és hoppon marad a méregkeverő pozitivista, a cselszövő.

Ismétlen, nem kifogás akar ez lenni a kvalitásos darab ellen s nem is polémia: végül is nehéz azt mondani, hogy szeresse ez a nő a mefisztói pozitivistát, amikor teremtője, a szerző, olyanná teremtette, hogy a szép-jó-nemes fiút szeresse. De úgy látom, hogy az író túlságosan megkönnyíti a maga feladatát - nemcsak a drámai szituációk megoldását, hanem, főként, a társadalomerkölcsi problémáét -, amikor a gyilkosságról álmodozó asszonyt mintegy azzal exkuzálja a polgári szobatisztaság számára, hogy dezavuáltatja és megszégyenítteti vele bűntársát, egyetlen megértőjét, s hogy tiszta szerelmet gyujt a szívébe olyasvalaki iránt, kinek az egész bünügyi bonyodalomban csak annyi része van, hogy jelen van, imád, gyanakszik és megbocsájt. Engem, bevallom, jobban érdekelne ez a probléma, ha az asszony valóban azt szeretné, akinek szuggesztiója alatt gyilkosságra gondolt: ha a szerelem nem a passzivitás jutalma volna, hanem az akciónak, legalább egyik, okozója. S bevallom azt is, hogy ha már nincs így - mert, mondom, ezen nem lehet a szerzővel vitatkozni -, akkor sem annak a szép-jó-nemes gondolattalanságnak szempontjából érdekel ez a bonyodalom, akinek lélekalkatában a felvetődő probléma semmiféle visszfényét nem tudom meglelni, hanem sokkal inkább annak az embernek a szempontjából, ki bizonyára hosszú és bonyolult tusakodások után szánta rá magát arra, hogy az asszony kezébe nyomja a mérges fiolát. A Boszorkánytánc-ban, legfeljebb a főszereplő kivételével, mégis csak ennek a méregkeverőnek az alakja a legérdekesebb, - hogy ne mondjam, a legrokonszenvesebb.

Ne higyjék, hogy ezt valami szenvelgett diabolizmus mondatja velem. Nem, éppen ellenkezőleg: humanitárius elvnek érzem, hogy a vágyat és kudarcot, a szeretetet és kíméletlenséget, a bünt és vezeklést azokban a lelkekben lássuk legjellegzetesebben megtestesítve, azokban az életsorokban nézzük a legmélyebb részvéttel, amelyekben a legtöbb vívódás, a legmozgalmasabb szellemi háborgás következtében jöttek létre. Humanitárius parancsnak érzem, hogy elsősorban, legelsősorban a minél intenzívebb szellemi életű emberek fájdalma fájjon nekünk. Megokolatlan, azaz hogy nagyon is megokolt: egy az intellektuális nyugtalanság megpróbáltatásai elől nyárspolgári elérzékenyülésbe menekülő gesztust látok a titkos konvenció mögött, mely, a szépirodalmi alkotások nagyrészében, a szimpla gazság szerepére kárhoztatja a mozgékonyabb elmét, s vele szemben az üde gondolattalanságot mint a jellemesség netovábbját s a költői igazságszolgáltatás legérdemesebb haszonélvezőjét jeleníti meg. Lám, Biró Lajos, aki igazán nem dogmatikusa a nyárspolgáriságnak, maga sem tudja ezt a konvenciót elkerülni. Darabjában egyetlen olyan embert szerepeltet, akiről feltehetjük, hogy ha exaltáltan gondolkodó ember is, de legalább világos fogalmakban gondolkodó ember - s éppen ő az, aki iránt a legkevesebb részvétet mutatja. Ő az, akinek el kell buknia, közmegelégedésre.

Mindezt pedig, úgy érzem, éppen azért lehet és kell a Boszorkánytánc kapcsán elmondani, mert hiszen ez a darab maga is az agy és az ideg rezzenéseinek jogát védi meg a társadalmi és családi megszokások megkövesedett posztulátumaival szemben. És nem csak lelkesen és nem csak okosan védi meg, de meggyőzően is. Meggyőzően nem csak a mi számunkra, kik a darab tételét már eleve elhisszük, de, nyílván, annak a közönségnek számára is, mely erre nem hajlandó s amely általában nem hajlandó olyan lényegbevágó különbséget látni az ember tettreváltódó karaktere és eltagadott kívánkozásai közt, mint a szerző. Kevés darabot látni - az utóbbi időben pláne keveset -, amelyben egy elfogulatlan és nemes szellemű író mondanivalói olyan robbanásosan drámai szituációkban öltenének testet, mint a Boszorkánytánc-ban. Értékes színdarab; a kevesek közül való, melyekkel érdemes egy véleményen lenni vagy nem lenni.