Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő

Bárdos Artur: Ifjabb Gaál Mózes

Van lírikus, aki 35 éves korában töretlen és befejezett pályát hagy maga mögött. Arthur Rimbaud 18 éves korában befejezte oeuvre-jét. Ifjabb Gaál Mózes nem volt lírikus és problematikus írói természet volt, még 35 éves korában is, még közvetlenül fiatal halála előtt is tele volt forrongással, ki-nem-élt témákkal, az író mindig oly problematikus pályájának fokozott kétségeivel, keresésekkel, küzdelmekkel. Halála tragikus halál: nemcsak életét, művészetét is derékban törte ketté.

Csak egyetlen téren ért el céljához: a gyermekirodalom terén. A gyermekek nyelvén kevesen tudnak és akik tudnak, azok is csak ritkán vállalhatják munkájukat irodalomnak. Gaál Mózes írói koncessziók nélkül, nívós és mai nyelven tudott a mai gyermekekhez szólni és amit írt, az valóban el is talált a gyermeki lélekhez, élménnyé vált, átütő ereje volt, olyan, mint Sebők Zsigmond már több generációt átélt, halhatatlan Mackó-történetei óta talán senki írásának.

A drámában is bizonyosan kitünőt alkotott volna. Nekem mintegy nyolc évvel ezelőtt megküldte «Török-ház» című drámáját. Nem tudtam róla még semmit, de ez a dráma megfogott és feléje fordította teljes édeklődésemet. Egy háború utáni magyar család, de azt is mondhatnám, - hogy a háború utáni magyar család lelki képét olyan megkapóan rajzolta meg benne, hogy hamarjában nem is tudok drámát, amely - anélkül, hogy a háborúról beszélt volna - a háború lelki következményeit, a háborúból megtért generáció tudatalatti elváltozásait ennyi mélységgel és igazsággal tudta meglátni és felmutatni. Az első és az utolsó felvonása ennek a drámának olyan, hogy hozzá hasonlót keveset írtak magyar nyelven; a közbülső felvonások egyenetlenségein könnyű volna segíteni. Nem magánszínháznak való darab, de a Nemzeti Szinháznak legszebb kötelessége volna bemutatni.

Szegény Gaál Mózes... vagy nyolcoldalas levélben felelt akkor arra a levélre, melyben ezeket neki megírtam. Mennyi szomorú lelkesültség, rezignáció és remény, a multnak mennyi fájó küzdelme áradt ebből a levélből felém, akitől életének fordulatát várta... És mély szégyenkezéssel érzem most, hogy milyen keveset tudtam csak érte tenni!

Munkatársam lett, dramaturg, rendező és fordító a színháznál. Mindig ízléses, lelkes, minden művészi ügy szolgálatában odaadó; csak a halálnak eljegyzett fizikuma nem tudta állni a színház forró és megőrlő atmoszféráját. Egy darabja is színre került a Renaissance Színházban: «Az idegen», melynek sok szerencsétlen színpadi és színházi körülmény és azonkívül sok rosszakarat gáncsolta el a sikerét. Kiegyenlítetlen, némely részletében a gyermekiességig fantasztikus darab volt; de fantáziás is és egy-egy ponton megkapóan tehetséges!

Mikor először találkoztam Gaál Mózessel, hiába kerestem benne a székely fiút, akit különben a maga tréfás, fölényes módján szeretett magában hangsúlyozni. Nagyon kultúrált, nyugat-európai ember volt, aki többet hozott el magával Párisból és Bécsből, mint a görbe hegyek alól.

Most, hogy utoljára találkoztam vele, megláttam benne a székelyt: ott feküdt szegény kis Gaál Mózes, ünneplő fekete ruhában, nem is halálosan, csak szeliden komoly, nyugodt arccal, szegény kis ünnepre öltözött vidéki, székely vőlegény... Semmi nyugatiasság többé, semmi probléma. Talán nem is tört ketté az élete, csak céljához ért el és jó neki.