Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Disputa · / · Szilasi Vilmos: Az írástudók árulása

Szilasi Vilmos: Az írástudók árulása
Levél Babits Mihályhoz
5.

Mondhatjuk-e ezen alapon, hogy írástudóink árulók, hogy szellemi életünk elsilányosodott s ezért a felelősséget ők viselik? Erre a kérdésre nem tudok felelni. Áruló írástudó csak a sophista, az, aki írástudónak látszik, noha nem az, mert nem a láthatást teszi feladatává, hanem a látszatot. Szóigazságokat közöl, melyek úgy látszanak, mintha a valóságra vonatkoznának, pedig épp a látását akadályozzák tételeikkel, melyeket a valóság elé állítanak. Ezt teszik-e valóban írástudóink? Talán sokan. De hányan vannak, kiknek szavai igaz szavak, kik életükből jönnek, s életük kérdéseit hozzák. Kik még azáltal is, hogy a kultúra nagy kincseit problematikussá teszik, csak elevenebbé teszik e kincseket s megnyitják a lehetőségeket őket újra meg újra a szív belsejéből megszerezni. Hányan vannak, kik közel hoznak magunkat magunkhoz s meghatott gyöngeséget láttatnak ott, ahol megszokásunk már unalmas szürkeségben élt s megmozdítnak, kihozva bennünket nyugalmi helyzetünkből, melyet az egyhangúság lustasági nyomatéka foglaltatott el velünk. Azt se tudjuk eldönteni, hogy szellemi életünk valóban elsilányosodott-e. Ha fenti szempontjaimat veszem alapul, azt kell találnom, hogy még soha annyira nem állt az ember saját érdeklődése középpontjában, mint ma. A nagy világkatasztrófa, melyből mindnyájan megtépetten, de mindnyájan lelkiismeretfurdalásokkal kerültünk ki, a csodálkozásnak és kérdezgetésnek abba a zavart állapotába hozott, mely iránytalannak, mindent előlről kezdőnek és tájékozatlannak látszik ugyan, de Aristoteles szerint minden szellemi fejlődés, minden filozófiai feltétele. A katasztrófát mi magunk okoztuk s most ijedt zavartsággal kérdezzük, hogy tehettük. - Hogy a jelenség melyik momentuma iránytadóbb, a kérdezgetés zavartsága és tájékozatlansága, - vagy az, ami lényegében rejlik, a törekvés a világosságra, azt ma nem tudjuk eldönteni. Maga a te tanulmányod, melyről itt beszélünk, egy jobb idő szava. S ha végig figyelnők mindazt, ami jelenünkben mint eleven erő munkában látszik lenni, ha megrajzolnók a jelen szellemi konstrukciójának tervrajzát s ha utánajárnánk mindannak a motívumnak, mely írástudóink törekvéseit mozgatja, én azt hiszem, azt találnók, hogy korunk egészséges és fiatal, távol minden elmulástól s telve a jövő igéreteivel. Hogy öröm élni benne és érdemes érte munkálni.

Ami a felszínen van, az valóban chaotikusnak látszik. De hogy lehetne ez máskép a szellemi élet oly nagy kiterjedése és a kialakulásban működő erők oly titokzatos sokfélesége mellett? A látszólag anarchikus írástudók még mindig az igazság harcosai, mert az archét magukban keresik. Harcban a konvenció ellen, harcolnak azért, hogy minden szó újra radikális élethez jusson, ami azt jelenti, hogy visszataláljon gyökereihez. Harcolnak elsősorban magukkal s ez az igazi harc. Neked, aki ezt a harcot oly jól ismered, nem kell ezt bővebben fejtegetnem. De ez a harc vonatkozásban az igazsággal: feladat, láttatni, felfedezni, a szavakról lehántani azt a sok megkeményedett réteget, mely mozdulatlanná, megverevedetté tette őket. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az írástudó munkássága már magában véve mindig problematikus. Először azért, mert mint Plato Sophistes-ben mondja, maga is mindig «útban van», sohasem «megérkezett». Így maga sincs soha abban a dogmatikus biztonságban, melyet a naiv követelmény tőle, mint vezetőtől elvár. Másodszor azért, mert a világosság, melyet gyujt, csak akkor világosság, ha szemeink már megszokták és látni tudnak mellette. Így csak lassanként áll elő számára a látás tükrözése, mely a világosság teljességének a feltétele.

Természetes, hogy ily körülmények között sok minden önkényesnek hat s a chaosz látszatát kelti. De ez csak azt jelenti, hogy a kort, melyben teljes aktivitással benne élünk, tudjuk, néhány tradicionális szempont segítségével, mint egészet, mintegy kívülről megérteni. De mennél inkább törekszik kiki a maga helyén, amennyire éppen telik, e megértésért munkálni, annál jobban megértik majd azok, akik utánunk jönnek s annyival jobb munkát végeztünk, mennél inkább hoztuk őket abba a helyzetbe, hogy amit mi láttunk és megértettünk, ők is utánunk tudják csinálni. Melyik költőnél ez mennyire sikerül, épp ily mozgó és önmagáért szenvedélyesen harcoló korszakban, egyelőre az olvasó személyes élményének kérdése. Az «örök» emberi nincs kezünkbe adva, csak a «mindenkori» emberi. S ha van költő, ki látszólag negligálja az igazságot, talán csak azzal az igazsággal teszi, melyhez éppen saját magából nem talál utat. De szavai felfednek, közelebbi viszonyban áll az igazsághoz, mint az igazság tradicionális tisztelői, kinek szavai eltakarnak. És ezért azt gondolom, hogy harc az írástudók árulása ellen csak harc lehet minden szó ellen, melynek teljesítménye az elfedés, s harc minden szóért, mely képes valamit láttatni s így életünket megkönnyíteni. Mert az élet eredendő nehézsége éppen a sok vak fal, a sok elfedettség, melybe lépten-nyomon ütközünk a nemértés súlyával lelkeinken. Az igaz írástudó épp e falakat rombolja és szabad utakat nyit. Áruló csak akkor, ha vigyázva őriz minden falat, sőt igyekszik maga is újakat emelni.

Ennyi mondanivalóm munkádhoz. Fájdalom, a rövidség, melyre kényszerülök, semminő viszonyban nem áll a téma nagyságával és fontosságával s nem enged épen azokra a kérdésekre kitérnem, melyek, mint pld. a nyílvánvalóság, a lehetőség, a tapasztalás, láttatás vagy a nemigazság problémája, filozófus voltomhoz legközelebb állanak. Csak azt remélem, e rövidség sem akadályozza meg, hogy lásd: e sorok segítőcsapatul vannak szánva abban a tiszteletreméltó harcban, melyet most újra a falak rombolására indítottál s feladatukat teljesítették, ha bármily kis mértékben is jó segítőcsapatoknak bizonyulnak, ha némi világosságot hoznak a szellemi élet kérdéseibe, melyek mindnyájunkhoz legközelebb állnak.

Freiburg i. Br., március.