Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Disputa · / · Szilasi Vilmos: Az írástudók árulása

Szilasi Vilmos: Az írástudók árulása
Levél Babits Mihályhoz
2.

Az igazságterminusnál ne gondoljunk a gyakorlati tudományok igazságaira. Ezeknek problémája egyáltalában csak akkor fogalmazható, ha egyrészt tudjuk, mit jelent az igazság az emberi élet szempontjából, másrészt, ha tudjuk, hogy mi a tudomány szerepe az emberi életben. A tudomány csak egyik lehetősége, ha igen exponált lehetősége is, az emberi életnek. Te sem a tudományos igazságokra gondolsz, mikor írástudók árulásáról beszélsz, hanem az alapvető igazságokra, melyek a szellem életének törvényszerűségeit, a morális meggyőződések alapjait, gondolkodásunk rendjének lehetőségeit, szerkezetének magában nyugvó biztonságát, a jövőbe mutató reménységeit fejezik ki. Nyilvánvaló tehát, hogy igazság és élet között már első látásra is szoros kapcsolat mutatkozik. Legalább is annyi, hogy az emberi élet az igazságban valamilyen biztosítékot és teljesülést kap. Ez a biztosíték és teljesülés nem jöhet kívülről, mint igéret és közlés; a szellemi életnek maga magát kell igazolnia.

Mily viszonyban áll tehát közelebbről emberi élet és igazság. Azt hiszem, a kérdés helyes vizsgálatának módja megkérdezni, melyek az élet ontológiai karakterisztikumai. A létezők mily körébe tartozik az emberi élet, s melyek azok a sajátosságok, melyek megkülönböztetik már létezők létezési módjától. A legjellemzőbb a létre, hogy lefolyása mindig abban áll: ellátni valamit. Ebben az ellátásban, elvégzésben sajátosan teremti magának az emberi élet a világot, mely hozzátartozik és sajátosan találkozik magamagával mindenben, amit ellát. Csak a suszter-volt teszi érthetővé a suszterműhelyt, - másrészt a suszter csak a cipőcsinálásban találkozik sajátmagával mint suszterrel, találkozik a maga suszter-voltával. Ez a kétirányú fénytadás: a környezet megvilágítása és megvilágítása a saját mivoltnak, ez a kétirányú fénytadás az, ami az embervoltot minden más volttól megkülönbözteti. Az emberi lét «világító» volta a legvégső apriori, mely a filozófiának ősi témája, mert a világ fényessége a feltétele annak, hogy bármi is láthatóvá válljék. Így az emberi élet minden tényleges lefolyásának szerkezeti alapja, hogy megvilágosít, elmond, felfed. Minden tettünk elmondja magamagát mint tényt és elmond a cselekvőről valamit, mint életről. Maga ezen szerkezeti sajátossága az életnek teszi, hogy az igazság mivoltának kérdése nem szakítható el az élet mivoltának kérdésétől. A görög terminusa az igazságnak almJeia. E szó privativum s jelenti a primären elfedettnek kihozását elfeledettségéből; jelenti azt, ami a felfedettségben van. Magyarul inkább azt mondhatjuk almJeia az, ami láthatóvá van téve, még pedig láthatóvá abban, ahogy van, minden elfedettség, változtatás, beállítás, szépítés és látszat nélkül. Ami úgy van láthatóvá téve, ahogy magát magamagán mutatja. Itt tehát többről van szó, mint arról, hogy az élet önmagában a világosság, ami bármi láthatóságának feltétele. Az igazsághoz hozzátartozik a feladat: mindazt, ami látható, fel is mutatni, a látást megteremteni. Azonkívül, hogy az emberi élet magában hordja világosságát, a megvilágítást, - egyszersmind ontológiai lényegéhez tartozik a láttatás is. A láttatás révén vagyunk természetünknél fogva eredendően együttlétezők a többi emberrel; mindavval, amik radikálisan magunk vagyunk, vagyunk egyben nyilvánosak s mindavval a világossággal, amit magunk számára elérünk, egyben egyetemesek. Így az igazság első értelemben azt jelenti, hogy az emberi élet minden konvenció, minden tradicionális készen vett tétel nélkül szemben áll felfedetten saját lehetőségeivel és annak törvényszerűségeivel. E lehetőségeket megragadni, ez az egész problémája az emberi életnek. De jelenti egyben azt, hogy ez a felfedettség mindenki számára látható. Az ember morális viszonyban áll saját élete igazságaival; de e morális viszony nem teszi, hogy a felfedettség különleges zárt és relatív vonatkozású, mert minden felfedés egyben egyetemes láttatás. Sőt még több. A láttatás azáltal, hogy odavezet a valóság elé és ha odavezetett, egyben odaállít, nemcsak mindenkit abba a helyzetbe hoz, hogy a maga erejéből és magából véghez vigye az élet igazságainak megértését, hanem legnagyobb ereje éppen abban áll, hogy kötelez is erre a véghezvitelre, melyhez a feltételeket megadta.

Mindebből következik, hogy életünk semminő viszonyban nem áll a tradicionális igazságtételekkel, melyeket humanisztikus vagy idealisztikus műveltség állít elébe. Olyannyira nem, hogy a legnagyobb filozófia éppen feladatának tekintette, harcolni minden szó-igazság ellen. Plato avval vádolja a szavakat (Phaidros 247 d), hogy mint kimondott szavak már semminő viszonyban nincsenek avval a konkrét valósággal, melyet egy igaz élet a maga láttatásában kimond, s hogy mindig fennáll a veszély, hogy ily szavak egyszerűen utánamondhatókká válnak, anélkül, hogy eredeti hivatásukat, a láttatást, teljesítenék, elárulva apjukat. Az egyiptomi isten, ki alkotta az írást, maga is megbánta alkotását, mert az írott szó még inkább csábít az egyszerű utánamondásra, elszakítva a szót eredeti gyökereitől. Ez a «szóbeszéd», szótételek ide-oda tologatása, értelmük önkényes megállapítása, mélység és fontosság látszatával fellépő ünnepélyessége, inkább eltakarja az igazságot, mint felfedi. Csak a szavaknak van meg az a képessége, hogy nemcsak a felfedésre tudnak szolgálni, hanem az eltakarásra is s így elsősorban ők nyujtják lehetőségét a nemigaznak. A filozófia feladata evvel szemben preventív. Közel kell hoznia az embert magához. Megmutatni, hogy az igazság már magával az élettel kezébe van adva s ha következetesen végig viszi azt, aminek lehetősége az élet szerkezetében rejlik, ha a lelkiismeret hívására felelve élete minden pillanatában őszintén szemben áll magával és lehetőségeivel, akkor élete maga a megvilágítás, láttatás és elkötelezés, egyszóval az igazság.