Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Irodalmi figyelő

Bohuniczky Szefi: Örök szerelem
Ujfalusi László novellái

Nyolc novelláját Ujfalusi László kívétel nélkül összekapcsolta valami vadászélménnyel, ezzel alakjai a felvidéki hegyek színpompás erdeit, a természetből kiragadott képek izgalmát kapták hátterül. Tradiciókat hoznak, mely életmódjukat összeolvasztja a természetadta atmoszférával és eredeti jelleget ád nekik. Finom, benső rezgésekre figyelni, aztán azon frissen, a lélek épen kilehelt hamvával vibráltatni: ez Ujfalusi novelláinak lényege. És a széles, sokszor megrázó természetecsetelés. A gyermekkortól hegyes erdők közé ölelt ember sűrű sziruppá ért emlékeit hozza temérdek változattal vissza a nosztalgia. A barbizoni mesterek tájképvásznai, izgalmas polifóniával, mintha fűszáltól-fűszálig szedte volna össze a hangokat, hogy szívbe reszketve megszólaljon aztán az egész zenekar. Ami ezeknek az erdőknek, hegyeknek szokatlan, életből ritmust ad: hogy nem leír, hanem hangulatrezdüléseket olvaszt egybe. Az erdőtjáró ember lépten-nyomon új felcsodálkozásra riad; izgalmat, életvetélkedést, drámai feszültséget lát; egy-egy fa, bokor úgy áll útjában, mint a szomorúság igéző lidérce. Így téved az ember saját hangulataiba: a magányos lélek mindenütt testvérhívást érez, a láthatatlan indák összebogosodnak, hogy az olvasó érezhesse aztán a közös élettalaj erőinek kincseit. A játszva változó naphullám, az erdőt borító őszi köd, a zuzmarás téli zizegés színeiből mély rekedtségből lihegő szenzibilitás fakad állandóan.

Három novellája válik ki: Tavaszi séta egy lánnyal. A vén kopó és az Ifjuság. Témának alig valamik. Az első egy hosszú erdei séta. A lány más menyasszonya, a fiú csak pajtás. Közönyösen indulnak, de később az erdő tavaszi pompája, a szeszélyes színváltozatok, a vadászat összemelegítő izgalma lépten-nyomon érezteti nyugtalanságát. Egyre gyorsabban nyúlik a hangulatváltozások ó-aranylánca és az esti borulás egy-egy percében már félő, hogy nem szakad-e szét és a két gyermek nem veszik-e a sötétbe? Ennél a pontnál érezni leghiánytalanabbul a művészt; ítélet és tendencia nélkül, a szív tiszta természetességét figyelve, úgy tartja témáját, mint egy ritka finomságú üveget, alig érintve, mintha a kéz párájától is óvná. A vén kopó-ban a neuraszténiás embert izgatottabban gördülő hangulattörténései vontatják egyre közelebb a drámához. Kezdetben nem éreztet többet, mint a túléber érzékenység nyugtalan vibrálását mindenen, amit lát, hall és megérint. Nem látszik a baj, míg egybeforr a létező valóságokkal, de amint elszakad és a fáradt ideg egyre frissebb állapota megtéved a valóság és hallucináció határvonalain, egyszerre előttünk a lélek kétségbeesett drámája. Az elbeszélést le nem írt kérdőjel zárja: halál ez vagy őrület? A komor téma körül a hóbafuvott téli erdőt zúgatja, lépten-nyomon összhangban a beteg izgatott lényével és mire megkapjuk az utolsó kérdőjelt: «Az éj már megülte a hegyeket s mozdulatlanságba kényszerített mindent; a fák: az elátkozott élők kétségbeesetten és reménytelenül nyujtják dermedt karjaikat égnek.» Az Ifjúságban voltakép nincs egyéb, mint amit egy kakukfüves mező nyujt a szemlélőnek: izmos egészség, illat, erős zamatos íz, amely öntudatlanul lelkességet nyujtva rezdül szívig. Az egész novella, mint egy kedves dal visszaolvaszt a régvolt varázsba. És így tovább többi novellája is: a nyers vadászöröm, a szinte holttáfárasztó nagy erdőkerülések, a hegyek gerincéről visszajáró kürtök riadója mellett egy-egy finoman illanó szín után bámulunk; kis pírt látunk egy arcon, gyenge reszketést a pillákon s ha a mese el is siklik így, mégis a hangulatok lélekmozgalma szorosan tapad mindenhez, amiből fakadt és amiből fokozhatja életét. Ez teszi Ujfalusi novelláit a valóság költészetévé és ez a minden alakjában vérig őszinte, ős természettisztaság sajátjává és rendkívülivé nemesíti mondanivalóit.