Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete

Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete
1.

Tóth Árpád költészete egy nagy paradoxon művészi feloldása: hogyan lehet a modern élet leghétköznapibb dolgaiból, életünk szokott és reális mozzanataiból valami valóság fölé emelt, meseszerű világot teremteni? Formai tekintetben: hogyan lehet életünk mindennapi szavaiból új, friss képeket, szokatlan szépségeket előhívni? És harmadik paradoxon feloldásául ott találjuk költői világában: az örök halálra készültségnek, a fáradt lemondásnak, a harcolni nem tudó szelid bánatnak elevenen lüktető s a Szépség lobogója alatt harcoló életét. Aki tudja azt, hogy a művészet sok tekintetben az ellentétek játékos megoldása, sejtheti már ennyiből is, hogy Tóth Árpád egész lényében igazi művész, igazi költő.

A modern lírikusok általában irtóznak az átélt valóság költészetté emelésétől. Csak a magyar Kosztolányi Dezsőt idézem, aki azt vallja, hogy a költészetnek semmi köze a valósághoz; szerinte minden szépség a papíron dől el, függetlenül a körültünk vagy bennünk tomboló valóságtól. Tóth Árpád egész költészete ennek az ellenkezőjét hirdeti; a kis életjelenetek, a parkon átsétálásunk, egy leánnyal találkozásunk, őszi estén szivarozva bandukolásunk a vizes aszfalton, vagy kint fürdésünk tavasszal a természet zöld tengerében, egy emlék átfutása idegeinken, egy kézfogás, egy kimondott édes szó, vagy tüdőnk felköhögött vércseppjei, az este bekopogó s mámorral járó lázak: mind, mind a költészet örök formájába kívánkozó, elröppent életdarabok. Ady Endre csodálatos, mély megérzése az, hogy az ember életének minden pillanata szenzáció, nagy, súlyos dolog, mert: egyetlen, t. i. a halál perspektívájából nézve soha többé vissza nem térő. Életünk legkisebb mozzanatait is nagyszerűekké teszi egyetlen voltuk, páratlanságuk, mert átélt életünk soha többet vissza nem tér; tehát: a halál kiemeli és széppé teszi életünket.

Tóth Árpád életlátásának költői volta most már ott dőlt el, hogy ő is ösztönösen a halál szempontjából, sub specie mortis, ami annyi, mint: sub specie aeternitatis nézi és éli az életet. Tóth Árpádot is tragikusan segíti ebben a magasztos pontról való nézésében a benne őrlő halál, a hárombetűs rém, a TBC. Adynak is megvolt egy másik halálos baj árán ez a sub specie mortis-aeternitatis látása; így két igazi költő példája ad szomorú igazságot ennek a különös jelenségnek: a művészet rokon a halállal, jobban mondva: a művészet a halál függvénye. Ady rettenetesen viaskodik ezzel a benne feltámadó ösztönnel, Jákob harca ez az Istennel; Tóth Árpád, a szelid, lányos lelkű költő, meghajlik a változhatatlan előtt, csak édes panaszának selyem kendőjével törölgeti lelke fényes verejtékeit. Tóth Árpád passzív szerepe meghatóbbá lesz a halállal, az elmulással szemközt, mint az Ady aktív, csatázó rohamai; éppen ezért Tóth Árpádot a szánalom, a megsajnálás rokonszenvesebbé teszi s közelebb hozza hozzánk.