Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal
(REGÉNY)

Natasa Grigorjevna Gaidarova kisasszony történetét veszik itt.

A mottója nem új.

Natasa kisasszony, mondjuk így: fölvilágosult és szabadabb erkölcsű hölgy létére, már akkor többszörösen nem volt ártatlan, mikor még minden látszat erre vallott és mikor még Natasa kisasszony a tisztesség árgusszemei közt lavált botlásaival.

De itt jön a fájdalmas fordulat.

Natasa kisasszony, bár sűrűbben bukott el életében, mint ahány csillag nyárutói éjeken esik le az égről, Natasa kisasszony mégsem tudta végül plusszal zárni le gyönyörei főkönyvét.

Erről szól ez a történet.

*

Aki itt ezt a történetet közreadom, Nagy Ferenc ujságíró vagyok.

Mert bár eredetileg úgy terveztem, hogy egészen magának a Natasa kisasszonynak édes szájába adom a szót, aztán kénytelen voltam lemondani erről.

Natasának ugyanis bizonyos szituációk megérzékeltetésénél olyan fortélyos és zavaros az előadásmódja, hogy csaknem érthetetlen maradnék, ha hűen követném őt benne.

Kiegyeztem tehát ötven százalékra.

Mindenütt a Natasa bájos szájába adom a szót, ahol lehet és én csupán mélyreható és szellemes megjegyzéseimmel kísérem elbeszélését, vagy a folyamatosságot kívánó részleteknél beszélek itt magam.

Különben is körülbelül így jutottam Natasától ehhez a történethez, kérdezősködések révén és ezernél valamivel kevesebb éjen át, mint a kegyetlen sah Seherezádétól.

Natasa, vagy ahogy neveztem, Sa, nekem drága barátnőm. Olyan, akivel kölcsönösen semmi más nem köt össze, mint hogy minél több kellemes órát szerezzünk egymásnak.

Azt majd a végén, hogyan jutottam Sa ilyen barátságához.

Most már végeztem ezzel a bevezetésfélével és gyerünk a mesével.

*

Milyen nő volt Sa?

Zöld legényke koromban egy öreg barátom, a magyar piktúra egyik atyamestere, azt mondotta nekem: - Ferikém, jegyezd meg magadnak, ezer nő közül csak száz van, aki után érdemes megfordulni. E között a száz között csak tíz van, akik után érdemes utána is menni. Aztán a tíz közt van egy, aki után méssz, mint a maszlagos hal a kosárnak, ha akarsz, ha nem.

Ez az igazság! Vannak az istenségek legáldottabbikának, a szerelem istenének különös kegyében született nők.

Nem az istenségek, vagy az ő hibájuk, hogy az a drága ajándék, amit a szív hordhat, hogy a vérük mohóbb és buzgóbb, sokat és nagyon tudjanak szeretni, átokká is válhat. Az ilyen nők számára a vágy drágalátos varázsló, de könyörtelen orgyilkos is egyben, aszerint, hogy az útján járnak, vagy ellene cselekesznek.

Ez a nő volt Sa.

Ez a nő csupa jóság volt és csupa játékos kedély. De fekete, kissé mongolos vágású szemeiben olyan fény villódzott, mint a lázbetegekében. A neme gyöngeségének tékozló, édes, korlátok előtt vak láza.

Sa sötétpiros szája mindig nedves volt és a két arcán is ennél alig halványabb piros folt égett, mint a sorvadásosokén. Sa pedig soha életében nem volt sem tüdő-, sem egyéb beteg. A termete ugyan közepesnél kisebb volt és szikár, de a mellkasa és a vállai szinte fiús arányúak voltak és Sa egész gyönyörű vonalú testén valami olyan meleg érzett, mint aki hacsak szerelmes vágyban nem reszketett, fagyban sohasem.

Bánomisén! Mondjuk, hogy Sa egész mivolta kokottos volt. Ez tényleg rá a leghelyesebb megjelölés. Pedig érdekes, hogy Sa sohasem használt rúzst vagy púdert az arcára. Mégis, ő maga mondta nekem, hogy már gyermeklányka korában is olyannak tünt az arca, mint egy kifestett, éjszakázó kokotté.

Arra is emlékezett Sa, hogy még mint egész pici lányka, mindig furcsa lángot látott a férfiak szemében, ha őt figyelték és remegést észlelt a férfiak kezén, ha ölükbe vették és megsimogatták. És ez az érzés kölcsönös volt benne is, minden férfi iránt.

Sa maga ezt szószerint így mondta: - Tudja, én mondhatom magának, hogy egész picike koromtól fogva előttem nem volt utálatos férfi. Még a vén szénhordó ember sem. És nem tehettem róla, hogy akármelyik mellett mindig valami disznóság járt az eszemben.

A Sa családja föltétlen tisztességes, sőt félig-meddig előkelő népség volt. A Sa tömör elbeszélése szerint:

- Papa orosz volt, mamám német. Mert papa előbb külföldi követségen volt hivatalban és ott vette el mamám. Mi is ott születtünk, én és két nővérem Bécsben és már nagyok voltunk, mikor visszatértünk Oroszországba. Én, meg két nővérem sokáig jobban tudtunk németül, mint oroszul. Oroszországban az iskolában is németnek csúfoltak. Apuska meghalt aztán és attól fogva mama Oroszországban is inkább két, vagy három német családdal érintkezett. Úgy is volt, hogy Németországba költözünk. De aztán mégis Oroszországban maradtunk.

A lényeges az, hogy Natasáékra édesapjuk nem hagyott vagyont és Natasának nővéreivel tanulniok kellett.

Erről az időről még csak annyit tudok Natasától, hogy az édesanyai fegyelem nem volt fölötte szigorú.

Hogy ennek dacára a Sa nővéreinek se elvben, sem in praxi nem jutott eszükbe rést ütni a polgári tisztesség falain, ez csak azt mutatja, hogy az efféle egyesegyedül véralkat kérdése.

Sa már a középiskolában, az intézetből egy vakációra jövet elbukott. Azt mondja erről Sa, hogy még csak azt sem tudja, hogy az illető, aki első csókjával dicsekedhet, tetszett-e neki? Egy fiatal, távoli rokonuk volt az illető, a Sa apjának a családjából. Arról volt szó csupán, hogy ezzel a fiatalemberrel Sa ellenőrizetlen lehetett együtt egy kisebb fürdőhelyen. Egy meleg, nyári éjjel Sa nővéreivel és a fiatalemberrel együtt a réteken csatangolt. A Sa két nővére a sötétben elmaradt és Sa meg a fiatalember a fűben hemperegtek és kiabáltak utánuk. Eközben lett vakmerő a fiatalember és Sa, azt mondja, alig ellenkedett vele. Egyáltalán azt állítja Sa, hogy alig volt tisztában az eset jelentőségével. A nővérei nemsokára visszaérkeztek és aztán éppúgy hancúroztak tovább a réten, mintha mi sem történt volna. Sem azután nem volt semmi érzelmeskedés Sa és első szerelme közt. Se levelezés, se titkolózás, se találkák. Natasáék a fiatalember szüleinek vendégei voltak és az eset után két nap mulva hazautaztak.

*

Sa első valóságos szerelme, vagy hát szeretője egy Ochranin nevű fiatal filozopter volt.

Sa akkor nem volt még egészen tizennyolc éves. Az egyetemre járt egy fél évig, aztán kimaradt.

Ez alatt a félév alatt Ochranin kosztban és kvártélyban volt Natasáék házában.

A Natasa egyik nővére férjhez ment. A másik nevelőkisasszony lett vidéken. A Sa édesanyja, mint mondja, nemcsak nagyon lágyszívű, kijátszható nő volt, hanem, hogy a Sa szavait idézzem édesanyjára:

- Őneki az esze ágában sem volt az, hogy egyáltalán lehet tisztességes úrilánynak egy férfival viszonya. Azért mama tulajdonkép nem is ügyelt rám és nem is féltett.

Ochraninnal Sa együtt tanult naponta a házukban s nyugodtan járt be az Ochranin szobájába.

Ez az Ochranin, mint Sa is beszélte és én is utánajártam, aztán jelentős vezetőember lett a kommunista Oroszországban.

Még akkor, egyetemi hallgató korában írt Ochranin egy kisebb munkát az emberi berendezkedés ferdeségeiről. Natasa ennek a kis munkának a neki dedikált egy példányát rendelkezésemre bocsátotta.

Hát persze, sok fantasztikus marhaság van benne. De úgy, mint írásmű, okvetlen érdekes. Nem különös, hogy a munkából pont az a hely van aláhúzva vörös ceruzával, ahol ez a fiatal világtatarozó a szerelemmel foglalkozik?

Lemásolom ide ezt a részt. Akinek unalmas, az lapozza tovább olvasatlan.

*

«Ebben a tekintetben - (úgymond Ochranin) - nemcsak ostoba, csökönyös, de nevetséges és szánalmas a mi társadalmunk fölfogása. (Mármint a nemi ügyekben.) Elvégre, hogy ebből fogan a legtöbb testi és lelki nyomorúság és tragédia, ez csak azt jelenti, hogy ennél az emberi vágykielégülésnél egyszerűen kigyógyításra váró lelki betegségek állanak őrt. Semmi egyebek. Nem gazdasági kényszerek és korlátok. Egyszerűen a mai emberi lélek hamis irányú fölfektetettsége, amely úrrá hagyta lenni magán a beteges szeméremérzést, gyávaságot és a poltrohonság legszükségtelenebb érzéseit, az önmagáért való féltékenységet és irígységet.

Mert csak egy kérdést.

Száraz statisztika, hogy jelen társadalmunkban nő kétszer, sőt néhol háromszor annyi van, mint férfi. Már most azt kérdem a mai berendezkedésünk helyeslőitől, nem is szólva a szerelmi kilengések és a prostitució dühös ellenzőiről, ami mégis csak valami kényszeredett és gyáva megoldás, azt kérdem tőlük, mi történjék a társadalomnak ezzel a fölöslegével, hacsak a kasztrálásra, vagy a radikális kínai módszerre, a csecsemőirtásra nem gondolnak? Hisz itten egyszerűen fölöslegesen szenvedő tömegekről van szó, amelyeknek semmi helyeselt módjuk nincsen beleilleszkedni a mai társadalom kereteibe a világon senkinek sem ártó vágyaik kielégítésével.

Igen, ez a legcsudálatosabb! Amíg a társadalmunk minden másra igyekszik is, tud is jóindulatú és enyhítő megoldásokat találni, ezzel a kérdéssel szemben csak vaskalapja, vagy gúnykacaja van. Egyáltalán úgy viselkedik minden intézményünk a nemi ügyekkel szemben, mint egy kapkodó idegbeteg.

Valóban nem tetszik véletlennek, hogy az egész mai kultúránk önfertőzők, epilepsziások és flagellánsok, stiliták tömegjárványának felléptétől számítja kezdetét, mely a derűs, hedonista, álszemérmektől mentes klasszikus kor romjain kezdett hiénavonításába.

A mai felfogásunk, a szerelmi ügyeket illetőleg, valami érthetetlen mazochizmuson alapszik, mely a kielégítetlenség gyötrelmeit nevezi ki főerényévé. Az egészséges ösztön csak emögött bujkál, ahogy megbocsátó humorral teszi túl magát megcsalt férjek s más ügyesebb kalandocskák hőseinek ügyein.

De kérdem, minek nem nézni komolyan és egyszerűen ennek a kérdésnek a szemébe? Hát nem az egyetlen cél, hogy az emberi boldogság felé keressünk helyes utakat?

Ám, hogyan történik ez, igazán érdemes a megfigyelésre. Csak egy nagyon eklatáns példát.

A rendből való kihágók szenvedéseinek enyhítésére például már a kereszteken és kínpadokon át eljutottunk az irgalmas villanyszékig. Ezzel szemben a házasságnak nevezett önfertőzési procedurákban és az ifjaknak és szüzeknek egészségtelen és utódokra kiható kényszerű önmegtartóztatási gyötrelmeit illetőleg hátrább vagyunk az ószövetségnél.

Szóval szinte őrjítően mulatságos, hogy emberi problémának a halál felé való út fontosabb, mint az élet felé való. Negatívumok a pozitívumoknál.

De beszéljünk másról is. Az alkohol élvei például, amelyek hatásukban kimutathatóan rombolóak, korcsosítóak, ernyesztőek, voltakép béklyókat sem ismernek. Mondjuk, ez mindegy. De hát minek nyögi a korlátozások ezer vétóját még csak az egészséges szerelmi kielégülés is, nemhogy a kicsapongás, holott ez nem letargizáló, hanem akcióra késztő szenvedély? Még csak munkára is alkalmasabb a nemileg kielégült egyén. És mégis úgy van, az éhes, sőt az italra, a narkotikumra szomjas egyén nyugodtan hangoztathatja vágya jogát, ezer szánalomra és értésre akad, míg a nemi nyomorban sínylődő ember csak kacajt, vagy fenyegető megvetést arathat.»

*

Szóval Ochranin egy ifjú világjavító volt. Többek között természetesen a szabad szerelem dühös híve.

Most jön a legjobb vicc.

Mikor megkérdeztem Sától, hogyhát természetesen ő is az Ochranin elveit vallotta a szabad szerelemről, sőt talán az Ochranin elvei tántorították le az erkölcs útjáról, Sa valóságos pulykaméreggel csattant föl:

- Hogy gondolhat ilyen marhaságot?

- Hát hogyan? - kérdeztem tényleg kíváncsian. Mire aztán Sa ilyenféleképp pattogott:

- Azt hiszi, én nem mondtam meg Ochraninnak a szemébe is, hogy egy emeletes hülye? Hogyan gondolja ő, hogy minden tisztességes nő és minden tisztességes család elkezdjen az ő nagy szája szerint össze-vissza viszonyba kezdeni, akinek akivel tetszik? Talán nem akarja az egész világot megváltoztatni? Mit akar a tisztességes emberektől? Hát ha ostobák, legyenek ostobák. Őtet nem bántják és engem sem bántanak, ha azt teszem, ami nekem tetszik.

Aztán Sa így folytatta: - Én úgy utáltam Ochranint, mikor folyton ilyen forradalmas papolásokat tartott nekem. És most is azt mondom, bár lett volna elég esze a cárnak, hogy ezeket a félbolondokat halomra lövette volna még idejekorán. Most nem volnának Oroszországban az urak ezek a ronda, büdös kommunisták. Az embernek lesül a képe!

Sejtik, hogy erre a beszédre egészen elhültem. Lefeküdtem a diványra és úgy röhögtem aztán.

- Mit röhög ezen? - indignálódott Sa.

- Nahát, - próbáltam megmagyarázni neki viselkedésem indokát, - ez csak különös, nem? Hogy valaki, mint maga is, elvben gyűlöli azt, amit in praxi űz.

Erre Sa azzal felelt, hogy: - Minek gyűlölöm én azt? Nem! De ha valaki ilyesmit sem lát természetesnek, az csak olyan félkótya, mint Ochranin.

- Meg mint én, köszönöm, - feleltem.

- Igen, - hagyta helyben Sa. - Én csak azokat a frázisokat utálom gyomromból, meg azokat, akik ezeket szavalják. Tegye meg valaki, amit akar és fogja be a pofáját. Csak nem akarhatta tőlem olyan hülye, mint Ochranin, hogy menjek a mamához és a professzorhoz és mondjam neki, hogy én vele akarok aludni, mert nemileg érett vagyok és szidjam le a hugomat, amiért gyónni jár a pópához és nem engedi meg se csókolni magát a vőlegényétől, pedig már ő is nemileg érett? Mert Ochranin szerint ezt így kellett volna az egész világon. Micsoda marhaság ez? Úgy látszik, maga is éppúgy nem akarja ezt érteni.

Ilyenkor volt Sa a legdrágább előttem. Ahogy méreg gyötörte, hogy szavaival nem tudja plauzibilissé tenni a szavak csődjét és haszontalanságát a valósággal szemben, a ténnyel szemben, tehát az igazsággal szemben. (Ha ez igaz!)

*

Egyébként ugyanezen beszélgetés alatt azt mondhatnám, Ochranin személyén át, szemléltetőleg levezette és megindokolta Sa egészen, furcsa konzervativizmusának helyességét:

- Na és mit gondol? - mesélte: - Én már másnap a lecke alatt hozzádűltem és megszorítottam az Ochranin kezét. Azt hiszi, valami? Semmi. Azt már ismeri az ember maguknál. Mintha valósággal megijedt volna tőlem, hogy le akarom fogni. Hebegett. És aztán papolt, szavalt, mindezekről, amiket itt írt meg. Már bementem a szobájába. Leültem a diványra, úgy, hogy direkt jó helyet hagyjak neki. Se a cseléd, se mama nem volt otthon. Azt hiszi, elértem valamit? Láttam, hogy reszket. A szeme forog. Erre mi jön? Megint szaval és szaval Ochranin. Tudja, hogy milyen dühös voltam? Majdnem sírtam. Sírtam is, akkor este, mama mellett az ágyban. Mit akar hát tőlem ez a szerencsétlen állat? Nem tetszem neki?... Nahát azt tudtam, hogy ez nem az oka. Láttam, hogy majd kiesik a szeme, ahol meglát. Én, az egyszer biztos, hogy már első nap megutáltam volna Ochranint, ha nem lett volna különben egész szép ember és ott nem lakott volna nálunk, ahol egy nap tíz alkalom volt, hogy azt tegyünk, amit akarunk. Dehát ez így fog szavalni nekem a világ végéig, amíg megőrülök... Nahát aztán, végül, egy este, az utcán, mikor az egyesületből jöttünk, ott kezdte velem, hogy mert végre beszélni legalább. Akkor nem hebegett és nem reszketett, hanem először folyvást röhögött. Ha nem láttam volna már, hogy milyen gyáva, hát szinte azt hittem volna, hogy kínozni akar és csak szemtelenkedni velem. Azt mondta legelőször, hogy: vajjon ő konveniál-e nekem, mint férfi? Így mondta, konveniál. Erre emlékszem. Itt aztán már mert. Én persze nem mondhattam neki rögtön, így nyiltan, hogy meg akarok őrülni érte. Mert azok után már tényleg majdnem útáltam néha... Na aztán: hogy ő szerelmes belém, hogy ő szenved, hogy... szóval, hogy nem kaphat meg és így tovább. Elkezdte azon, hogy feleségül nem vehet, mert inkább agyonlövi magát, semhogy föladja az elveit. Végül: legyek okos. Ne gyötörjem őt. És erre a papolás, a társadalmi berendezkedés... Elég az hozzá, hogy a lépcső tetején összecsókolt végre... Én már nem is emlékszem. Nem nagyon, de egy kissé persze ellenkeztem. Csak úgy, hogy: nem tudom, én félek és hogyan gondolja?... Nahát mit tegyek vele ott a lépcsőn? És én mondjam neki nyiltan, hogy én a szeretője akarok lenni? Mert ezt követelte majdnem tőlem. Hogy ő csak saját, független elhatározásom alapján kíván engem. Ő a nőket egyenjogúnak tartja a férfiakkal és a többi. Szavalj, Ochranin!... Elhiszi maga, hogy nem is sejti, milyen rettenetesen ostoba férfiak vannak?... Azért közben volt néha nagyon kedves is. Ahogy hízelkedett és szerelmet vallott, mikor már belejött. És később, mikor már viszonyunk volt, persze más lett... De ahogy aztán elmondta, hogy neki már négy szeretője volt, parasztnők, akiket nehezen csábított el, hát nem mondtam neki, de gondoltam: na ugyan, ha téged nem akar egy nő magának, akkor a csábításod felől... ojjé!... Szóval csak azt akarom mondani, - zárta be Sa visszaemlékezéseit, - hogy az ilyen hülye, mint Ochranin, aki ezekkel a frázisokkal akarja fölszabadítani a nőket, hogy viszonyba kezdjenek akikkel akarnak, hát így néz ki! Én például, mondhatom magának, első nap el voltam készülve mindenre, mikor bementem a szobájába, de abból, amit ebben a híres könyvében írt és amennyit szavalt nekem Ochranin, ma sem érdekel egy szó sem.

*

Ochranin aztán, mint minden jóravaló ifjú orosz forradalmárról előíródott, elcsípette magát a muszka detektivekkel valami titkos társaság gyűlésén és ezzel megalapozta későbbi karrierjét.

Ugyanez a tény rekeszti be Sa német és francia szakos tanárnői pályáját az egyetemen.

A detektivek természetesen Ochranin szobáját is felkutatták Natasáék lakásán és Natasát és anyját is előállították és kihallgatták Ochranin üzelmei felől.

Natasa anyja holtra rémült és ennek lett az eredménye, hogy az egyetemre sem engedte többé Sát.

Nagyon érdekes, amit Natasa az Ochranin-féle összeesküvésről mondott. Ezeknek a fickóknak sejtelmük sem volt róla, hogy mikor ők a cár abszolutizmusa és rendőrkormánya ellen tevékenykedtek az emberi szabadság és jólét szent ügye érdekében, hát tulajdonkép egy pénzeszsák ügyét segítettek lebonyolítani.

Egy nagy gyárvállalat konkurrensének ügynökei akartak zendülést szítani a gyárvállalat munkásai közt, egy nagy szállítás előtt. A legjobb pedig az a dologban, hogy a konkurrens vállalatban magának a cári család tagjainak is voltak részvényei. Ochranint éppen akkor fülelték le társaival és a munkások közt elterjesztésre szánt nyomtatványokkal, mikor Ochranin neszét vette valahonnan az egész ügynek és a titkos gyűlésükön szóvá akarta tenni.

Sa is onnan tudott az egészről, hogy Ochranin előző nap fölháborodva fejtegette előtte az egész cselszövényt.

Mindez persze nem mentette meg Ochranint kétévi kényszermunkától.

Sa aztán mégsem szakított egészen az egyetemmel. Azaz összeköttetésben maradt az egyetem egy másik ifjú tagjával.

A neve azt hiszem Pjtor, vagy Ptjor, vagy Pjotr volt. (Többször nem variálom, mert kitörik a tollam hegye.) Már Ochraninnal való barátsága idején féltékenységi jelenetei voltak Sának Ochraninnal Pjtor miatt.

Csak azért tartom mulatságosnak a megemlítését, mert Sa hozta föl az esetet, a saját életfölfogásának helyessége mellett, az Ochraninéval szemben újólag.

Ugyanis, mikor Ochranin féltékenykedni kezdett Pjtorra, Natasa Ochranin saját nézeteit citálta az Ochranin fejére, a vágyak szabad jogáról.

Szóval Pjtor teljes hódítása csak technikai akadályokba ütközött, míg Ochranin Natasáéknál lakott. Nagyon komplikált dolog lett volna Sának Pjtorral kezdeni komoly viszonyba.

Ezért maradt ez a viszony Pjtorral, az Ochranin bekóterezése utánra.

Erről a Pjtorról, második szeretőjéről, Sa valahogy tárgyilagos és elismerő hangon beszélt: - Egy rendes fiú volt, - mondta róla.

Nem írt és nem szavalt. Táncolni, korcsolyázni és italozásokra jártak Natasával.

Azonkívül Sa és Pjtor elhatározták, hogy a színi pályára lépnek.

Sa valameddig iskoláztatta is a hangját egy énektanárnál és valami zúg-sziniiskolafélébe is jártak Pjtorral Sa édesanyjának tudtán kívül. Itt Sa énekelt, vagy táncolt, vagy mind a kettőt művelte. De aztán a dolog abban maradt valamikép.

Máskülönben Sa Pjtorral kisebb szállókban találkozott. Mert anyja az Ochranin-eset óta nem akart több egyetemi ifjat látni és így Pjtort nem merte Sa fölhozni lakásukba. Pjtornak pedig három szobatársa volt.

Az egész ügyet azonban Sa újra bizonyos paradox megállapítással zárta le:

- Undok volt Ochranin azzal a folytonos papolásával. De legalább befogta a száját. Ez a piszkos Pjtor, tudja, eldicsekedett vele, hogy megkapott engem. A húgom is meghallotta egyik lánytól és mama is. Szerencsém, hogy mama nem hitte el.

*

Eközben Sa, mint húga is, nevelőkisasszonyi állást keresett.

Végre egy nagyon előnyös ajánlat érkezett egy jószágigazgatótól az osztrák határszélről.

Ekkor aztán Natasáék eladták adósággal terhelt házukat, a Natasa anyja férjes nővéréhez költözött, Natasa pedig pakkolt Zndrovickihez, a jószágigazgatóhoz.

Zndrovickiről aztán Sa odaérkezésével kiderült, hogy nem jószágigazgató, hanem bérlő. Egy nagy grófi uradalomnak egy nagyobb majorját bérelte. De ez nem járt Natasára különösebb kárral.

Zndrovickiék meglehetősen tehetős emberek voltak. Afféle kiöltözött pugrisok. Ezért szerettek nagyzolni.

A majorsági épületet kastélynak nevezték. Bár Sa azt mondja, hogy csak egy szimpla, emeletes épület volt.

Egy domb tetején állt, ahonnan le lehetett látni a félkörben elkanyarodó folyóra. És a ház körül nagyobb kert, vagy hát Zndrovickiék szerint park volt.

A ház gazdasági épületei mögött egy kis falu húzódott meg egy fenyves alatt. A folyó mellett pedig két vasútállomásnyira egy nagyobb mezőváros volt, a kerület székhelye és nevezetes búcsújáró hely, a rendes, csodatevő Szűzzel, Pogoljew nevű.

Sa, amint meséli, hamarosan uralkodó szerephez jutott a Zndrovicki-családban. Mert akármennyire alkalmazottjuk is volt Natasa, Zndrovickiékhez képest a művelt, nagyvárosi dámának számított. Majdnem afféle hoppmesternői szerepet töltött be Zndrovickiéknál. Mérvadó lett a tanácsa a szalvétafölrakástól a fogpasztáig mindenben.

Zndrovickiné fiatal asszony volt még s ő volt különösen az, aki annak ürügyével, hogy egyetlen, tizenöt évében járó lányuknak, Szonjának majd jó pártit szerezzen, nyilt házat akart vinni.

Sa a maga tömör jellemzésével ezt jegyezte meg Zndrovickinéról:

- Tudja, többször majdnem azt is tőlem akarta tudni, hogy vajjon egy úriasszony, akinek húszszemélyes asztali ezüstje és kocsija van, ellehet-e anélkül, hogy megcsalja a férjét?

Sa természetesen a Zndrovicki-családban és annak környékbeli ismerősei előtt mint szigorúan fedhetlen úrileány szerepelt.

Ellenben úgy egyezett meg Zndrovickiékkal, hogy heti egy szabadnapját havonta négy szabadnapban egyszerre vehesse igénybe. Sa férjes nővére öt óra távolra lakott vasúton. Sa négy szabadnapját nővérénél töltötte.

Azaz a legelső négy Szabadnapját Sa nővérénél töltötte. A második szabadságán megismerkedett a vasúton egy fiatal földbirtokossal. Azontúl Sa a fiatal földbirtokossal töltötte a havi szabadságát.

Erről Sa csak annyit említ, hogy ez volt az első férfi, akitől ajándékokon kívül pénzt is elfogadott.

Jól emlékszem, hogy mikor ezt mesélte el nekem Sa, pirult, akadozott és mentegetőzött. Valósággal szemléltette előttem a helyzetet, mekkora jelentőségű volt neki, mikor úgy érezte, csókja viszonzásául fogad el pénzt először.

Akár száz hasonló utóbbi esetről egészen nyugodtan beszélte barátairól, hogy ekkora, vagy akkora összeggel támogatták.

Ezenkívül Sa ezt a fiatal földbirtokost még a kommunizmus ellen való gyűlölsége jogának főérvéül emlegette. Ilyenformán:

- Tudja-e, az a Zndrovicki egy sült, kéknadrágos paraszt volt. Nahát, ez ezeknek a vérükből való volt, akik most az orosz urakat gyilkolják halomra. Molnárlegény volt Zndrovicki a grófnál és úgy lopta tele magát. De ha maga látta volna, hogyan nyúzza Zndrovicki saját véreit. Azon én elképedtem. Alexi pedig (így hivták a Sa földbirtokosát) éppen 913-ban majdnem tönkrement, mert rossz év volt és egy kopek árendát sem hajtott be azért a parasztjaitól. Nem a cári uralom volt a hibás, hanem aki piszok ember a cár alatt, piszok a kommunizmusban is.

Általában Sának semmi érzéke nem volt a kollektívnek nevezett világszemlélet iránt. Csak a legtisztább individualista fölfogásban tudta látni a dolgokat. Ebbe azért egészen belefért, hogy nem is a kapitalista, de direkte a feudális társadalmi berendezkedéssel rokonszenvezett. Tisztelte a rangot és a születésadta kiválóságot, bár ő maga egyszerű polgári család sarja volt.

Én erre természetesen nem mondok se bűt, se bát. Nem felelek regényalakom meggyőződéseiért.

*

Sa mikor Zndrovickiékhoz került, az az év 1914 volt.

A hadrakelt orosz seregek fölvonulása Zndrovickiéknél érte Natasát.

Természetesen szó volt róla, hogy menekülni kell a veszélyes határszélről.

De aztán erről a szándékról végleg letettek. Először is elég messzinek vélték a határt, hogy az ellenség egész addig ne törhessen be ahol laktak. Aztán pedig az általános optimista vélemény szuggesztiója tette egészen értelmetlenné a menekülés gondolatát.

Zndrovicki és Sa többet beszéltek arról, hogy a téli toalettjeiket Bécsben fogják beszerezni, ahová az orosz seregek rövidesen bevonulnak.

Az első hetek egészen ezt a hitet igazolták. Zndrovickiék háza, a környék, soha bőségesebb és vidámabb napokat nem látott, mint amilyeneket az átvonuló és beszállásolt orosz sereg hozott oda.

Pénz dögivel. Dupla árak minden legutolsó csibéért és szem kukoricáért. Dáridók.

Natasa csak arra emlékszik, hogy azok alatt a napok alatt valami bódult férfilázban élt. Százszor, örömmel föláldozta volna életét, ha nem nő és a harcosokkal együtt a csatamezőre mehetett volna.

Azt mondja Natasa, hogy folyt is közte, meg egy orosz csapatkapitány között egész komoly tárgyalás arról, hogy a kapitány Natasát katonamondurban a századával csempészi ki a harctérre.

Csak természetes az is, hogy Sa kedveseinek a sorszáma ebben az időben kettővel szaporodott. Egyik ez az orosz kapitány, a másik egy orosz hadnagy volt, folytatólagosan. Persze a Zndrovickiék tudomásának teljes mellőzésével.

*

Ezekbe a vidám napokba azonban hamarosan beleszólt a hadiszerencse változása.

Sa persze előbb megismerkedett a háború valódibb képével. A nyalka mundúrok helyett elkezdett visszafelé özönleni a front felől a véres, roncsolt, rémült, mocskos sebesültek tömege.

Natasa is ápolt, mint többi nőtársai, az iszonyat és a részvét könnyeinek új szenzációi közt.

Ez a helyzet aztán addig stagnált, amíg az osztrákok valahol messze átszakították az orosz frontot és az osztrák csapatok oly gyorsan kerültek a mögé a vidék mögé, ahol Natasáék laktak, hogy menekvésről szó sem lehetett.

Szerencséjüknek Natasáék azt tarthatták, hogy így kikerültek a közvetlen harcok közeléből.

Egyik hajnaltól a másikig élték át, ahogy saját fejükvesztett katonáik keresztülzúdultak a vidéken, a folyón.

Néhány srapnellfelhőcske az égen. Néhány puskalövés. Azonkívül némi dúlás és fosztogatás a birtokon. Mindössze ez volt, amivel Natasáék megúszták ezt a hajcihőt.

Másnap vagy harmadnap már teljes rendben egy ellenséges, osztrák lovaspatrul jelent meg a falu felől. Aztán egész ármádiával jöttek az ellenséges csapatok.

Persze ez már több jajveszékelésre adott okot Zndrovickiéknak, ahogy az ellenség már kevésbé respektálta a magántulajdon szentségét.

De ez az első hevesebb fölfordulás sem soká tartott. A helyzet újabb fázisát a Major Jäger megjelenésétől tudja számítani Natasa.

És itt hadd vegye maga Sa át kissé a szót.

*

Tudja, addig hol tömve volt az egész ház és az egész falu katonasággal, hol kitakarodtak mind. Azt képzelheti, micsoda rémhírek jártak az osztrákokról. Még azt is mondták, hogy gyermekeket sütnek meg és esznek meg.

Én, Zndrovickiékkal együtt úgyszólván a szobából ki nem mertünk mozdulni. Néha majd ránktörték az ajtót. De aztán mindig megszabadultunk és oda nem jött be senki a Zndrovickiék egymásba nyíló háló- és nappali szobájába.

Aznap reggel is, úgy tetszett, már egy szál osztrák sincs a házban. De mi Zndrovickinéval ki se mertünk még nézni. Éppen Lermontov: «Korunk hőse» című könyvét olvastam, emlékszem. Zndrovicki ment csak ki, megnézni, mi van?

Egyszerre csak bejön Zndrovicki és engem hív: - Jöjjön kisasszony, magának kell beszélni a tábornok úrral.

Hát az udvaron, lovon ülve, vagy négy osztrák tiszt. Az egyikük elé visz Zndrovicki.

Tudja milyen volt? Éppen olyan volt ez az osztrák tiszt, mint a cigarettapapíron a török. Egy gyönyörű ember. Az arca olyan pirosfehér volt, mint a tatáralma. És nagy, fekete bajusza.

Mikor engem meglátott, a sapkájához emelte a kezét és egészen jól megértettem, ahogy bemutatta magát nekem: - Major Jäger!

Képzelje el ezt a meglepetést! Bocsánatot kért tőlem, hogy lefárasztott. De tolmácsnak kellek. És így tovább.

Arról van szó, hogy Zndrovicki a major oltalmáért rimánkodott, hogy tönkreteszik az egész birtokát és koldusbotra juttatják.

Tudja, én magam szégyeltem magamat, hogy milyen jajgatást csap Zndrovicki és hogy mer tiltakozni minden malacért, mintha nem ellenséggel állana itt szemben.

Tudja, a major még inkább szánakozó arcot csinált Zndrovickire, mint én. Végül aztán a major is mosolygott már, mikor nekem mondta, hogy mondjam Zndrovickinek: tűrtőztesse kissé magát, utóvégre háború van!

Nahát aztán a major még azt mondta: amíg ő itt van, a személyünk biztonságáért garantál, ha károk érték és érik Zndrovickit, sajnos, csak kevés rekompenzációt tud maga részéről megigérni, mert ezt majd csak a béketárgyalások intézik el, mindenesetre az ő emberei ellen meghallgatja majd a panaszt és büntetést kapnak, ha megérdemlik valamiért.

Aztán még arról volt szó, hogy mi Zndrovickiékkal egyetlen szobánkba kell összeszoruljunk. Dehát ezt már sajnálta a major, hogy nem segíthet rajta. Sok embere van és azok sem tanyázhatnak az ég alatt.

Különben pedig a major azt mondta, bármi ügyben legjobb, ha Herterich kapitány úrhoz fordulunk. Ő fog intézkedni itt mindenben.

Akkor néztem először a Herterichnek a vörös pofájára. Nahát ez annál inkább megijesztett, ott, a major mellett a lovon.

Az őrnagy azzal be is ment a földszintre, ahol már berendezték neki a nagy szalónunkat. A két másik tiszt is ellovagolt.

Herterich maradt csak ott. Leugrott a lóról és előbb az ujjával intett nekem és Zndrovickinek, hogy majd beszél velünk, aztán rettentő patáliát csinált. Egy csomó katonaszekérnek az embereire ordított, káromkodott, aztán a szakácsokra, aztán egy sorbaállított katonacsapatra. Egy katonát pofonvágott, a másikba belerúgott.

Nekünk úgy tetszett Zndrovickival, még a falak és a fák is reszketnek a ház tájékán attól, amit ez a Herterich csapott.

- Na, erre az emberre vagyunk bízva! - mondom Zndrovickinak oroszul, közben.

Mellettünk állt a manipulant őrmester. Ez egy kövér fiatalember volt. Csak mosolygott, hogy látta, remegünk a Herterich ordítozásán. És aztán a manipulánt mellett egy közkatona, az irodistája, egész hangosan és nevetve azt mondja előttünk:

- Hát még az orosz hadsereg hogy félne Herterich kapitány úrtól, ha azzal lenne ilyen stramm!

Erre a manipulánt röhög és szinte csodálkozik, hogy mi Zndrovickival nem merünk szintén kacagni.

Tudja milyen furcsán hatott rám legelőször ez a dolog? Hát ezek így beszélnek?

De már jött oda Herterich.

Úgy képzelje, egy magas ember, ilyen vállakkal. Az orra így fölfelé tűrve. A haja vörös, a bajusza vörös, a szempillája vörös és a keze is csupa vörös szőr, mint egy dühös vörös, ekkora majom. És képzelje, a szemöldöke fehér. Majdnem fehér. Majdnem a szeme is olyan fehér, mint a fagy, amire a napon árnyék esik. Így néz ránk: bühhh! És a kezét még töröli, ahogy a katona képéről ráragadt a piszok.

De azért egészen udvariasan mondja: - Bocsánat, hogy megvárakoztattam magukat. Itt különben, - ezzel körülnéz és a manipuláns haptákba vágja magát: - Na mit akar? Mehet! - rivall rá. Azzal megint nekünk: - Itt különben nincs alkalmas időnk a konverzációra. Ha megengedik, majd fölmegyek a lakásukba. Még dolgom van.

Ezzel szalutál. Én megrántom Zndrovicki kabátját, aki beszélni kezdene.

Megyünk be a házba.

A lépcsőnél a manipulánsnak az az irodistája jött velünk szembe. Már úgy néztünk egymásra, akár régi, bizalmas ismerősök.

Mindjárt egy csomó ideig beszélgettünk mindenről. Egy darabig Zndrovicki ott okvetetlenkedett, hogy az ő vacak ügyeit panaszoljam az írnoknak. Dehát persze nekem eszem ágában sem volt. És Zndrovicki aztán otthagyott, mert mindenféle vacakért ment be a földszinti szobákba, hogy az emeletre, a mienkbe vigye megmenteni a katonáktól, holott már nem fértünk el a lomtól fönn a szobánkban.

Nahát az írnok mindenfélét elmondott nekem mindjárt, viccelődve.

Először, hogy az őrnagy fiatal házas. Elfoghatják tőle Ferenc Józsefet a Burgban az oroszok. Ő csak a póstára, a felesége leveleire kíváncsi. Különben is föl lehetne kenni kenyérre az őrnagyot, olyan jó ember.

Herterich? Herterich azért eszi az embert, mert ő akarja megnyerni a háborút. Herterich kapitány röstelli, hogy trénkommandáns és a mozgósításkor kérte magát a csapatokhoz. De a kommandó lefújta neki egy dinsztcetlivel. Azóta Herterich ezt a dinszcetlit minden fronttiszt előtt előveszi, ha jönnek a frontról a menázsba. Már egészen rongyos a cetli a tárcájában. Hogy Herterich kapitányhoz forduljak, hogy megvédjen engemet? - Erre az írnok nagyon röhögött. - Hogy az őrnagy mondta? Na, akkor azt nem tudja, kit kellene rendelni majd Herterich mellé, hogy Herterichtől védjen meg engemet. Mert Herterich él-hal a hölgyekért. Na, azért nem hiszi, hogy annyira megy, hogy erőszakoskodni fog - mondta, mikor rémülten kérdeztem.

Ennyire bizalmasan elmondott nekem mindent az írnok. Akár közéjük tartozónak tartott volna, mert németül beszéltem vele olyan jól. Máskülönben is Zndrovicki engemet tényleg úgy adott be rögtön az osztrákoknak, mint született bécsi német nőt.

*

Nahát vártuk a Herterich látogatását, - folytatta Natasa.

Délelőtt nem jött. A szobából, Zndrovickit kivéve, alig mozdultunk ki Zndrovickinével, meg lányával, Szonjával. Csak a folyosóról hallgattuk a szüntelen ajtócsapkodást, bútortologatást, ahogy a katonák berendezték maguknak a szobáikat. Bennünket azonban nem háborgattak.

Egyszerre, délután, rettentő ordítás a folyosón. A Herterich hangja. Még csak azt is behallottuk, hogy püföli a katonáit.

Egy perc mulva aztán betoppant. Egy tiszttársával jött.

Zndrovickiné teával kínálta meg őket és egészen rendes, társaságbeli formák közt letelepedtünk. Zndrovickiné mellé a másik tiszt, engem Herterich egyik ablak mellé szorított külön magának, beszélgetni.

Kifogástalanul viselkedett különben. Arról beszélgettünk s többnyire Herterich kérdezett engem, hogy: milyen élet volt az orosz front mögött?

Zndrovicki eközben nem tudta hol lábatlankodjék. A feleségét féltse-e a másik tiszttől, vagy rajtunk lógjék Herterich-hel?

Zndrovicki ugyanis egy tervet csinált ki aznap. A gróf öccse, akitől az uradalmat bérelte, osztrák állampolgár volt és Bécsben lakott. Zndrovicki útlevelet akart szerezni az őrnagytól Bécsbe. Zndrovicki miután látta, hogy az osztrákok így is fölprédálnak mindent a birtokon, hát inkább eladta a manipuláns közvetítésével minden termését és lábasjószágát a trénnek és már nekünk mutogatta tárcájában a sok osztrák bankót.

Herterich mellettem végre is megúnta, hogy Zndrovicki folyton a passzirseinnal molesztálja és gorombán rászólt Zndrovickire:

- Hagyjon nekem békét! Úgy sem értem magát. Magyarázza meg a kisasszonynak mit akar!

Herterich aztán így fordult hozzám: - Kellemetlen nekem ez a barom. Kár, hogy nincsen rá mód lerázni őket magáról. Magának persze kényes volna elkülönözni magát tőlük. De majd megpróbálunk segíteni rajta. Nagyon szeretnék jó barátságban lenni magával.

Én, tudja, előzőleg csak annyit mondtam Herterichnek, mikor Zndrovickiékról kérdett, hogy bizony, nem valami kényelmes nekem itt egy szobában összeszorulni velük. Ez persze, nem olyan hangon volt mondva tőlem, hogy Herterichet valami bizalmasságra jogosítsa. De ez az ember, tudja, mindent úgy mondott és tett, mintha föl sem tudná tenni, hogy ellenvetése lehet valakinek.

Dehát aztán csak ennyi volt.

Herterich, meg a tiszttársa nemsokára elmentek és ezzel semmi!

Hogyan magyarázzam meg magának, mit akarok mondani? Hogy ezen én valahogy csodálkoztam. Sőt még Zndrovickiné is.

Mert mondom, hogy mi már egész másra voltunk elkészülve. Tudja, mi még azon sem csodálkoztunk volna, hogyha bejön két ilyen vad osztrák katona a szobába, hát Zndrovickit egyszerűen kidobják. És aztán én, meg Zndrovickiné mit tehetünk?

A faluban lent, nem egy, de tíz eset történt így. Ezt hallottuk minden nap előbb.

És mi már Zndrovickinéval olyanokról beszéltünk egymásközt, hogy például ő csak attól fél, hogy ezek a katonák mindenféle rettenetes betegségekkel vannak tele. És Zndrovickiné csak Szonját, a kislányát féltette.

Mi addig mindig el voltunk bujva a hálószobában, ha bejöttek katonák a nappaliba és csak Zndrovickivel beszéltek, minket nem láttak.

Na érti már?

Én aztán később jöttem rá, hogy mi mentett meg bennünket, hogy nem történtek velünk olyan erőszakosságok, mint a faluban, vagy a malomban. Azért nem, mert a kastélyba mindig valami kommandó jött legelőször és a nagyobbrangú tisztek mellett mégsem mertek a katonák bármire vetemedni.

Nahát, elég az hozzá, hogy mikor Herterichék elmentek, Zndrovickiék egészen rám estek. Hogy így, hogy úgy. Zndrovicki, tudja, összetette előttem a kezét és úgy könyörgött a pogoljewi Szűzmáriára!

- Kisasszony! Most maga az egyetlen, aki segíthet rajtunk. Maga az egyetlen, aki ennél a borzasztó kapitánynál ügyesen mindent kivihetne.

- Nem tudom hogyan? - adtam nekik az ártatlant, mert különben persze tudtam, miről van szó.

- Láthatja, hogy maga tetszik neki. Én hallottam már, hogy milyen ez a kapitány a nőkkel szemben. Csak a nőkkel szemben. Ha maga kacérkodik egy kissé vele, egész biztosan passzirseint kaphatunk tőle Bécsbe. Hát nem lesz jobb magának is, ha eljöhet ebből a pokolból?

Képzelheti, hogy erre elkezdtem fölháborodva kiabálni Zndrovickinek:

- Mit mert föltenni rólam? Hogy én odaadom magamat egy osztrák tisztnek, a maguk passzirseinjáért? Miért nem küldi a feleségét? Ő is éppúgy tetszhet ennek a vörös állatnak, mint én!

Ilyen hangon folyt köztünk a beszéd egész este.

És nemcsak Zndrovicki rimánkodott nekem, hanem a felesége is. Képzelheti, tanácsokat adott nekem, hogy bármi történik is velem, az nem olyan rémséges. Egyáltalán nem olyan rémséges, ha Herterich sóvárgásainak engedek. Ha ő fiatalabb volna és ő tetszenék neki, már nem is haboznék! Stb. stb. Valósággal fölvilágosított nemileg Zndrovickiné, tudja.

És Zndrovicki előtt nem tágítottam. Zndrovickinénak persze már nem mentem úgy neki. De előtte is kijelentettem, hogy az csak igazán utolsó eset lehet, hogy én az ártatlanságomat föláldozzam. Inkább meghalok. Aztán mégis annyira rábeszéltettem magam Zndrovickinéval, hogy abban az esetben, ha tényleg azt akarja tőlem ez a kapitány, hát akkor megigérem neki, hogy ha megvan a passzirsein Bécsbe, akkor utolsó este az övé leszek. De persze föl fogom ültetni a kapitányt és ha erőszakoskodik, följelentem az őrnagynak.

Magamban persze kacagtam. De nemcsak ezen. Hanem aztán az egészen. Mert jó vicc! Mi odavoltunk és Herterich felénk se nézett, se másnap, se harmadnap. Csak azt tudtuk, hogy az emeleten itt a harmadik szobát rendezték be Herterichnek.

És másnap, harmadnap már egész rend lett. A civilek már nyugodtan jártak-keltek a katonák közt. Láttuk az emeletről az ablakból. Följött hozzánk a kasznár, a lánya, a faluból emberek és mind arról beszéltek, hogy már rend van. A katonák pénzzel fizetnek mindenért, legföllebb lopnak. De ezt megtették az orosz katonák is.

Nahát mi lesz? Zndrovickiékról szinte láttam, hogy úgy néznek rám, hogy ha már Herterich nem jön ostromolni engem, talán én menjek helybe hozzá és kérjem meg őt, hogy csábítson el a passzirsein érdekében.

Tudja, már szinte én is dühös kezdtem lenni magamban. Mert annyira utáltam ezt a Herterichet és annyira féltem tőle, hogy már bosszantott, hogy mit akar hát velem? A végén kisül, hogy nem akart semmit?

*

A Natasa elbeszélésének ezen pontjánál érthető, hogy némi fölvilágosításért szóltam közbe, hogy bizonyos ellentmondás rémlik nekem a szavaiban. Borzad Herterichtől és mégis bosszantja kibontakozás gyanánt az, ahogy nem közeledik többé, tehát megszabadulhat tőle.

Hát ha a Sa erre következő magyarázatából nem is gondoltam arra, hogy ezzel a pszichológia, vagy hát a női pszichológia új alapokra fekszik, mindenesetre hittem, hogy egy különösségével állok szemben.

*

- Na igen, - magyarázta Sa, - mi volna ezen érthetetlen?...

Tudja az úgy volt, hogy egész más volt ott akkor a levegő. Mondom, hogy úgy voltak már bekonferálva nekünk az osztrákok, hogy azoktól ugyan nő meg nem szabadul. És mondom, hogy még magával Zndrovickinéval is hogyan tárgyaltunk erről a dologról, hogy mit tehetünk, ha nem kerülhetjük ki az erőszakoskodást?

Na és aztán semmi. Beszorultunk a szobába és elbujtunk és nem tört ránk az ördög sem. Napokon keresztül csak az ablakból leskelődtünk az osztrákokra. És mit tagadjam? Ahogy mindig arra gondoltam, hogy most, most jönnek ránk és hurcolnak ki maguknak az osztrákok, hát igazán, egy-két olyan csinos katona, meg tiszt volt köztük, hogy legalább azt kívántam, ezek közül találna meg engem valamelyik. Ezt még Zndrovickinéval is beszéltük egymásközt. Ő is csak Szonjáért volt kétségbeesve.

Zndrovicki, persze előttünk, kivált mikor már látta, hogy mégsem nyúlnak hozzánk, folyton majdnem a plafont kiütötte a két kezével, hogy ő megvéd bennünket az utolsó csöpp erejével is és előbb meg kell őt öljék az osztrákok, hogy hozzánk nyúljanak. Persze aztán közben Zndrovicki a legutolsó közkatona előtt is, mindig majdnem a csizmája hegyét érte az orra, úgy hajlongott és annyiból állt a nagy bátorsága, hogy a sifonban tartott bennünket a feleségével, meg Szonjával a katonák elől, mikor már láthatta, hogy nem is rohannak ránk mindjárt.

Ez is, mondom, már szinte bosszantott. És ne mondjak egyebet magának, hát akárhogy nem akartam mindjárt az első osztrák karjaiba borulni, de ott, egész nap, egész éjjeleket ezekkel a Zndrovickiékkal, már néha azt gondoltam, ennél már az sem lehetne rosszabb, ha valami osztrák tiszt szemtelenkedését és erőszakoskodását kellene eltűrnöm. Mert, különösen Zndrovicki, mintha pont ilyen állapotban, mikor össze vagyunk préselve egy szobában, akkor jött volna rá, hogy halálig szerelmes a feleségébe. Mintha visszaszerettek volna egymásba, egyebet sem hallottam egész nap és egyebet sem láttam, mint hogy egymás nyakában nyögnek folyvást előttem. Jajgatnak és csókolóznak, jajgatnak és csókolóznak. Ez így megy folyvást. Még éjszaka is alig aludtam ettől, hogy ott két lépésre tőlem és Szonjától folyvást sugdosnak, nyögnek és csókolják egymást és amit akar... Az Isten verje meg! Képzelheti ezt!

És azért mondom, hogy néha már olyan dühös voltam, hogy azt gondoltam, ha ez így tart sokáig és megint bejön valami csinos osztrák tiszt a szobába, hát én ugyan többet nem állok be előle a sifonba. Fullassza meg benne Zndrovicki, ez a megkergült állat, a feleségét csak, meg Szonjájukat!

Hát így volt.

Azért kacagtam most, mikor Herterich megjelent, Zndrovickiéken és magamon, hogy tessék, ebből csaptunk akkora esetet. És mondom, már majdnem bosszankodtam.

*

- No jó, ezt értem, - szóltam itt közbe. - Csak még mindig az nem egészen világos előttem, hogy pont Herterich miatt bosszankodott, hogy elmarad az ostroma, ha egyszer azt mondja, hogy ezt az embert annyira utálta.

Nos, erre nyertem a további magyarázatokat Natasától.

*

Utáltam Herterichet, ez igaz, - mondta Sa. - De értse meg, hogy az úgy volt, hogy mikor ezt a vörös gorillát én először megláttam, ahogy rám nézett és ahogy megnézett, én akkor már azt hittem, hogy ettől a vadállattól már úgy sem menekedhetem meg. Olyan biztos voltam, hogy ez üldözni fog, mint hogy itt ülök. És az ember akkor már úgy van, hogy mikor már látja, hogy úgy is muszáj megadni magát valaminek, akkor az ember már elszánja magát rá és várja, hogy legyen, ami lesz. Na és ha mégsem történik meg az egész, akkor az ember bosszankodik, hogy akkor minek emésztette úgy magát az egészért?

*

Arra gondoltam, mikor Sa okadatolásában ehhez az újabb disztinkcióhoz érkezett, hogy már olvastam, vagy hallottam, vagy magam is megállapítottam, hogy női bukásnak a fő előfeltétele a kikerülhetetlenség tudata, a felelősség magáról való elhárítása. A legigazibb női bálvány mindig az abszolút erő marad, bármi förtelmes és rettegett alakban.

De csak aziránt érdeklődtem Natasától, hogy:

- És védekezésre nem is gondolt Herterichtől? Vagy egyáltalán nem is látott rá lehetőséget?

*

- Maga ostoba, ha gúnyolódik, - förmedt rám Sa. - De különben megmondhatom magának, hogy: igen. Persze, hogy gondoltam. Nem, hogy sikoltozni fogok, vagy tudomisén! Hanem még azt is előre kigondoltam, hogy majd így végignézem őt és azt mondom neki: nem szégyelli magát? ha maga úriember, akkor egy védtelen hölgyet még másoktól is kötelessége volna megvédeni!... Elhiheti ezt nekem, az életemre esküszöm magának... De mondom, azért én biztosra vettem, hogy ez mind hiába!...

Az egészben én csak Zndrovickiék miatt voltam a legidegesebb mindig. Milyen képpel nézek ezeknek a szemébe, ha tudják, hogy egy osztrák tiszttel van viszonyom? Az mindegy, hogy ők késztettek arra. Azért az nincs letörölve rólam. És pláne, ha tovább is muszáj ott egy szobában összezsúfolva lenni velök. El pedig hogyan menjek tőlük? Hová menjek és miből élek, ha elmegyek?

Erre aztán már mondtam, hogy történt. Mikor bejön Herterich, mintha kitalálná, micsoda kellemetlen nekem legjobban, azzal kezdi, hogy majd ő intézkedik, hogy megszabaduljak Zndrovickiéktól és hogy tetszem neki.

És mi a vége? Nem jön felém sem többet. Hanem Zndrovickiék maguk unszolnak erővel, hogy miattuk legyek Herterichnek a kedvese.

Hát csak kacaghattam már, nem? Ilyen ostoba helyzeten. És majdnem dühös voltam már, hogy mi lehet hát ebből? Eddig Zndrovicki a sifonban tartott minden osztrák elől, most meg majd kinéz a szobából, hogy én menjek fölajánlkozni Herterichnek. Ettől a förtelmes állattól, Herterichtől pedig, a végén kisül, hogy megpukkadhatunk tőle mind.

(Folyt. köv.)