Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól

Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól
5.

Neked megsúgom, de valahogy Heinrich Gusztávnak el ne mondd, mert úgy leszamaraz mindkettőnket, hogy még a Tudományos Akadémiába se juthatunk be többé, - neked megsúgom, hogy csak két irodalmi műfaj van: az író munkája és a lángészé.

Az íróban az írás olyan veleszületett ösztön, mint a foxterrierben a patkányfogás. Ő a legemberebb ember valamennyőnk között; hitében pozitívebb, mint az öreg gazda, aki fásligetet ültet az unokái számára. Csak egy urat szolgál: az életet, amelyet megmásíthatatlan törvények szövevénye tart fenn. E törvényeknek ő a jogtudósa és minél önfeledtebb a mozdulat, elejtettebb a szó, annál megbízhatóbb tanuvallomás az ő számára. Olyan, mint a skarabeus-bogár, amely földdel táplálkozván, termékenyebbé teszi azt. Isteni vezérlő szava: «Sokasodjatok» és fáradhatatlanul teremti az új életeket. Egyre gyüjti az építőanyagot, a «documents humains»-t, a legapróbbat sem felejti az útján, hisz nincs az az építész, aki előre meg tudná mutatni, hogy melyik az az egy szál tégla, amelynek híján tökéletlen marad az épület. Többnyire külsőben is hasonlít a testes sváb építőmesterekhez, akik derűsek és nyugodalmasak, mert ismerik a pillérek, oszlopok, gyámfalak, boltozatok titkait. Akár erőd, akár templom, akár vendégfogadó, akár regény, színdarab, verses éposz, - az élet másíthatatlan logikája tartja össze a részeket és a statika örök törvényei tartják fenn az egészet. Munkabírása kimeríthetetlen, mert a természeti erők dolgoznak helyette, amelyeknek ő csak részvétlen végrehajtója.

Az igazi író többnyire jógyomrú ember. Az ételt jobb kedveli, mint az italt. Társaságban beszélni nem szeret, inkább másokat hallgat. De ha akarja, pár szóval csuda-biztosan tud benyitni akárkinek családias bizalmába. Ha az adóhivatalban várakozik, egynegyed óra mulva tisztában van a hivatalszolga nevével, származásával, családi viszonyaival, egész biografiájával. A kikerekített történeteket époly kevéssé szereti, mint az oroszlán a lapda-pecsenyét. Viszont mindenkiről mindent tudomásul vesz egyforma érdeklődéssel és bejegyzi noteszébe, vagy betölthetetlen emlékezetébe. Robusztus férfiassága mellett is annyiban asszonyias, hogy megértéssel veszi tudomásul az élet legkiábrándítóbb valóságait is. Kedvenc festője Rubens, kedvenc gyümölcse a görögdinnye.

Ha meg akar nézni valamit, nem hátralép, hanem előrehajlik. Mint ahogy a királyok nagyköveteik útján izengetnek, ő a maga-teremtette emberek által nyilatkozik meg. Mindegyiknek hangján biztosan beszél, csak akkor dadog, ha önmagának kell megszólalnia. Szóval, sohsem kell attól tartani, hogy epikájának tisztaságát megzavarhatja a líra. És amit alkot, vitathatatlan, megdönthetetlen, örökéletű, mint maga a protoplazma, az élet alap-anyaga.

Ámbár...

A fene megette azt az egész protoplazma-szentséget. Milyen büszke lehetett az eszére az a gyáva tudós-mameluk, aki az ős-nemzés misztériumát kitalálta. Amikor már nagyon szorongatta a kérdés, hogy miből lettünk, kitalálta, hogy a folyékony, szervetlen Földbe valami kósza meteor sodorta idegen világokból az élet csiráját, a protoplazmát, mint ahogy a juhász oltja a borjúnyirkot a tejbe, hogy megtúrósodjék. Mi elhisszük e tant, mert ostoba és rákapaszkodva büszkén nézünk vissza az alchimisták babonás rögeszméjére: a bölcsek kövére.

Pedig ha ez a rossz tüdőm hagyja, talán még megérem véled együtt az időt, amikor a gazdasszonyok a konyhán fogják a szervetlen anyagot szervessé erjeszteni, mint ahogy az ugorkát savanyítják. Lásd-e, Leibnitz volt az a tudós, akiben megvolt a bátorság, hogy ne nevesse ki szegény alchimistákat. Ő is vallotta, hogy egyszer megtalálják majd a bölcsek kövét, az élet egyetemes ható-szerét, tudományosan hitelesített patika-szer lesz, mint a digitalis, amit a közönséges paraszt gyűszűvirágból párolnak.

De hagyjuk már azt a szerencsétlen örökéletű protoplazmát.

Ha nincs emberebb ember az írónál, viszont nincs kevésbé embernyibb ember a lángésznél. Világszellem, akit a véletlen sodort a Föld vonzókörébe. Pupillája a világür távolságaihoz van beállítva és szegény gyámoltalanul pislog a mi méreteink között. Vergődik, hogy helyét találja, próbál lehajolni hozzánk, de csak olyan érdektelenül marad köztünk, mint egy eladóleány a fehérszakállas biológusok kongresszusán.

Te szerencsétlen falusi süvölvény, te! Hogy is érttessem meg veled, hogy milyen nagy a Világegyetem és milyen kicsi mellette a mi világunk! Számtanhoz nem konyítsz és ha azt mondom neked, hogy a fény másodpercenkint háromszázezer kilométert tesz meg és mégis vannak itt a szomszédságunkban csillagok, ahol csak most látják Botond buzogányának szikrázását, amint Bizánc kapuját bedöntötte és egy millió évig kell még várniok, amíg a csattanását is meghallhatják, - ebből te csak annyit értesz, mintha azt mondom, hogy háromszázharmincháromezerbillió fontsterling évjáradék tőkéje.

De várj csak! Valamiképpen mégis beleverhetem abba a buksi fejedbe. A búgó-csigát te is ismered biztosan és a fizikából azt is tudod, hogy a csiga csak addig marad meg szilárdan a tengelyén állva, amíg nagyon gyorsan pörög maga körül. Hát most azt képzeld el, hogy a Föld ilyen nagyon gyorsan forgó csiga és egyszeri pörgését mi egy napnak hívjuk. Egy magyar tudós megszerkesztette a mikro-manipulatort, amivel a hachée-vá aprózott bacillus részecskéit össze lehet szedegetni, - de micsoda otromba ács-szerszám ez az én nikkel klepsidrám mellett, amellyel ezt a napot, a búgó-csiga egyetlen forgását huszonnégy órára tudom fölszabdalni és az órát hatvan percre és a percet hatvan másodpercre! És ha a fogorvos két másodpercig húzza a fogadat és te ezalatt végigélvezed egész földi életedet a születésedtől a mai napig, - akkor tán lehet valami sejtelmed róla, hogy micsoda vacak semmiség ez a mi világunk.

Nekünk, idevalósi embereknek mindegy: ami harapásunkat a földi porciókhoz mérték. De képzeld el azt az idepottyant világszellemet, azt a szerencsétlen törtszárnyú Chérubint, a lángészt, aki odakívülről magával hozta a szemmértékét és egyszercsak észreveszi, hogy figurájában, belső szerkezetében, szükségeiben ember lett belőle; a mi szokásainkat, törvényeinket, mértékeinket kell vállalnia és a Föld beleojtotta furcsa viszketegét: az élet akarását.

Hiszen ha matematikus lesz belőle, semmi baj sincs. A matematika az egyetlen inter-asztrális művészet, amelyet a hóna alá csapva, az egész világegyetemet bebumlizhatja a művész, csillagról csillagra. Legföllebb éhen hal vele, de a halál egy igazi matematikusnak csak annyi, mintha egy képletet letöröl a tábláról.

De mit csináljon a szerencsétlen, ha író lesz belőle? Ha az a föladat szakad rá, hogy a mi emberi ügyesbajos dolgainknak legyen a tudósa. Mintha Rockefellert tennék meg becsűsnek az angyalföldi zálogházban! Szegény, fanyalogva kóstolgatja sorra a kapzsiságot, nagyravágyást, hiúságot, szerelmet, féltékenységet, - a mi rozoga motorunk valamennyi hajtó esszenciáját; néha ideig-óráig bele is felejtkezik egynek-egynek az ízébe, tűzébe, de aztán hirtelen fölkapja a fejét a mi nyomorúságosan szűk vályunkból. Hej, más ízek, más tűzek sajdulnak meg benne valahonnan messziről!

Ha Shakespearet olvasom és éppen el akarok csudálkozni rajta, hogy igaz emberi érzésekből micsoda darabokat tudott összeszerkeszteni szinházának zsindely-eresze alá a vegyes összetételű közönség mulattatására, - egyszercsak hallom, mint bődül ki belőle az a Végtelenségnek szánt ordítás, ami olyan szívettépő, mint a fogoly oroszlán kiáltása a szabad sivatag felé. Ez az, amit sohasem fogunk tudni megérteni benne, mert nem a mi nyelvünkön szól, hanem a végtelen világür szellemeinek a nyelvén.

Azt a másikat, azt a Swiftet is úgy meg tudom érteni. Addig-addig nézegetett bennünket, nyüzsgő tetveket, amíg elkezdte enmagát is embernek érezni. Újból és újból nekivágott gulliveri utazásának; emberi voltát húzta a Föld, chérubin-lelkét hajtotta messze tőle a centrifugális erő. Elképzelem, hányszor csapta földhöz undorodva a pennáját:

- Ezeknek? Ezekről?...

És végigbukdácsolta a bukott angyalok gyötrelmes útját és amikor kész volt a Mű, hányszor lendítette gőgös haraggal a kandalló tüzes öble felé. De mégsem hajította belé, nem volt meg többé a földöntúli erő benne; odaállott a tükör elé és leköpte magát:

- Fuj, Jonathan! Ember vagy te is!

No, és most már megérted talán te is, hogy mi az, amikor az interjuholó ujságírók, a biografusok olyan egyforma, kiszabdalt patronnal beszélnek Jókai gyermeteg kék szeméről, amely «az emberek fölött a messzeségbe révedezik». Most már sejtheted, hogy folyton hazafelé nézett szegény közülünk. Az ő szeme messzelátó szem volt; minél közelebb esett valaki hozzá, annál kevésbé ismerte. A legjobb barátja, Petőfi, az édesanyja, a felesége milyen festékszagú litografiákká váltak az ő leírásában. Aki Petőfit csak az ő elbeszéléséből ismerné, az rögtön ráismerne arra a szerencsétlen szoborra ott az Eskü-téren, amely úgy aránylik Petőfihez, mint egy üres konzervdoboz az ananászhoz. És milyen zamatos, eleven beszédű emberek az ő regevilágának sohsemélt alakjai, a török pasák, a radzsák, a kacikák, tatár kánok, sőt Majmuna-tündérek! Csak azért, mert nem ismerte őket!

Szegény Jókai arra született, hogy levágni való áldozat legyen Péterfy Jenő oltárán, e klasszikusan szögletes katedrán. Nem tudott jellemeket ábrázolni, nem tudott a maga belső törvényei után induló életet teremteni, egyensúlyozott, megingathatatlan történeteket szerkeszteni. Egyáltalán semmitsem tudott abból, amit az előzékeny esztétikusok az igazi író munkaanyagául kiszabtak.

Hát hogy is tudhatta volna, amikor a maga életéről se tudott semmit se. 1867-ben a «Hon»-ban szép dagadós cikkben levágta a kormány törvényjavaslatát, aztán bement a képviselőházba és amikor szavazásra került a sor, egy szeliden elrebegett «igen»-nel rászavazott. Valószinűleg akadtak akkor is Madarász Józsefek, akik szittya-haraggal támadtak rá, elvtagadónak, Pecsovicsnak nevezték. Elképzelem, milyen csudálkozva nézhetett azzal a gyermeteg kék szemével erre a miniatür-viharra. Elnézhette a kivörösödött arcokat, a handabandázó öklöket és értelmetlenül motyoghatta:

- Miért? Hát érdemes?