Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám

Illyés Gyula: Ime, férfi lettem

Csúcsra értem ime, életem tájait
Látom lent s fent szerte ragyogni köröttem,
Látom gyerekkorom arany uszályait
Uszni vizgyöngyösen dagadó ködökben,
Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával,
Apámat botjával s két csahos kutyával.

Látom a hársfasort, melyen elindultam
A dombos világba mezétláb, dalosan,
Ezer vidámsággal mint sereg vonultam,
Tudjátok, az eget dalommal én mostam
Kékre felettetek, folyó tőle pezsdült
S a bús szikár sziklák széle tőle pendült.

Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha
Útmenti házaknál, - finom bablevessel
Kinált a beszédes háziasszony s néma
Férje pohár borral vagy egy nyaklevessel
Ha vacsora után a konyhaajtóban
Hajadon leányát vígan átkaroltam.

Szerelem illatu széna között háltam
Egyedül vagy mással... De hogy csipogással,
Háp-háppal s csengéssel a mély éjszakában
Neszezett a hajnal s láttam hogyan szárnyal
Fényes tollaival a kelő nap: keltem,
Ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem

Harmatos, hűs porban... Vissza-visszanézve
Vettem csupán észre, egyre magosabbra
Léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!
Csúcsra értem végre... a másik oldalra
Hogy letekintettem: innen merre az út?
Megtorpantam látva, az út lefelé fut.

Csúcson állok, - szél fú, öbliti fejemet
És csavar, mint tölgyet, hajam lobogva hull,
Még friss erejében ahová elérhet
Vándor: elérkeztem... szemem körbefordul,
Kedvem s pályám csúcsa... A lent váró vidék
Már az öregségnek küldi őszi ízét.

Látom, még mi várhat, látom lent a tájat,
Itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen
Mezőkön át egy út... nap tűz, felhők szállnak,
Hófüggöny... s az ég fut, sose érinthetem!
Utam nem ér, tudom, soha magosabbra -
Mit állsz hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!

Se jobbra se balra, vissza vagy előre
Nem vágyom már... ettem én minden gyümölcsből
S tudom, milyen ízű a lány hamvas bőre.
Szétnézek... mi kéne még e kerek földről?
Ujjam közt kicsorg a világ mit szerettem
Mint homok... Felnézek, - ime, férfi lettem!

Felnézek... nyelnem kell... oda törtem mindig!
Igaz barátomat, igaz ellenfelem
Ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik
Egy kapu s meglátom... erre fegyverkeztem!
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom:
Kardom' a tajtékozó rőt tengerbe vágom!

Itt állok meztelen ököllel és szájjal,
Kézzel markolni és izmokkal lebirni.
Ó ellenségem' is én a birkozással
Megismerni vágytam... a véréből inni
Ha méltó szomjamat más nem csillapitja -
Érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!

Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba
Jöttem a völgyekből fölfelé, álomban, -
Fölébredtem... Király! ki szépségem sárba
Rejtetted, lépj elő veres palástodban:
Ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,
Ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,

De ne maradj lázas-víziós ködökkel
Bélelt sátorodban közönyös, pusztulok
Mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el
Már áruló gyáva katonáim, futok
Magam is tán holnap, rémült falvak között
Nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög.

Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,
Engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízok
Friss gondolatomban: csengő acélomban
Társaim!... - Felhő forg fent az égi habon
És rohan mint szétvert gyáva forradalom. -

Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,
Zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt
Boritsd le merészség... hagyjatok engemet,
Tünjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.
Lépek, mint holdkóros... Ifjúság párkánya!
Egy hang... - Annám!... s bukom pörgve a világba. -

Az esti csordábul a hegynek gerincén
Elmarad egy bika... s míg a völgy sötétül
Ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén...
Sötét gondolatán keserveset bődül -
Azután megindul, bután, elátkozva
Lefelé... nyála csorg a röst uti porba.